Deportation of Jewish women from the Warsaw ghetto. [LCID: 60566]

A náci korszak áldozatai: a náci faji ideológia

A HOLOKAUSZT

A holokauszt a nyugati civilizáció, a nemzetállamok, a modern bürokratikus társadalmak és az emberi természet megismerésének megkerülhetetlen témája. A holokauszt az ártatlan polgári lakosok millióinak előre eltervezett tömegmészárlását jelenti. A nácik példátlan mértékű népirtást hajtottak végre rasszista ideológiájuk alapján, amely a zsidókat „élősködő férgeknek” tekintette, akik csak a megsemmisítésre méltók. Európa teljes zsidó lakosságát el akarták pusztítani: a betegeket és az egészségeseket, a gazdagokat és a szegényeket, a vallásos ortodox zsidókat és a kikeresztelkedetteket, az öregeket és a fiatalokat, nem kímélve a csecsemőket sem.

A holokauszt során Európa háború előtti zsidó lakosságának mintegy kétharmadát gyilkolták meg. Mire a II. világháború 1945-ben véget ért, hatmillió európai zsidó volt halott, köztük több mint egy millió gyermek. És még ez a statisztika is félrevezető, mert az életben maradottak nagy része Európa azon területein élt, amelyeket Németország nem foglalt el, például a Szovjetunió keleti övezeteiben, Nagy-Britanniában, Bulgáriában vagy semleges államokban, például Spanyolországban, Portugáliában, Svájcban és Svédországban. A németek által megszállt Európában is több tízezer zsidó élte túl a háborút, többségük bujkált vagy a koncentrációs táborok foglya volt a táborok felszabadulásáig. A nácik és kollaboránsaik könyörtelenül üldözték és pusztították a zsidó lakosságot az általuk irányított európai területeken.

Sok könyv született a holokauszt eseményeiről, és hogy a nácik mikor, hol és hogyan hajtották végre gyilkos terveiket. A tetteik megértéséhez azonban először át kell tekinteni és értelmezni kell azokat az elméleti alapokat, amelyekre felépítették a terveiket. A náci fajelmélet tételeinek vizsgálata részben megmagyarázza, honnan jött az a könyörtelen elszántság, amellyel az európai zsidóság teljes fizikai megsemmisítésére törekedtek.

A NÁCI FAJELMÉLET

Adolf Hitler, a náci párt Führere (vezére) formálta és fogalmazta meg azokat az elképzeléseket, amelyek a náci ideológia néven váltak ismertté. Mély és éleslátó gondolkodónak tartotta magát, és meg volt győződve róla, hogy megtalálta a rendkívül bonyolult világ megértésének kulcsát. Úgy vélte, hogy egy adott személy tulajdonságait, jellemét, képességeit és viselkedését úgynevezett faji felépítése határozza meg. Hitler nézetei szerint minden csoport, faj vagy nép (ezeket a fogalmakat szinonimaként használta) olyan jellemvonásokat hordoz, amelyeket változatlanul átörökít a következő nemzedéknek. Az egyén nem tud felülkerekedni fajának alapvető jellemzőin, az emberiség történelme pedig a fajok közötti küzdelemként írható le.

A fajelmélet kialakításakor Hitler és a nácik nagyban támaszkodtak a késő 19. századi német szociáldarwinisták elképzeléseire. Hozzájuk hasonlóan a nácik is úgy gondolták, hogy az embereket „fajok” szerint lehet osztályozni, és minden faj olyan megkülönböztető jellegzetességekkel rendelkezik, amelyek genetikai úton öröklődnek a történelem előtti idők és az emberiség megjelenése óta. Ezek az örökölt jellemvonások nem pusztán a külső megjelenésre és a fizikai felépítésre korlátozódnak, hanem meghatározzák a belső szellemi folyamatokat, a gondolkodásmódot, a kreatív és szervezési képességeket, az intelligenciát, az ízlést, a kulturáltságot, a fizikai erőt és a katonai alkalmasságot is.

A nácik a darwini evolúciós elmélet természetes szelekcióra vonatkozó részének szociáldarwinista értelmezését is átvették. Szerintük egy faj túlélése attól függött, mennyire képes szaporodni, megfelelő nagyságú földterületet biztosítani a növekvő népesség letelepítéséhez és élelmezéséhez, és mennyire éberen őrködik génkészletének tisztán tartása felett, hogy megőrizhesse egyedi „faji” jellemzőit, amelyekkel a „természet” ruházta fel, hogy a túlélésért folytatott küzdelemben sikert arathasson. Mivel minden „faj” célja a terjeszkedés, a rendelkezésre álló földterület viszont véges, a túlélésért folytatott küzdelem „elkerülhetetlenül” erőszakos hódításokba és katonai konfrontációba torkollik. Így a háború – akár állandó jelleggel is – a természet és az emberi létezés megkerülhetetlen eleme.

A fajok meghatározásának érdekében a szociáldarwinisták olyan pozitív és negatív sztereotípiákat ragasztottak az etnikai csoportokra, amelyek állítólagosan megváltoztathatatlan és biológiai úton öröklődő megjelenési, viselkedési és kulturális jegyekből álltak össze, amelyekre nem hat az idő, a környezeti változások, az intellektuális fejlődés vagy a szocializáció. A nácik lehetetlennek tekintették, hogy egy eltérő fajú személy asszimilálódjon egy másik kultúrába vagy etnikai csoportba, hiszen az eredeti, örökölt jellemzőkön nem lehet változtatni. Szerintük az úgynevezett fajkeveredéssel csak a faji jellemvonások elkorcsosulását lehetett elérni.

AZ ÜLDÖZÖTT CSOPORTOK

A nácik a zsidókat „fajként” határozták meg. A zsidó vallást lényegtelennek tekintették, és sokféle negatív sztereotípiát társítottak a zsidókhoz és a „zsidó” viselkedéshez. Mindezt összekapcsolták a biológiailag meghatározott, megváltoztathatatlan örökséggel, amely a „zsidó fajt” is a többi faj kárára történő terjeszkedésre ösztönözte saját túlélése érdekében.

A zsidókat tekintették ugyan legfontosabb „ellenségüknek”, de a náci fajelmélet más csoportokat is üldözött, bebörtönzött vagy meg akart semmisíteni, például a romákat, a fogyatékkal élőket, a lengyeleket, szovjet hadifoglyokat vagy afrikai származású németeket. A politikai másképp gondolkodókat, Jehova tanúit, homoszexuálisokat és úgynevezett aszociális elemeket is ellenségnek és biztonsági kockázatnak tekintették, vagy mert tudatosan ellenszegültek a náci rezsimnek, vagy mert a viselkedésük nem illeszkedett a nácik által elfogadott társadalmi normákhoz. Arra törekedtek, hogy a német társadalom folytonos öntisztításával megszabaduljanak a beilleszkedésre képtelen és faji fenyegetést jelentő elemektől.

Úgy gondolták, hogy a felsőbbrendű fajoknak nem pusztán joguk, de kötelességük is az alsóbbrendű fajok leigázása, sőt megsemmisítése. Véleményük szerint a fajok küzdelme összhangban állt a természet törvényeivel. A nácik egy olyan domináns germán népről álmodtak, amely uralkodik a születésüknél fogva alsóbbrendű csoportok, különösen a szlávok és az úgynevezett ázsiaiak felett (akik alatt szovjet Közép-Ázsia népeit és a kaukázusi régió muszlim lakosságát értették). Propagandacélokból a nácik ezt a stratégiai célt gyakran egy keresztes hadjáratként prezentálták, amely megmenti a nyugati civilizációt a „keleti” vagy „ázsiai” barbároktól, illetve azok zsidó vezetőitől és szervezőitől.

A FAJI ALAPON MEGHATÁROZOTT KÖZÖSSÉG

Hitler és a náci mozgalom többi vezetője számára egy ember értéke nem az egyéniségében, hanem abban rejlett, hogy melyik fajilag meghatározott közösség tagja. Szerintük minden faji közösség alapvető célja saját túlélésének biztosítása volt. A legtöbben egyetértenek abban, hogy az emberek rendelkeznek túlélési ösztönnel, de Hitler ennél tovább ment. Ő azt feltételezte, hogy a túlélés központjában egy csoporthoz, néphez vagy fajhoz tartozás áll (amely fogalmakat szinonimaként használta). A nácik számára a kollektív túlélési ösztön mindig együtt járt a „faj” tisztaságának a védelmével és a többi „fajjal” a területért folytatott küzdelemmel.

A faj tisztaságának megőrzése Hitler és mások számára azért volt fontos, mert az egyéb fajokkal való keveredés idővel olyan mértékű elkorcsosuláshoz vezet, hogy a faj elveszíti megkülönböztető jellemzőit, így képtelenné válik megvédeni magát, és kihalásra van kárhoztatva. A területszerzés pedig Hitler szemében azért volt rendkívül fontos, mert egy növekvő népességű faj eltartásához mindenképpen szükség volt rá. A növekvő népességet támogató új területek hiányában a faj stagnálni kezd, és idővel kipusztul.

A nácik alaptételei között a fajok minőségi hierarchiája is szerepelt, amelyben nem minden fajt tekintettek egyenlőnek. Hitler szerint a németek egy felsőbbrendű fajhoz, az „árjákhoz” tartoztak. A germán „árja” faj minden más fajnál több kedvező jellemvonással rendelkezik, és biológiai felsőbbrendűsége egy hatalmas, Kelet-Európában elterülő birodalom vezetésére predesztinálja.

AZ „ÁRJA” FAJ

Hitler azonban arra figyelmeztetett, hogy a germán „árja” fajt kívülről és belülről is a pusztulás fenyegeti. A belső veszélyt az „árja” németek és a születésüktől fogva alsóbbrendű népek, a zsidók, romák, afrikaiak és szlávok közötti házasság jelentette. Úgy gondolta, hogy az ilyen kapcsolatokból született utódok felhígítják a német vérben hordozott felsőbbrendű jellemvonásokat, meggyengítik a fajt, és sebezhetővé teszik a más fajokkal a túlélésért folytatott küzdelemben.

A két háború közötti német kormányzat tovább gyengítette a német „árja” népet, mert eltűrte az olyan lakosság szaporulatát, amelyet a nácik genetikailag degeneráltnak és a faj egészségére ártalmasnak tekintettek. Ilyenek voltak a fizikai és szellemi fogyatékossággal élők, megrögzött vagy megélhetési bűnözők, illetve olyanok, akik kényszeres „deviáns viselkedést” mutattak, például hajléktalanok, könnyűvérűnek titulált nők, munkahelyüket gyakran váltogatók, alkoholisták és mások.

Hitler szerint a német „árja” fajt kívülről is pusztulás fenyegette, mert a weimari köztársaság vesztésre állt a földért és népességszámért folytatott harcban az „alsóbbrendű” szláv és ázsiai fajokkal szemben. Ebben a versengésben a „zsidó faj” arra használta hagyományos szocialista eszközét – a szovjet kommunizmust –, hogy mobilizálja az egyébként alkalmatlan szlávokat, és elhitesse a németekkel, hogy az osztályharc mesterséges konfliktusa felülírja a faji küzdelem természetes ösztönét. Hitler úgy gondolta, hogy a megfelelő élettér hiányában a születési arány Németországban veszélyesen alacsony szintre zuhant. A problémákat csak tetézte, hogy Németország elvesztette az I. világháborút, és a versailles-i békeszerződés arra kötelezte, hogy több ezer négyzetkilométernyi értékes földet adjon át a szomszédainak.

A túlélés érdekében Hitler szerint Németországnak át kell törnie a környező ellenséges országok falát, és keleten jelentős területeket kell elfoglalnia a szlávoktól. A keleti hódítások elegendő teret biztosítanának Németországnak ahhoz, hogy jelentősen növelje a népességét, mivel rendelkezésre állnának a növekvő lakosság élelmezéséhez szükséges források, így a német nép megvalósíthatná a célt, amelyre biológiai adottságai szerint hivatott, és világhatalommal rendelkező vezető fajjá válhatna.

A FAJI ELLENSÉGEK MEGSEMMISÍTÉSE

Hitler és a náci párt egyértelműen és határozottan megnevezte faji ellenségeit. Németországon belül és kívül is a zsidókat tartották az első számú ellenségnek. Állítólagos alsóbbrendű faji és genetikai felépítésükből született a kapitalizmus és a kommunizmus kizsákmányoló rendszere. Terjeszkedési törekvéseik során a zsidók támogatták és felhasználták ezeknek a rendszereknek a kormányzati és állami szerveit, és alkotmányokkal, egyenlő jogok nyilatkozataival, nemzetközi békével igyekeztek aláásni a felsőbbrendű fajok, például a németek faji öntudatát, hogy felhígíthassák a felsőbbrendű vért az asszimiláció és a vegyes házasságok révén.

A zsidók az általuk irányított vagy manipulált eszközökkel – a médiával, az egyéni jogokat hangsúlyozó parlamenti demokráciával, a nemzetek közötti konfliktusok békés rendezésére törekvő nemzetközi szervezetekkel – igyekeztek megvalósítani a biológiai örökségük által diktált világuralmi törekvéseiket. Hitler arra figyelmeztetett, hogy amennyiben Németország nem lép fel határozottan a zsidók ellen otthon és külföldön is, az embertelen és civilizálatlan, zsidók által mozgósított szlávok és ázsiaiak hordái elsöprik az „árja” német fajt.

Hitler számára a kormányzati fellépés a fajok elkülönítésére, a „legjobb” jellemvonásokkal rendelkezők kiválogatása az utódnemzésre, az alsóbbrendű tulajdonságokkal rendelkezők szaporulatának megakadályozása és a terjeszkedéshez szükséges háborúra való felkészülés a német nép természetes, biológiailag determinált túlélési ösztönével hozta összhangba a német államot. Ugyanakkor erősítette a németek „természetes” faji tudatosságát, amelyet a zsidók a parlamenti demokrácia, a nemzetközi együttműködési megállapodások és az osztályharc eszközeivel igyekeztek elnyomni. Hitler véleménye szerint a német népnek faji felsőbbrendűsége okán joga és kötelessége volt területeket szerezni a szlávoktól, az „ázsiaiaktól” és az őket irányító zsidóktól. Ezeknek a céloknak a megvalósításával Hitler szerint a németek saját természetes ösztöneiket követték. A szlávok végső legyőzése és uralása érdekében a felsőbbrendű német fajnak meg kell semmisítenie a régió vezető osztályait és zsidó lakosságát, mivel egyedül a zsidó „faj” képes arra, hogy hatékony erővé szervezze az alsóbbrendű fajokat egy brutális bolsevik-kommunista doktrínával, amely egy biológiailag rögzült „zsidó” ideológia.

Az ártalmas és a német túlélésre veszélyt jelentő doktrína megsemmisítése érdekében el kell pusztítani azokat, akik természetüknél fogva annak zászlóvivői. Hitler úgy hitte, hogy a természet így működik. Háborús és népirtó programja végső soron abból származott, amit ő egy egyszerű képletnek látott: az „árja” németeknek terjeszkedniük és uralkodniuk kell, ehhez azonban minden faji veszélyforrást – elsősorban a zsidókat – meg kell semmisíteniük, különben magukat a németeket fenyegeti a kihalás.

Thank you for supporting our work

We would like to thank The Crown and Goodman Family and the Abe and Ida Cooper Foundation for supporting the ongoing work to create content and resources for the Holocaust Encyclopedia. View the list of all donors.