A zsidók több mint kétezer éve élnek Európában. Az American Jewish Yearbook becslése szerint az európai zsidók 1933-ban 9,5 millióan voltak. Ez a világ körülbelül 15,3 milliós zsidó népességének 60 százalékát tette ki. A legtöbb európai zsidó Kelet-Európában élt, és körülbelül 5,5 millióan laktak Lengyelországban és a Szovjetunióban. Az 1933-as náci hatalomátvétel előtt az európai zsidó kultúra dinamikus és rendkívül fejlett volt. Egy bő évtized alatt a náci Németország meghódította, elfoglalta vagy bekebelezte Európa legnagyobb részét, és az európai zsidóság kétharmadát meggyilkolták.
Megtekintés1945 januárjában a Harmadik Birodalom a katonai vereség szélére került. Ahogy a szövetséges erők megközelítették a náci táborokat, az SS halálmeneteket szervezett a koncentrációs táborok foglyaiból, részben azért, hogy a koncentrációs táborok foglyai ne juthassanak nagy számban a szövetségesek kezére. A „halálmenet” kifejezést maguk a koncentrációs táborok rabjai alkották. Ez a koncentrációs táborok foglyainak nagy távolságokon, szigorú őrség mellett és rendkívül szélsőséges körülmények között történő erőltetett menetére utalt. A halálmenetek során az SS-őrök brutálisan bántak a foglyokkal, és sokakat megöltek. A legnagyobb halálmeneteket Auschwitzból és Stutthofból indították.
MegtekintésA náci táborrendszer a II. világháború 1939. szeptemberi kitörése után rohamosan bővült, mivel a kényszermunka a háborús termelés fontos része lett. A német háborús gazdaságban a munkaerőhiány az 1942-1943-as sztálingrádi vereség után kritikussá vált, ezért a német hadiipar egyre nagyobb számban dolgoztatta kényszermunkásként a koncentrációs táborok foglyait. Főleg 1943-ban és 1944-ben számos altábort hoztak létre ipari üzemekben vagy azok közelében. Az altáborok általában kisebb táborok voltak, amelyeket a fő táborok irányítottak és láttak el megfelelő számú fogollyal. Az olyan táborok, mint a lengyelországi Auschwitz, a közép-németországi Buchenwald, a kelet-németországi Gross-Rosen, a kelet-franciaországi Natzweiler-Struthof, a Berlin közelében lévő Ravensbrück és a balti-tengeri Danzig közelében található Stutthof lettek a kiegészítő kényszermunkatáborok hatalmas hálózatának adminisztratív központjai.
MegtekintésAz 1942 januárjában Berlinben tartott wannseei konferencián az SS (a náci állam elit őrsége) és a német kormányzati minisztériumok képviselői úgy becsülték, hogy a végső megoldás, az európai zsidók meggyilkolására kidolgozott náci terv nagyjából 11 millió európai zsidót fog érinteni, beleértve azokat is, akik nem elfoglalt országokban, például Írországban, Svédországban, Törökországban és Nagy-Britanniában éltek. A Németországban és a németek által megszállt európai területeken élő zsidókat vonatokon szállították a megszállt Lengyelország területén található haláltáborokba, ahol meggyilkolták őket. A németek próbálták elfedni szándékaikat, a deportálásokra „keleti áttelepítésként” hivatkoztak. Az áldozatoknak azt mondták, hogy munkatáborokba viszik őket, az igazság azonban az volt, hogy 1942-től a deportálás a legtöbb zsidó számára a kivégzőközpontokba való átszállítást és a halált jelentette.
MegtekintésA megsemmisítő központokat (más néven „haláltáborokat”) a népirtás végrehajtására tervezték. 1941 és 1945 között a nácik hat haláltábort hoztak létre a korábbi lengyel területeken: Chelmno, Belzec, Sobibor, Treblinka, Auschwitz-Birkenau (az Auschwitz komplexum része) és Majdanek táborát. A chelmnoi és auschwitzi táborokat az 1939-ben Németországhoz csatolt területeken, a többit (Belzec, Sobibor, Treblinka és Majdanek) pedig Lengyelország megszállt területén (Generalgouvernement) hozták létre. Mind Auschwitz, mind Majdanek koncentrációs- és kényszermunkatáborként, valamint haláltáborként is működött. A haláltáborok áldozatainak túlnyomó többsége zsidó volt. A végső megoldás keretében hozzávetőlegesen 3,5 millió zsidót öltek meg ebben a hat haláltáborban. Az áldozatok között voltak továbbá romák (cigányok) és szovjet hadifoglyok is.
MegtekintésEurópa német megszállás alatt álló területein a németek letartóztatták az ellenszegülőket és azokat, akiket faji alapon alsóbbrendűnek vagy politikailag elfogadhatatlannak ítéltek. A német uralommal szembeszállókat többnyire kényszermunka- vagy koncentrációs táborokba küldték. A németek a zsidókat Európa minden megszállt területéről a lengyelországi haláltáborokba deportálták, ahol szisztematikusan kivégezték őket, másokat koncentrációs táborokba küldtek, ahol kényszermunkát végeztettek velük. A tranzittáborok, mint Nyugat-Európában Westerbork, Gurs, Mechelen és Drancy, valamint a koncentrációs táborok, mint Olaszországban Bolzano és Fossoli di Carpi arra szolgáltak, hogy azokban összegyűjtsék a zsidókat, akiket innen aztán vasúton haláltáborokba deportáltak. Az SS jelentései szerint 1945 januárjában több mint 700 000 foglyot regisztráltak a koncentrációs táborokban.
MegtekintésA II. világháború alatt a németek főleg Kelet-Európában (1939 és 1942 között) és Magyarországon (1944-ben) hoztak létre gettókat. Ezek a gettók körbezárt városnegyedek voltak, amelyekbe a nácik erőszakkal betelepítették a zsidó lakosságot, hogy ott nyomorúságos körülmények között éljenek. A németek a zsidó gettók felállítását átmeneti intézkedésnek tekintették, amellyel a zsidókat ellenőrzés alá vonták, elkülönítették és elszigetelték. 1942-től kezdődően, miután megszületett a döntés a zsidók lemészárlásáról, a németek szisztematikusan felszámolták a gettókat, a zsidókat pedig haláltáborokba deportálták, és ott megölték őket.
MegtekintésA roma (cigány) nép egyike volt a náci rezsim által faji alapon üldözött népcsoportoknak. A romákat internálták, deportálták és kényszermunkára, valamint haláltáborokba küldték. A mozgó kivégzőosztagok (Einsatzgruppen) is több tízezer romát gyilkoltak le a németek által megszállt keleti területeken. A romák sorsa nagyon hasonló volt a zsidókéhoz.
MegtekintésA nácik szóhasználatában az „eutanázia” a németek által az állítólagos genetikai betegségeik és rendellenességeik miatt „életre méltatlannak” ítéltek személyek szisztematikus meggyilkolását jelentette. 1939 őszétől Bernburg, Brandenburg, Grafeneck, Hadamar, Hartheim és Sonnenstein településeken elgázosító létesítményeket állítottak fel. Az orvosok kiválasztották a betegeket, akiket ezután az egyik ilyen központosított elgázosító létesítménybe vittek, és kivégeztek. Miután a közfelháborodás miatt kénytelenek voltak felhagyni a központosított kivégzésekkel, az orvosok a továbbiakban országszerte halálos injekciókat adattak be az „eutanáziára” kijelölt betegeknek a klinikákon és kórházakban. Ebben a formában az „eutanáziaprogram” a háború végéig folytatódott és bővült.
MegtekintésAz első németországi koncentrációs táborokat nem sokkal Hitler 1933-as kancellári kinevezése után hozták létre. A rohamosztagosok (SA) és a rendőrség által létrehozott koncentrációs táborok célja a rezsim állítólagos politikai ellenfeleiként tömegesen letartóztatott személyek összegyűjtése volt. Ezeket a táborokat helyi szinten hozták létre egész Németországban. A korai táborokat fokozatosan feloszlatták, helyüket központilag szervezett, az SS (Schutzstaffel, a náci állam elit őrsége) kizárólagos fennhatósága alatt álló koncentrációs táborok vették át. 1939-ig hét nagy koncentrációs tábort hoztak létre Dachaun kívül Sachsenhausenben, (1936) Berlintől nyugatra, Buchenwaldban, (1937) Weimar közelében, Neuengamméban, (1938) Hamburg mellett, Flossenbürgben (1938), Mauthausenben (1938) és Ravensbrückben (1939).
MegtekintésAz európai vasúthálózat döntő szerepet játszott a végső megoldás végrehajtásában. A Németországban és a németek által megszállt európai területeken élő zsidókat vonatokon szállították a megszállt Lengyelország területén található haláltáborokba, ahol meggyilkolták őket. A németek próbálták elfedni szándékaikat, a deportálásokra „keleti áttelepítésként” hivatkoztak. Az áldozatoknak azt mondták, hogy munkatáborokba viszik őket, az igazság azonban az volt, hogy 1942-től a deportálás a legtöbb zsidó számára a haláltáborokba való átszállítást jelentette. Az ilyen volumenű deportálás a német kormányzat számos minisztériumának együttműködését igényelte, beleértve a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt (RSHA), a Közlekedési Minisztériumot és a Külügyminisztériumot is. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal koordinálta és irányította a deportálást, a Közlekedési Minisztérium állította össze a vasutak menetrendjét, a Külügyminisztérium pedig a németekkel szövetséges országokkal tárgyalt a zsidó lakosok átadásáról.
MegtekintésWe would like to thank Crown Family Philanthropies and the Abe and Ida Cooper Foundation for supporting the ongoing work to create content and resources for the Holocaust Encyclopedia. View the list of all donors.