I. világháború: békeszerződések és jóvátétel
Az I. világháborús pusztítások után a győztes nyugati hatalmak szigorú békeszerződések sorát kényszerítették a legyőzött országokra. Ezek az egyezmények jelentős területektől fosztották meg a központi hatalmakat (Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát, illetve az Oszmán Birodalmat és Bulgáriát), és jelentős jóvátétel megfizetésére kötelezték őket.
A háború példátlan változásokat hozott Európában. Közvetlen következményeként a német, az osztrák-magyar, az orosz és az ottomán birodalom is megszűnt létezni. A Saint-Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én kötött békeszerződés megalapította az Osztrák Köztársaságot, amely főként a megcsonkított Habsburg állam német nyelvű területeiből állt. Az Osztrák-Magyar Birodalom átadta koronabirtokait az újonnan létrejött utódállamoknak, többek között Csehszlovákiának, Lengyelországnak, illetve a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak, amelyet 1929-ben Jugoszláviára neveztek át. Emellett Dél-Tirol, Trieszt, Trentino és Isztria területeiről Olaszország, Bukovináról pedig Románia javára mondott le. A békeszerződés egyik fontos kitétele megtiltotta Ausztria számára, hogy veszélyeztesse újonnan szerzett függetlenségét. A korlátozás megtiltotta az egyesülést Németországgal, ami a pángermanisták régi vágya és valamint az Ausztriában született Adolf Hitler az általa vezetett nemzetiszocialista (náci) párt aktív célja is volt.
A dualista monarchia másik fele, Magyarország szintén önálló állam lett: a trianoni békeszerződés (1920. november) értelmében Magyarországnak le kellett mondania Erdélyről Románia javára, Szlovákiát és Kárpátalját az újonnan alakult Csehszlovákia kapta meg, és a későbbi Jugoszláviának is át kellett adnia más magyar koronabirtokokat. Az Oszmán Birodalom 1920. augusztus 10-én írta alá a sèvres-i békeszerződést, amely véget vetett a háborúnak a szövetséges hatalmakkal, azonban nem sokkal ezután kitört a török függetlenségi háború. Az így megalakult új Török Köztársaság 1923-ban írta alá a lausanne-i békét, amely felülírta a korábbi szerződést, és feldarabolta az egykori Oszmán Birodalmat.
1918 januárjában, tíz hónappal az I. világháború vége előtt Woodrow Wilson amerikai elnök listát készített a tervezett háborús célokról, amelyet „14 pontnak” nevezett. Nyolc pont kifejezetten az antanthatalmak győzelméhez kapcsolódó területi és politikai megállapodásokkal foglalkozott, ideértve az európai etnikai csoportok nemzeti önrendelkezésének gondolatát. A többi irányelv a további háborúk megelőzésére összpontosított, az utolsó pedig a Nemzetek Szövetségének létrehozását javasolta, a későbbi nemzetközi vitás kérdések rendezésére. Wilson remélte, hogy javaslata igazságos és tartós békeállapotot idéz majd elő, egy „győztesek nélküli békét”, amely véget vet „a minden háborúnak véget vető háborúnak”.
Amikor a német vezetők aláírták a fegyverszünetről szóló egyezményt, sokan azt hitték, hogy a 14 pont lesz a későbbi békeszerződés alapja. Amikor azonban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország kormányfői találkoztak Párizsban, hogy megtárgyalják a szerződés feltételeit, a „nagy négyes” európai kontingensének teljesen más terve volt. Az európai szövetséges hatalmak a németeket tekintették a konfliktus fő okozóinak, ezért különösen szigorú kötelezettségeket vetettek ki a legyőzött Németországra.
A versailles-i békeszerződés, amelyet 1919. május 7-én adtak át aláírásra a német vezetőknek, arra kényszerítette Németországot, hogy területeket adjon át Belgiumnak (Eupen-Malmédy), Csehszlovákiának (Hultschin kerület) és Lengyelországnak (Poznan, Nyugat-Poroszország és Felső-Szilézia). Az 1871-ben, a porosz-francia háború után Németországhoz csatolt Elzász és Lotaringia ismét francia fennhatóság alá került. A tengerentúli német gyarmatok a Nemzetek Szövetségének felügyelete alá kerültek, a jelentős német lakossággal rendelkező Danzig pedig szabad város lett. A szerződés a Rajna-vidék demilitarizációját és megszállását követelte, valamint különleges státuszt írt elő a francia irányítás alatt álló Saar-vidéknek. A dán-német határon fekvő Észak-Schleswig, illetve a felső-sziléziai területek sorsáról népszavazás alapján döntöttek.
A legyőzött Németország számára a szerződés 231. pontja, közismertebb nevén a „háborús bűnösségi záradék” volt a legmegalázóbb, amely arra kényszerítette Németországot, hogy teljes felelősséget vállaljon az I. világháború kirobbantásáért. Ennek értelmében Németországra hárult minden anyagi kár felelőssége, és Georges Clemenceau, Franciaország miniszterelnöke különösen ragaszkodott hozzá, hogy hatalmas jóvátételi összeget szabjanak ki rájuk. Bár tisztában voltak azzal, hogy Németország nem tud ekkora adósságot kifizetni, Clemenceau és a franciák rettegtek attól, hogy a németek mégis hamar talpra állnak, és újabb háborút indítanak Franciaország ellen. Ezért a háború utáni egyezmények rendszerével próbálták megakadályozni őket abban, hogy visszaszerezzék gazdasági és katonai erejüket.
A német hadsereg számát 100 000 főre korlátozták, a sorozást pedig megtiltották. Az egyezmény kikötötte, hogy a haditengerészet legfeljebb 10 000 tonnás hajókkal rendelkezhet, és megtiltotta a tengeralattjáró-flották létrehozását és fenntartását. Németország emellett légierővel sem rendelkezhetett. A németeknek eljárást kellett indítaniuk a császár ellen az elkövetett háborús bűnökért, más vezetők ellen pedig az agresszív háború kirobbantásáért. A lipcsei tárgyalások főként felmentésekkel végződtek, anélkül, hogy a császár vagy bármelyik fontos nemzeti vezető jelen lett volna a vádlottak padján, ezért még Németországban is kirakatpereknek tekintették őket.
Az újonnan megalakult német demokratikus kormány a versailles-i békeszerződést „békediktátumnak” (Diktat) tekintette. Franciaország, amely a „nagy négyes” többi tagjánál nagyobb anyagi veszteségeket szenvedett, ragaszkodott a szigorú feltételekhez, azonban a békeszerződés összességében nem rendezte az I. világháborút kirobbantó nemzetközi viszályokat. Ellenkezőleg, inkább akadályozta az Európán belüli együttműködést, és elmérgesítette azokat a háborút okozó problémákat. A háború szörnyű áldozatokat és rengeteg emberéletet követelt minden oldalon, és a veszteségek óriási súlyként nehezedtek a legyőzöttekre és a győztesekre is. Olaszországban például a háború után kapott kártérítések eltörpültek az emberi és anyagi áldozatok mellett.
A legyőzött hatalmak – Németország, Ausztria, Magyarország és Bulgária – népessége számára méltánytalan büntetésnek tűntek a rájuk vonatkozó békeszerződések. A demokratikus (Németországban és Ausztriában) és a tekintélyelvű (Magyarországon és időnként Bulgáriában) kormányok is hamarosan megszegték a szerződések katonai és pénzügyi feltételeit. A békeszerződések nagy terhet jelentő rendelkezéseinek átdolgozása és megtagadása a külpolitikájuk kulcsfontosságú része lett, ami destabilizálta a nemzetközi politikát. A háborús bűnösségi záradék, a kötelező jóvátétel megfizetése és a német katonaságra vonatkozó korlátozások például különösen megterhelőnek tűntek a legtöbb német számára. Az 1920-as és 1930-as évek elején a Versailles-i békeszerződés módosítása volt az egyik olyan alapelv, amely annyira hitelessé tette a radikális jobboldali pártokat, például Hitler náci pártját is, a szavazók többsége számára.
Egy ilyen megalázó vereség és békeszerződés után az újrafegyverkezésre, a német (különösen a keleti) területek visszaszerzésére, a Rajna-vidék újramilitarizálására és az európai és világhatalmak körében betöltött hangsúlyos szerep visszaszerzésére tett ígéretek szélsőségesen nacionalista érzelmeket szítottak, és megkönnyítették az átlagos szavazók számára, hogy gyakran szemet hunyjanak a náci ideológia radikálisabb nézetei felett.