A zsidóké csak az egyike volt annak a négy csoportnak, amelyet a náci Németországban és a német uralom alatt álló Európában faji alapon üldöztek, a náci rezsim más csoportok tagjait is kivégeztette.

A náci Németország diszkriminációjának és üldözésének legkorábbi áldozatai a rendszer politikai ellenfelei voltak: főként a kommunisták, szocialisták, szociáldemokraták és szakszervezeti vezetők. A nácik azokat az írókat és művészeket is üldözték, akiknek munkáit bomlasztó hatásúnak ítélték, illetve akik zsidó származásúak voltak. 1933-1934-ben a német központi kormány és különböző helyi kormányok, valamint a náci SA (Sturmabteilung; rohamosztag) és SS (Schutzstaffel; védőosztag) helyi zászlóaljai Németország egész területén koncentrációs táborokat hoztak létre a politikai foglyok számára. Az SS 1933 márciusában, Dachauban hozta létre első koncentrációs táborát, majd 1934-ben a koncentrációs táborok teljes rendszerét felügyelete alá vonta és központosította.

FAJI ALAPON ÜLDÖZÖTT CSOPORTOK

A náci ideológia szerint a zsidók voltak Németország első számú ellenségei, de a romákat (cigányokat) is üldözték faji alapon. Az 1935-ös nürnbergi törvényeket, amelyek a zsidókat vér szerint határozták meg, később a romákra is kiterjesztették. A német társadalom hagyományos előítéleteire alapozva a nácik úgy állították be a romákat, mint akik fajtájukból eredően „munkakerülők”, képtelenek a társadalmi beilleszkedésre és örökletes módon bűnözésre hajlamosak. A Nagynémet Birodalomból a lódzi gettóba deportált romákat az elsők között ölték meg 1942 elején a németek által elfoglalt Lengyelország területén fekvő chelmnoi haláltáborban rendszeresített gázkamrává alakított mozgó teherautókban. Az SS és a rendőri hatóságok több mint 20 000 romát deportáltak az auschwitz-birkenaui táborba, ahol szinte mindegyiküket megölték a gázkamrákban.

A Szovjetunió német megszállás alatt álló részein a német katonaság és az SS rendőrtisztjei több tízezer helyi romát lőttek agyon, gyakran olyan koholt vádak alapján, hogy a romák a szovjet hatóságoknak kémkedtek. A náci Németország két tengelyhatalmi partnere szintén részt vett a romák tömeges mészárlásában. Az úgynevezett Független Horvát Állam hatóságai megközelítőleg 25 000 romát végeztek ki, sokukat a jasenovaci koncentrációstábor-komplexumban. Ion Antonescu román tábornok kormánya 13 000–36 000 romát ölt meg a háború előtti Románia területén és Transznisztriában.

A nácik a lengyeleket és a Szovjetunió szláv valamint az úgynevezett ázsiai népességét is fajilag alsóbbrendűnek tekintették, velük szemben is az volt a cél, hogy jogaiktól megfosszák és kényszermunkára vigyék őket. A nácik terve Lengyelország és a Szovjetunió politikai, értelmiségi és kulturális elitjének fizikai megsemmisítése volt. A német hatóságok az Ausserordentliche Befriedungsaktion (AB, rendkívüli pacifikálás) művelet keretein belül a lengyel elit több tízezer tagjával végeztek (többek között értelmiségiekkel és katolikus papokkal). A német katonai parancsnokoknak 1941. június 6-án kiadott úgynevezett komisszárparancs elrendelte a Vörös Hadseregben szolgáló politikai tisztek elfogását és golyó általi kivégzését. A német SS- és rendőri egységek utasítást kaptak a szovjet állam, valamint a Szovjet Kommunista Párt magas rangú és középszintű tisztviselőinek kivégzésére.

1941 őszétől 1942 kora tavaszáig a német katonai hatóságok a német biztonsági rendőrséggel együttműködve rasszista alapon, tömegesen végezték ki a szovjet hadifoglyokat: kiválogatták és agyonlőtték a zsidókat, az „ázsiai vonásokkal” rendelkezőket, valamint a magas rangú politikai és katonai vezetőket. Mintegy hárommillió további foglyot hevenyészett táborokban tartottak megfelelő szálláslehetőség, élelem és gyógyszerek nélkül, kifejezetten azzal a céllal, hogy a rabok meghaljanak. A foglyok tudatos elhanyagolása kétmillió szovjet katona halálát okozta 1941-42 telén. Annak ellenére, hogy a németek megkegyelmeztek a maradék szovjet katonának, csak hogy a munkájukból hasznot húzzanak, legtöbbször keményebb körülmények között (gyakran koncentrációs táborokban) tartották őket fogva, mint a háborús foglyok bármelyik más csoportját.

Úgy tekintettek az intézményi gondozás alatt álló fogyatékkal élő emberekre, mint akik genetikailag fogyatékosak, ezért veszélyt jelentenek az úgynevezett német felsőbbrendű faj génállományára, és ezt a nézetet készségesen támogatta sok orvos valamint az egészségügyi és szociális szakma csoportjai. A náci vezetőség eltökélte, hogy a háborút kihasználva fizikailag megsemmisíti az intézményi gondozásban lévő, de munkaképtelennek tartott fogyatékkal élő embereket.

Az 1930-as években elfogadtak egy törvényt, amely előírta a német intézményekben gondozott „haszontalan ingyenélők” azonosítását. Ez után Hitler privát kancelláriájának tisztviselői a német Egészségügyi Minisztériummal és a német bűnügyi rendőrséggel együttműködve kidolgoztak három kivégzési műveletre vonatkozó terveket és végrehajtási módszereket. Mindhárom kivégzési műveletre az „eutanázia” általános gyűjtőfogalmát használták és a háború alatt mindhárom műveletet végre is hajtották:

1) a német és osztrák intézmények körülbelül 5000, a gondozásuk alatt álló fogyatékkal élő kisgyermeket végeztek ki

2) a „T-4 művelet” (amely a Führer berlini kancellári irodájának címe, a Tiergartenstraße 4 után kapta a nevét) keretében hat haláltáborban összesen 70 000 intézményi gondozott felnőttet öltek meg, továbbá több ezer foglyot végeztek ki koncentrációs táborokban, akiket a további munkára alkalmatlannak ítéltek

3) Nagy-Németország teljes területén körülbelül további 110 000, intézményi gondozásra szoruló felnőttet öltek meg különböző intézményekben. A T-4 áldozatainak túlnyomó többségét gázkamrákban végezték ki, a többi áldozat éhen halt, vagy szándékosan nem kezelt betegség, mérgezés vagy halálos injekció által veszítette életét.

MÁS ÜLDÖZÖTT CSOPORTOK

A faji hovatartozásuk miatt célponttá vált áldozatok mellett a nácik a rezsim vélt és valós belföldi politikai ellenfeleit is üldözték, akiket szintén koncentrációs táborokba vittek és megöltek. Ide tartoztak a katolikus és az evangélikus egyház papjai, valamint mindazok, akik vélt vagy valós ellenállási mozgalmakban vettek részt Európa német megszállás alatt álló területein. Főként a Szovjetunió elfoglalt részein úgynevezett partizánellenes hadműveleteket hajtottak végre, amelyek valójában a szovjet vidéki területek elnéptelenítésére tett kísérletek voltak. A németek több százezer, talán több millió szovjet falusi civilt mészároltak le. Az áldozatok túlnyomó részének nagyon kevés vagy semmi köze nem volt a partizán ellenálláshoz.

A Jehova tanúi felekezet is a náci rezsim célpontjává vált, mivel a tagjai megtagadták a katonai szolgálatot és a rezsimre tett esküt. A Jehova tanúi közül nagyjából 3000-en kerültek koncentrációs táborokba, ahol közel az egyharmaduk életét vesztette. További 250-et lelőttek, miután a katonai törvényszék bűnösnek ítélte őket. A náci rezsim emellett a homoszexuális férfiakat is üldözte, akiknek a szexuális viselkedése a nácik szerint akadályozta a német nép fennmaradását, valamint a korrupt és erkölcstelen hatást fejtett ki a német társadalomra. Több tízezer homoszexuális személyt ítéltek el állítólagos homoszexuális cselekedetek vagy viselkedés miatt. Azokat, akiket nem tudtak elítélni, illetve akiket a Gestapo (német állami titkosrendőrség) a büntetésük letelte után letartóztatott, koncentrációs táborokba vitték. A táborokban százak, de inkább ezrek halhattak meg.

Ezenfelül a német bűnügyi rendőrség tisztjei az úgynevezett aszociális személyek és a vélt vagy valós visszaeső bűnözők tízezreit tartóztatták le és hurcolták koncentrációs táborokba, annak ellenére, hogy nem követtek el újabb bűncselekményt vagy szabálysértést. A táborokban több ezer aszociálisnak és bűnözőnek titulált foglyot öltek meg.