Könyvégetés (rövidített cikk)

A „könyvégetés” kifejezés írásművek rituális elégetésére vonatkozik, amely általában nyilvánosság előtt történik, az adott tartalmakkal szembeni kulturális, vallási vagy politikai ellenérzések kifejezéseként. Amikor Joseph Goebbels náci információs és propagandaminiszter 1933-ban hozzálátott a német művészet és kultúra náci ideológia szerinti áthangolásához, elkezdődött a kulturális szervezetek megtisztítása a politikailag gyanúsnak tartott zsidóktól, valamint azoktól, akiknek műveit vagy előadásait „korcs”-nak ítélték. A német egyetemi hallgatók a korai náci mozgalom élcsapatba tartoztak, a középosztályhoz tartozó világi diákszervezetek ultranacionalizmusa és antiszemitizmusa már évtizedek óta intenzíven hallatta hangját. Az első világháború után sok német egyetemista, szembehelyezkedett a weimari köztársasággal (1919-1933), és a nemzetiszocializmusban vélte megtalálni politikai elégedetlensége és haragja megfelelő kifejezőeszközét.

1933. április 6-án a Nemzetiszocialista Német Diákszövetség országos akciót hirdetett „a németellenes szellem ellen”, amely szó szerinti tűzzel történő „megtisztítás”-ban csúcsosodott ki. Baljóslatú szimbolikus aktusként 1933. május 10-én több mint 25 000 kötetnyi „németellenes” könyvet égettek el, előre vetítve az állami cenzúra és a kultúra fölötti ellenőrzés korszakát. Az ominózus estén 34 egyetemi városban vonultak fel jobboldali diákok fáklyás menetben „a németellenes szellem ellen”. Forgatókönyvben rögzített rituáléik lebonyolításához magas rangú náci hivatalnokokat, professzorokat, egyetemi rektorokat és diákvezetőket kértek fel, hogy tartsanak beszédeket a résztvevőknek és a szemlélődőknek. A rendezvények helyszínén nagy ünneplés, zenélés és úgynevezett „tűzfogadalmak” közepette vetették máglyára a „nemkívánatos” könyveket. Csak Berlinben mintegy 40 000 ember gyűlt össze, hogy meghallgassák Joseph Goebbels szónoklatát.

A diákvezetők által elégetett könyvek szerzői között olyan jól ismert szocialisták szerepeltek, mint Bertolt Brecht; a kommunizmus koncepcióját felvázoló Karl Marx; továbbá kritikus „burzsoá” írók, mint például az osztrák Arthur Schnitzler; illetve a „bomlasztó idegen befolyások” közvetítői, köztük az amerikai Ernest Hemingway. Szintén tűz martalékává váltak a Nobel-díjas német író, Thomas Mann és a népszerű Erich Maria Remarque művei, akinek az I. világháborúról szóló sztoikus helyzetértékelését, a „Nyugaton a helyzet változatlan” című művét, a náci ideológusok erősen kritizálták. Feketelistára került az amerikai Jack London, Theodore Dreiser és Helen Keller is, akit a szociális igazságosságba vetett hite arra indított, hogy kiálljon a hátrányos helyzetűek és a pacifizmus ügye mellett. A május 10-ei országos program sikeresnek bizonyult, az újságok széles köre tudósított róla. A rádiók „élőben” közvetítették a beszédeket, a dalokat és a rituális kántálást a megszámlálhatatlan német hallgatónak. Természetesen a zsidó szerzők - Franz Werfel, Max Brod és Stefan Zweig - sem maradhattak le azon írók listájáról, akiknek műveit máglyára vetették, sőt a kedvelt 19. századi zsidó származású német költő, Heinrich Heine kötetei is a lángok martalékává váltak, aki pedig 1820-ban ezt írta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.”