A náci táborok felszabadítása

Ahogy a szövetséges csapatok a náci Németország elleni offenzívák sorozata révén egyre beljebb hatoltak Európába, egymás után érték el a több tízezernyi, éhségtől és betegségtől szenvedő foglyot őrző koncentrációs táborokat. Az ezekben lezajlott rémtettek teljes képe csak a náci táborok felszabadítása után bontakozott ki a világ szemei előtt.

Elsőként a szovjet erők bukkantak nagyobb méretű náci táborra a lengyelországi Lublin mellett fekvő Majdanek városkában, 1944 júliusában. A gyors szovjet előrenyomulás miatt meglepett németek azonban a tábor lerombolásával megpróbálták eltüntetni a tömeggyilkosságok bizonyítékait.

Ugyanezen év nyarán jutottak el szintén a szovjet csapatok a belzeci, a sobibori és treblinkai haláltáborokhoz. Ők szabadították fel 1945 januárjában a legnagyobb koncentrációs és haláltábort, Auschwitzot is. A visszavonuló németek a komplexum legtöbb raktárát lerombolták, de a megmaradt épületekben a szovjetek megtalálták az áldozatok személyes tárgyait, köztük több százezer öltönyt, több mint 800 000 női ruhát és közel 6,5 tonna emberi hajat.

A szövetséges erők több száz tábort és altábort szabadítottak fel Európa-szerte. Az amerikai csapatok szabadították fel a németországi Weimar közelében fekvő buchenwaldi koncentrációs tábort 1945. április 11-én, néhány nappal azután, hogy a nácik megkezdték a kiürítést. Itt az amerikaiak több mint 20 000 foglyot találtak. Szintén az amerikai csapatok szabadították fel Dora-Mittelbaut, Flossenbürgöt, Dachaut és Mauthausent.

A brit csapatok Észak-Németországban többek között Neuengamme és Bergen-Belsen táborait szabadították fel. A Celle közelében található bergen-belseni koncentrációs táborba 1945. április közepe táján érkeztek. Itt mintegy 60 000 foglyot találtak élve, többségüket a tífuszjárvány miatt kritikus állapotban.

Hollandiában kanadai csapatok jutottak el a westerborki tranzittáborba.

A felszabadítók leírhatatlan körülményekkel találkoztak a náci táborokban, ahol a temetetlen holttestek tömegei feküdtek egymásra halmozva. A kevés életben maradt fogoly csontvázszerűen lesoványodott állapotban volt a kényszermunka, az éheztetés és a hónapokon vagy éveken át tartó kegyetlen bánásmód miatt. Sokan olyan gyengék voltak, hogy mozogni is alig tudtak. Folyamatos veszélyt jelentettek a betegségek, és sok tábort fel kellett égetni, hogy megállítsák a járványok terjedését.

Mindezek után a táborok túlélőinek még hosszú és nehéz utat kellett megtenniük a felépülésig.

[George Salton, túlélő:] „Tizenhét éves voltam. Szabad voltam, de hogy ez mit is jelent, nem tudtam biztosan.”