Jewish refugee children wave at the Statue of Liberty as the President Harding steams into New York harbor.

Az Egyesült Államok és a holokauszt

A II. világháború során a zsidók és más nácik által üldözött csoportok megmentése nem volt kiemelt fontosságú az Egyesült Államok kormánya számára. Emellett az sem volt mindig egyértelmű a szövetséges államok politikai döntéshozói számára, hogy milyen módon folytathatnának széles körű mentőakciókat Európában.

BEVÁNDORLÁS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBA A HOLOKAUSZT IDEJÉN

Az Egyesült Államok külügyminisztériumának gyakorlata nagyon megnehezítette a menekültek számára, hogy beutazási vízumot szerezzenek. Annak ellenére, hogy már zajlott a zsidók üldözése Németországban, a Külügyminisztérium hozzáállását a gazdasági világválság nehézségei is befolyásolták, amelyek fokozták a helyi antiszemitizmust, az elszigetelődési politika támogatását és az idegengyűlöletet. A beutazási vízumok számát tovább csökkentette, hogy a minisztérium rugalmatlanul alkalmazta az amerikai kongresszus 1924-es szigorú bevándorlási törvényét. 1940-től kezdve az Egyesült Államok tovább korlátozta a bevándorlást, és amerikai konzulokat küldött külföldre, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva halogassák a vízumok jóváhagyását.

Ennek ellenére 1939-ben és 1940-ben az Egyesült Államokba bevándorlók több mint fele zsidó volt, akik közül a legtöbben Európából érkeztek. 1941-ben az Egyesült Államokba érkezett összes bevándorló közül 45% volt zsidó. Miután az Egyesült Államok 1941 decemberében belépett a háborúba, a bevándorlók folyama gyakorlatilag elapadt, ez pedig pontosan egybeesett azzal az időszakkal, amikor a nácik elkezdték az európai zsidóság szisztematikus elpusztítását. A számos akadály ellenére azonban több mint 200 000 zsidó lelt menedékre Amerikában 1933 és 1945 között, a legtöbben közülük 1941 vége előtt.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KÜLÜGYMINISZTÉRIUMÁNAK VÁLASZA A „VÉGSŐ MEGOLDÁS” HÍRÉRE

1942 augusztusában Gerhart Riegner, a Zsidó Világkongresszus (WJC) genfi képviselője jelentést küldött a Külügyminisztériumnak. A jelentésből kiderült, hogy a németek megkezdték az Európában élő zsidóság fizikai megsemmisítését. A minisztérium tisztviselői azonban nem adták át a jelentést az eredeti címzettnek, az amerikai zsidóság vezetőjeként ismert Stephen Wise-nak, aki a Zsidó Világkongresszus elnöke volt.

Annak ellenére, hogy a Külügyminisztérium halogatta a tömeggyilkosság hírének nyilvánosságra hozatalát, Wise még ugyanabban a hónapban brit forrásokból megkapta a jelentést. A Külügyminisztérium engedélyét kérte, hogy nyilvánosságra hozhassa a tartalmát. Sumner Welles államtitkár azonban arra kérte Wise-t, hogy ne tegye közzé az információkat, amíg a Külügyminisztérium meg nem erősíti azokat. Wise ezt elfogadta, és a Külügyminisztérium három hónappal később jelezte, hogy a forrásai megerősítették a híreket. Wise 1942. november 24-én sajtótájékoztatót tartott, amelyen bejelentette, hogy a náci Németország az európai zsidók megsemmisítésén dolgozik. Néhány héttel később, december 17-én az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és tíz másik szövetséges kormány kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elítélte a nácik népirtását. A nyilatkozatban figyelmeztették Németországot, hogy felelősségre fogják vonni ezekért a bűnökért.

A „VÉGSŐ MEGOLDÁS” VISSZHANGJA AZ AMERIKAI SAJTÓBAN

A holokauszt ideje alatt az amerikai sajtó nem mindig hozta nyilvánosságra teljes egészében vagy kiemelt helyen a nácik rémtetteit. A New York Times vezető amerikai napilap például gyakran háttérbe szorította tudósításai között a zsidók lemészárlásáról szóló híreket. Az Egyesült Államok sajtója már 1933-ban tudósított a Németországban zajló, zsidók elleni erőszakról. Részletesen foglalkozott az 1935-ös nürnbergi törvényekkel és az 1938-as és 1939-es antiszemita jogszabályokkal. Az 1938. november 9-i és 10-i államilag támogatott országos erőszakhullám, vagyis a kristályéjszaka hírét számos amerikai napilap a címlapon közölte le, csakúgy mint Hitler hírhedt jóslatát, amelyet a Reichstag (német parlament) előtt fejtett ki 1939. január 30-án, miszerint egy újabb világháború a zsidó „faj” megsemmisülését jelentené.

Ahogy 1939 és 1941 között egyre elterjedtebb lett a zsidók elleni erőszak, számos amerikai hírlap írt a golyó általi német kivégzésekről, amelyeket először Lengyelországban, majd a Szovjetunió lerohanása után hajtottak végre. Az áldozatok etnikai hovatartozása azonban nem mindig derült ki egyértelműen. Egyes jelentések a „kiirtás” szóval írták le a németek által elkövetett tömeggyilkosságokat. 1942. július 2-án a New York Times lengyel titkos szervezetektől származó források alapján számolt be a chelmnói megsemmisítő központ működéséről. A cikk azonban a hírlap hatodik oldalán jelent meg. Habár a New York Times a címlapon közölte a szövetségesek 1942-es nyilatkozatának hírét, amelyben elítélték az európai zsidók tömeges mészárlását, a Wise által közzétett pontos információkkal a tizedik oldalon foglalkoztak részletesen, lényegesen csökkentve ezzel a jelentőségüket.

További ajánlott irodalom

Breitman, Richard és Alan Kraut. American Refugee Policy and European Jewry, 1933-1945. Bloomington: Indiana University Press, 1987.

Breitman, Richard, Official Secrets: What the Nazis Planned, What the British and Americans Knew. New York: Hill and Wang, 1998.

Feingold, Henry L., Bearing Witness: How America and Its Jews Responded to the Holocaust. Syracuse, NY: Syracuse University Press, 1995.

Gurock, Jeffrey S. (szerk.) America, American Jews, and the Holocaust. New York: Routledge, 1998.

Hamerow, Theodor. While We Watched: Europe, America, and the Holocaust. New York: Norton, 2008.

Lipstadt, Deborah E., Beyond Belief: The American Press and the Coming of the Holocaust, 1933-1945. New York: Free Press, 1986.

Neufeld, Michael J. és Michael Berenbaum (szerk.) The Bombing of Auschwitz: Should the Allies Have Attempted It? New York: St. Martin's Press, 2000.

Wyman, David S. Paper Walls: America and the Refugee Crisis, 1938-1941. New York: Pantheon Books, 1985.

Wyman, David S. The Abandonment of the Jews: America and the Holocaust, 1941-1945. New York: The New Press, 1998.