Elhurcolt személyek (rövidített cikk)

A felszabadítás után a szövetséges erők készen álltak arra, hogy a zsidó deportáltakat visszasegítsék otthonaikba, ám ezt sokan elutasították, vagy féltek visszatérni a lakóhelyükre. 1945 és 1952 között több mint 250 000 elhurcolt személy élt olyan táborokban vagy városi központokban Németország, Ausztria és Olaszország területén, amelyek a szövetséges erők, valamint az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala fennhatósága alatt álltak. A túlélők elkezdtek a családjuk után kutatni. A családegyesítési erőfeszítésekkel párhuzamosan új családok is létrejöttek: a táborokban számos esküvőre és születésre került sor. Hamarosan iskolák alakultak, és a vallási ünnepek lehetőséget nyújtottak az együttlétre és az ünneplésre. A gyakran sivár körülmények ellenére (sok menekültközpont ugyanis korábban koncentrációs vagy német katonai tábor volt) mind a szociális, mind a munkaügyi szervezetek virágzottak.

A Szövetségesek éveken át tanácskoztak, és halogatták a menekültválság megoldását. 1945-1948 között – részben mivel a táborok nem rendelkeztek önállósággal, részben a kevés választási lehetőség miatt felfokozott nemzeti érzések nyomán– a holokauszt zsidó túlélőinek egyre nagyobb hányada választotta a brit fennhatóság alá tartozó Palesztinát új otthonául. Ennek köszönhetően az elhurcoltak a cionizmus ügyének egyik hajtóerejévé és a zsidó állam létrehozásával kapcsolatos politikai vita befolyásos szereplőivé váltak. Követelték a palesztinai bevándorlást akadályozó brit korlátozások feloldását, és táboraikban rendszeres tüntetéseket tartottak az angolok politikája ellen. Végül, 1948. május 14-én az Egyesült Államok és a Szovjetunió elismerte az új Izrael államot, és ugyanebben az évben az Egyesült Államok Kongresszusa is elfogadta azt a törvényt (ez a Displaced Persons Act), amely enyhítette a korábbi, bevándorlást korlátozó rendelkezéseit. Az elhurcolt személyek emigrációs válsága ezzel néhány éven belül megoldódott: mintegy 80 000 zsidó deportált az Egyesült Államokban, 136 000 Izraelben, további 20 000 pedig más országokban, többek között Kanadában és Dél-Afrikában talált hazát. 1952-re a menekülttáborok többségét bezárták.