Hogyan hajtották végre a nácik és kollaboránsaik a holokausztot?

Több mint nyolc év választotta el a náci rezsim 1933-as hatalomátvételét és a zsidók 1941-ben kezdődő szisztematikus elpusztítását.

Zsidóüldözés az 1930-as években

1933 és 1939 között a náci vezetők célja az volt, hogy visszavonják a német zsidók 1871 óta fennálló, teljes jogú állampolgári státuszát. Arra törekedtek, hogy kiszorítsák a zsidókat a gazdaságból, és olyan mértékben megnehezítsék a zsidók életét, hogy azok elhagyják Németországot. A II. világháború alatt (1939–1945) és különösen a Szovjetunió 1941-es német megszállása után a náci politika pusztító irányt vett. A német katonai hódítások és szövetségkötések következtében a zsidók nagyobb számban kerültek náci ellenőrzés alá.

A náci zsidóüldözés 1933 és 1939 között több szakaszban zajlott Németországban. A nácik törvények és rendeletek, propaganda, megfélemlítés és erőszak kombinációját vetették be arra, hogy a zsidókat elkülönítsék a német társadalomtól, kivonják őket a gazdaságból, és arra kényszerítsék őket, hogy elhagyják az országot.

1933 áprilisában, nem sokkal azután, hogy Hitler átvette a hatalmat, a nácik bojkottot szerveztek a zsidó vállalkozások ellen. Egy héttel később törvényt hoztak a közigazgatás „nem árjáktól” és a rezsim politikai ellenfeleitől való megtisztításáról. Emellett a zsidókat társadalmilag elszigetelték. A szakmai egyesületek, sportklubok és más polgári csoportok a „korszellemhez” igazodva kizárták soraikból a „nem árjákat”.

Egyes zsidó polgárok az SA emberei, a Hitlerjugend tagjai és más náci aktivisták által elkövetett támadásoknak és erőszakos fenyegetéseknek estek áldozatul. Ezeknek a csoportoknak nem kellett tartaniuk a rendőrség vagy a bíróságok beavatkozásától, így szabadon garázdálkodhattak. A zsidókat démonizáló, mindent átható propaganda – újságcikkek és illusztrációk, rádióbeszédek és nyilvánosan kihelyezett táblák formájában – elősegítette a náci vezetők azon törekvését, hogy sok német ember, aki nem volt náci, közömbös maradjon zsidó szomszédai szenvedése iránt.

Az üldözés tovább fokozódott, amikor a náci diktatúra 1935 szeptemberében kihirdette a nürnbergi törvényeket. A „birodalmi állampolgársági törvény” kimondta, hogy csak tiszta német vérű emberek lehetnek német állampolgárok. „A német vér és becsület védelméről szóló törvény” megtiltotta a házasságot és a szexuális kapcsolatot a teljes jogú állampolgárok és a „nem németek” között. A hivatalos jogi kommentárok később ezeket a törvényeket a romákra és szintikre, afronémetekre és másokra is kiterjesztették, akiket a „német vérű” emberek „nemzeti közösségére” nézve fenyegetőnek nyilvánítottak.

1937 végén a náci vezetők fokozták a zsidó tulajdon, pénz és értéktárgyak szisztematikus eltulajdonítását. Céljuk egyrészt az volt, hogy kifizessék az állam hatalmas újrafegyverkezési programját, másrészt pedig az, hogy felgyorsítsák a zsidók – a „belső ellenség” – elvándorlását.

1938-ban számos esemény történt, mely nem hagyott kétséget afelől, hogy a zsidóknak nincs többé jövőjük Németországban. Ezek közé tartozott a külföldi zsidók, köztük 18 000 lengyel zsidó kiutasítása, továbbá az 1938 márciusában, Ausztria német annektálása (Anschluss) után elszabaduló zsidóellenes erőszak, és az 1938. novemberi pogrom (kristályéjszaka). Az országos pogrom legalább kilencvenegy zsidó meggyilkolásával és több száz másik zsidó személy halálával járt, akiket a zsidó férfiak tömeges letartóztatását követően koncentrációs táborokban öltek meg. Akár 30 000 zsidó férfit is letartóztattak, pusztán azért, mert zsidó volt. A legtöbb túlélő zsidó foglyot azzal a feltétellel engedték szabadon, ha elhagyja az országot.

A II. világháború

A II. világháború 1939. szeptember 1-jén vette kezdetét, mikor Németország megszállta a szomszédos Lengyelországot. A háború lehetőséget és indítékot adott a szélsőségesebb náci politikához. A náci „biztonsági” politika a lengyel ellenállás lehetséges vezetőire összpontosított. Az SS és a rendőrség egységei vagyonos földbirtokosok, egyházi személyek és művelt szakemberek tízezreit (lengyeleket és zsidókat egyaránt) tartóztatták le vagy ölték meg. A német hadsereg egységei és a lengyel városokban élő német nemzetiségűekből álló „önvédelmi” erők részt vettek a civilek kivégzésében.

A háborús Németországban a nácik radikális programba kezdtek a „német faj megerősítésére”, a nemzeti erőforrásokat szerintük elszívó fogyatékos németek szisztematikus meggyilkolásának megszervezésével. Egy 1939. szeptember 1-jére visszadátumozott titkos feljegyzésben Hitler felhatalmazta a kijelölt orvosokat, hogy „kegyes halált” biztosítsanak a „gyógyíthatatlanul beteg” páciensek számára. A náci vezetők „eutanáziáról” és „kegyes halálról” szóló beszédei elfedték azt a tényt, hogy a titkos művelet egy cinikus tömeggyilkossági program volt. Az áldozatokat a szellemi fogyatékosok gondozóintézeteiből és más ellátóintézetekből átszállították speciális „eutanáziaközpontokba”, amelyeket zuhanyzónak álcázott gázkamrákkal szereltek fel. Az 1939 és 1945 között elgázosítással, majd később halálos gyógyszer-túladagolással megölt személyek túlnyomó többsége nem zsidó volt.

A megszállt Lengyelországban a náci tisztviselők nagyszámú zsidó lakosságot tartottak ellenőrzésük alatt. Lengyelország háború előtti, 3,3 milliós zsidó lakosságából csaknem kétmillióan a németek által megszállt területeken éltek. (A Szovjetunió az 1939. augusztusi titkos német–szovjet megnemtámadási szerződés feltételeinek megfelelően megszállta Kelet-Lengyelországot.) A zsidók 1939-ben és 1940-ben szórványos támadásoknak estek áldozatul. A náci politika azonban ebben az időben a zsidóknak a többségi lengyel lakosságtól való elkülönítésére és a zsidó vagyon eltulajdonítására összpontosított. Ezt úgy érték el, hogy a zsidókat megkülönböztető, Dávid-csillagos szövetjelvények vagy karszalagok viselésére kényszerítették, és „gettónak” nevezett, elzárt területekre költöztették be őket. A „gettók” a német megszálló erők és tisztviselők ellenőrzése alatt álltak, akiket a helyi rendőrség segített. A gettók egyben kényszermunkaerő-állományt is szolgáltattak. A gettóba zárt zsidók százezrei haltak meg éhezés, betegségek és a zord körülmények miatt.

A lengyel zsidók és a még Nagy-Németországban élő zsidók végső sorsa egyelőre nem dőlt el. A náci tisztviselők különböző terveket mérlegeltek arra vonatkozóan, hogy ezeket a „nemkívánatos” embereket valamilyen „rezervátumba” költöztessék. A náci tisztviselők például elkezdték megtervezni a zsidóknak az Afrika délkeleti partjainál fekvő francia szigetkolóniára, Madagaszkárra való elszállítását. Ezt a tervet később elvetették.

A zsidók szisztematikus tömeges meggyilkolása

Németország a kommunizmus és az azzal összefüggő „zsidó-bolsevik” fenyegetés elleni „megsemmisítő háború” keretében 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Mintegy négymillió zsidó élt a szovjet ellenőrzés alatt álló területeken. A frontvonalak mögötti SS- és rendőri egységek megkezdték a feltételezett „biztonsági” fenyegetésnek tartott személyek begyűjtését és kivégzését. A célpontok eleinte többnyire katonaköteles korú zsidó férfiak voltak. Heteken belül azonban a gyilkosságok népirtásba torkolltak, és kiterjedtek zsidó nők és gyermekek meggyilkolására, valamint egész zsidó közösségek elpusztítására. Ez az eszkaláció a különböző régiókban eltérő ütemben zajlott, attól függően, hogy a helyszínen lévő egyes tisztek milyen döntéseket hoztak, hogyan reagáltak a berlini náci vezetés ideológiai alapú nyomásgyakorlására és elismerésére. A tömeges kivégzéseket végrehajtó náci egységek a helyiektől és a kelet-európaiakból álló milíciáktól is kaptak segítséget.

1941 őszén, amikor a zsidók tömeges meggyilkolása a németek által megszállt kelet-európai területeken tovább folytatódott, a náci vezetők elkezdték megtervezni az európai zsidóság szisztematikus, egész kontinensre kiterjedő kiirtását. A politikájukban bekövetkezett változás egyik jele az volt, hogy 1941. október 23-tól megtiltották a zsidók kivándorlását az európai kontinensről. Ebben a hónapban a német hatóságok megkezdték német zsidók ezreinek „keletre”, többnyire gettókba való deportálását. Magas rangú német kormánytisztviselők 1942. január végén a berlini Wannsee negyedben tartott ülése után „a zsidókérdés végleges megoldása” hivatalos állami politikává vált. A wannsee-i találkozó feljegyzései a „végső megoldás” „érintettjeiként” összesen tizenegymillió zsidót összesítettek, akik harmincnégy országban és területen éltek. A konferencia időpontjáig 1,5 millió zsidót öltek meg.

1942-ben új módszert vezettek be a zsidók megsemmisítésére: mérgező gázt alkalmaztak. Az eljárást a korábbi „eutanázia” programból vették át. A nácik és a különböző helyi rendőri csoportok véres likvidálási akciók során megkezdték a gettók kiürítését. Több mint egymillió lengyel zsidó férfit, nőt és gyermeket szállítottak a megsemmisítő központokba (Chełmno, Belżec, Treblinka és Sobibor), ahol – nagyon kevés kivételtől eltekintve – a foglyokat érkezésükkor azonnal elgázosították.

A Németország által meghódított, vagy a Németországgal szövetséges országoktól a náci vezetők és német diplomaták azt kérték, hogy tisztviselőik adják át az összes zsidó férfit, nőt és gyermeket „keletre” való deportálás céljából. Sok ország együttműködött, különösen mivel Németország legyőzhetetlennek tűnt, egészen a német hadsereg 1943 februárjában Sztálingrádnál elszenvedett vereségéig. A nyugat- és dél-európai országokból deportált zsidók többségét Auschwitz-Birkenauba szállították, és megérkezésük után azonnal gázkamrákban megölték. Néhány munkaképes felnőttet kiválasztottak rabszolgamunkára, ami gyakran átmeneti haladékot jelentett a haláltól. Szinte minden esetben helyi tisztviselők és rendőri erők segítették a deportálások végrehajtását.

A németek még 1944 tavaszán és nyarán is folytatták az öldöklést, mialatt a szovjet csapatok egyre közeledtek. A németek és 14 000 magyar rendőr megközelítőleg 425 000 magyar zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba. Háromnegyedüket érkezésükkor elgázosították.

A háború utolsó napjaiban a nácik evakuálták a foglyokat a koncentrációs- és kényszermunkatáborokból, és járművekkel, valamint gyalogosan a Németország belsejében lévő táborokba szállították őket. Ezrek haltak meg a zord körülmények miatt, vagy mert lelőtték őket útközben – mindez a nácik pusztító, végsőkig tartó buzgalmáról tanúskodik.