„Elfajzott” művészet
A náci vezetők nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is igyekeztek az irányításuk alatt tartani Németországot. A rendszer még azt is meghatározta, milyen típusú műveket lehetett alkotni, kiállítani és eladni. 1937-ben Joseph Goebbels náci propagandaminiszter olyan kiállítást tervezett el, mely a nyilvánosság elé tárja azokat a művészeti formákat, amelyeket a rezsim elfogadhatatlannak tartott. Megszervezte az úgynevezett „elfajzott” műalkotások elkobzását és kiállítását.
A legfontosabb tények
-
1
A náci rezsim komoly erőfeszítéseket tett a német társadalom és kultúra ellenőrzésére és átalakítására. Számos modern művet és művészt betegesnek és erkölcstelennek titulált. A rezsim az ilyen művészetet „elfajzottnak” nevezte.
-
2
A náci hatalom 1937-ben több ezer modern műalkotást kobozott el a német múzeumokból. Sokat közülük kiállítottak a müncheni „Elfajzott művészet” című kiállításon.
-
3
A nácik több ezer elkobzott műalkotást megsemmisítettek. A legértékesebb művek közül sokat eladtak, hogy pénzeljék a rezsimet, és felkészüljenek a háborúra.
A német kultúra nácivá tétele
Amikor a Náci Párt 1933-ban átvette a hatalmat, a rezsim vezetői kampányba kezdtek, hogy a német politikát, társadalmat és kultúrát a náci célokhoz igazítsák. A „nácivá tétel” folyamata széles körű volt. A program a Gleichschaltung néven vált ismertté, ami az „uniformizálás” vagy „szinkronizálás” szó német megfelelője.
A náci rezsim felszámolt számos különböző szervezetet. Ezeket a csoportokat államilag támogatott, náci szakmai egyesületekkel, diákligákkal, valamint sport- és zenei klubokkal váltotta fel. A tagság feltétele volt, hogy az adott személy politikailag megbízható állampolgár legyen, továbbá bizonyítani tudja „árja” származását. Mindenki mást kizártak ezekből a csoportokból és egyre inkább a német társadalom többi részéből is.
A nácik 1933 szeptemberében létrehozták a Birodalmi Kultúrkamarát. Ez a kamara felügyelte a németországi képzőművészeti, zenei, filmes, színházi, rádiós és írói alkotások létrehozását. A nácik a német társadalom minden területét alakítani és ellenőrizni próbálták. Úgy vélték, hogy a művészet döntő szerepet játszik a társadalom értékrendjének meghatározásában, és képes befolyásolni egy nemzet fejlődését. Több magas rangú vezető is bekapcsolódott a művészettel kapcsolatos hivatalos törekvésekbe. A „veszélyes” műalkotások azonosítására és megtámadására törekedtek, miközben igyekeztek meghatározni, hogy milyen is az „igazán német” művészet.
Nácizmus és művészet
A nácik a modernista művészetet a demokráciával és a pacifizmussal kötötték össze. A modernista művészet fogadtatása Németországban a korábbi rezsimek alatt változó volt. II. Vilmos császár uralkodása idején (1888–1918) az országban konzervatív társadalmi légkör uralkodott. Az avantgárd művészetet nem becsülték túlságosan nagyra. Az I. világháború után Németországot a weimari köztársaság (1918–1933) néven ismert demokratikus kormány irányította. Az országban liberálisabb kulturális légkör alakult ki. Sokkal jobban fogadták ekkor az olyan modernista művészeti stílusokat, mint amilyen az expresszionizmus volt. A náci vezetők azt állították, hogy az avantgárd művészet a háború utáni Németország demokráciájának “rendezetlenségét, dekadenciáját” és pacifizmusát tükrözte.
A nácik azt is állították, hogy a modernista művészet kétértelműsége zsidó és kommunista hatásokat takar, amelyek „veszélyeztethetik a közbiztonságot és a közrendet”. Azt állították, hogy a modern művészet a „kulturális bolsevizmussal” szövetkezett a német társadalom gyengítésére. A náci ideológia szerint csak bűnös elmék lehettek képesek ilyen „káros művészet” előállítására. A nácik ezt a művészetet „elfajzottnak” nevezték. A kifejezéssel arra utaltak, hogy a művészek szellemi, fizikai és erkölcsi képességei bizonyára hanyatlásnak indultak. Abban az időben az „elfajzott” kifejezést széles körben használták a bűnözés, az erkölcstelenség, valamint a testi és szellemi fogyatékosság jelölésére.
A művészet meghatározására és ellenőrzésére irányuló kampányra a vezetők közötti nézeteltérések is jellemzők voltak. A vezetők versengtek a párton és a kormányon belüli befolyásért. A művészet kérdésében a náci főideológus, Alfred Rosenberg összeütközésbe került Joseph Goebbels propagandaminiszterrel. Goebbels vezette a Birodalmi Kultúrkamarát. Fiatalon csodálta a kiemelkedő német avantgárd művészeket. Reménykedett abban is, hogy az „északi expresszionizmus” egyik formája akár hivatalos náci művészeti stílussá válhat. Rosenberg egy konzervatívabb frakciót vezetett, amely a Harci Szövetség a Német Kultúráért nevet viselte. Ez az irányzat jobban megfelelt Adolf Hitler ízlésének. Hitler a realistább és klasszikusabb jellegű festészeti, szobrászati és építészeti stílusokat részesítette előnyben. Goebbelsnek úgy sikerült megnyernie ezt a csatát Rosenberggel szemben, hogy igyekezett hozzáidomulni Hitler ízléséhez.
„Elfajzott” művészeti kiállítások
A rendszer első hónapjaiban egyes tisztviselők magukra vállalták, hogy értelmezik a vezetés művészettel kapcsolatos homályos kijelentéseit. 1933 tavaszán a helyi tisztviselők elkezdték megnyitni az úgynevezett „rémségek kamráit” és a „szégyen kiállításait”. Ezek az erőfeszítések a modern művészet kigúnyolására irányultak. Szeptemberben Drezdában megnyílt az „Elfajzott művészet” című helyi kiállítás. A kiállítást ezután egy sor másik német városban is bemutatták. A kurátorok országszerte eltávolították az avantgárd műveket a múzeumokból, és raktárba helyezték őket. A művészi szabadság elleni kezdeti támadások még nem voltak központilag szervezettek. Ennek eredményeképpen a „jó” és „rossz” művészet náci meghatározása évekig tisztázatlan maradt.
A rezsim 1937 nyarán próbálta meg tisztázni, hogy milyen is az „igazi német művészet”. Münchenben ekkor nyílt meg az első éves Nagy Német Művészeti Kiállítás. Hitler a megnyitó előtt egy hónappal áttekintette a kiválasztott műalkotásokat. Dühödten elrendelte a német avantgárd művészet számos darabjának eltávolítását. Goebbels szemtanúja volt ennek a kirohanásnak, és sietve elkezdett terveket készíteni egy különálló kiállításra. Célja az volt, hogy meghatározza és kigúnyolja azokat a művészeti ágakat, amelyeket a rezsim „degeneráltnak”, „elfajzottnak” tartott. Hitler jóváhagyta ezt a tervet. A nácik megkezdték több ezer műalkotás elkobzását a német múzeumokból.
Az „Elfajzott művészet” című kiállítás kevesebb mint három hét alatt állt össze. A kiállítás egy szűk, rögtönzött müncheni galériában nyílt meg, mindössze egy nappal a közeli Nagy Német Művészeti Kiállítás megnyitója után. Kiskorúakat nem engedtek be a műalkotások állítólagos káros és romboló jellege miatt.
A kiállítás szervezői a több mint hatszáz kiállított műalkotást szándékosan nem túl hízelgő módon rendezték el. Szobrokat és grafikákat zsúfoltak össze. A festmények hosszú zsinórokon lógtak le a mennyezetről, és igen kevés volt a hely közöttük. Sok művet be sem kereteztek, és helytelenül címkézték őket. A falakra festett feliratok kigúnyolták a műalkotásokat – mint például „őrültség minden áron” vagy „ahogyan a beteg elmék látják a természetet”. A falakon emellett Hitler és Goebbels idézetei szerepeltek. Az ő szavaikkal ismertették a nyilvánossággal a náci párt hivatalos nézeteit a művészetről.
A szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy a műalkotások ne legyenek vonzóvá. Ennek ellenére a közönség száma minden várakozást felülmúlt. Becslések szerint 1937-ben több mint kétmillió ember fordult meg a szűk kiállítóhelyen. Ezzel szemben az egy sarokra lévő Nagy Német Művészeti Kiállítás, melyet erőteljesen reklámoztak és egy tágas új épületben rendeztek be, kevesebb mint félmillió látogatót vonzott.
Az „Elfajzott művészet” című kiállítás november végén zárt be Münchenben. Egy utazó változat ezután más német nagyvárosokba is ellátogatott.
Megszabadulás az elkobzott műkincsektől
A nácik 1937-ben megkezdték sietve elkobozni a modernista művészet több mint húszezer alkotását. Akkoriban még nem tervezték el, hogy mit tegyenek a művekkel. Egy évvel később a nácik törvényt hoztak az elkobzott műkincsek eladásának legalizálásáról. Nagyszabású nemzetközi művészeti aukciót terveztek Svájcban 1939 júniusára. A náci rezsim nagy hasznot húzott az olyan híres művészek elkobzott műveinek eladásából, mint Henri Matisse, Pablo Picasso vagy Vincent van Gogh.
A nácik biztosították a tétovázó külföldi műkereskedőket, hogy a profittal nem fogják finanszírozni Németország háborús törekvéseit. Nyilvánosan megígérték, hogy minden pénz a német múzeumokba kerül. Ezt a fogadalmat azonban nem tartották be. A rezsim a külföldi nyereség egy részét a fegyvergyártás felé irányította. 1939-ben a nácik több mint ötezer olyan festményt égettek el Berlin fő tűzoltóságának udvarán, amelyekből nem tudtak hasznot húzni.
A legértékesebb elkobzott műkincsek nagyjából egyharmadát végül eladták, hogy a náci rezsim tőkéhez jusson. A műtárgyak további egyharmada eltűnt. Néhány az évek során újra felbukkant. Kevés kivételtől eltekintve egyik művet sem adták vissza azoknak a múzeumoknak, ahonnan elvitték őket. A német múzeumok nem kaptak pénzügyi kárpótlást. Ritka esetekben egyes magángyűjteményekből származó műtárgyak visszakerültek a jogos tulajdonosukhoz. Számos európai és amerikai múzeum még mindig rendelkezik a nácik által lefoglalt műtárgyakkal.