Eutanáziaprogram (rövidített cikk)

Az eutanázia kifejezést (szó szerinti jelentése: „jó halál”) általában arra az eljárásra használják, amikor fájdalommentesen a halálba segítenek olyan krónikus vagy haldokló betegeket, akik egyébként szenvednének. A nácik ezzel szemben az olyan fogyatékos betegek titkos kiirtását célzó tervet nevezték így, akik Németország vagy a németek által megszállt területek intézményeiben éltek. Ez volt a Birodalom első tömeggyilkossági programja. Hasonlóan azokhoz, akik az európai zsidók megsemmisítését tervezgették, az „eutanáziaprogram” megálmodói is egy fajilag tiszta és produktív társadalmat képzeltek maguk elé, és radikális megoldásokat felhasználva akartak megszabadulni azoktól, akik nem illettek az elképzelésükbe.

1939. augusztus 18-án a német kormány rendeletben kötelezte az orvostársadalmat arra, hogy minden olyan újszülöttről, illetve három év alatti gyermekről jelentést tegyenek, akik valamilyen súlyos rendellenességgel jöttek a világra. Októbertől már a szülőket is elkezdték arra ösztönözni, hogy adják gyermekgyógyászati klinikákba fogyatékos gyermeküket. Ezek a klinikák azonban valójában halálgyárak voltak, ahol a speciálisan erre a célra toborzott orvosi személyzet halálos túladagolásokkal vagy éheztetésekkel gyilkolta meg a gondjaikra bízottakat. Végül a program már minden 17 év alatti gyerekre kiterjedt, s hamarosan az intézményekben ápolt felnőttek meggyilkolását is magába foglalta. 1939 őszén Adolf Hitler titkos felhatalmazás aláírásával gondoskodott arról, hogy a közreműködő személyzet mentesüljön a felelősségre vonástól. A program kivitelezői a „T4” névvel illették titkos vállalkozásukat, melynek végrehajtásához hat gázosító létesítményt is felállítottak. Az áldozatok az ilyen központokba való megérkezés után alig néhány órával odavesztek a zuhanyzóknak álcázott, tiszta szénmonoxiddal üzemelő gázkamrákban. Testüket krematóriumokban égették el, majd a közös hamudombról vett hamvakat urnába helyezve elküldték a rokonoknak egy tanúsítvány kíséretében, amely felsorolta a halál fiktív okait.

A nyilvánosság meglehetős tájékozottsága és tiltakozásai miatt Hitler 1941 augusztusában leállíttatta a programot, egy évvel később azonban a német egészségügyi dolgozók újrakezdték a gyilkosságokat. A megújult próbálkozás a helyi hatóságokkal való kapcsolaton alapult, és inkább a halálos injekciók és a halálra éheztetés kevésbé nyílt módszereit alkalmazta. A németek által elfoglalt keleti régiókban eközben fogyatékos emberek ezreit lőtték tömegsírokba vagy ölték meg gázosító teherautókban az SS és a rendőri erők egységei. A „végső megoldás” kitervelői kimondottan a T4-es kampány végrehajtásához kitalált gázkamrák és krematóriumok ötletét használták fel a zsidók meggyilkolásához. Azok a személyek, akik ebben az első tömeggyilkossági programban hatékonynak bizonyultak, később fontos szerepeket töltöttek be a belzeci, sobibori és treblinkai kivégzőközpontokba kinevezett német állományban. Maga az eutanáziaprogram egészen a háború utolsó napjaiig folytatódott, és kiterjedt az idősotthonok ápoltjaira, a bombázások sérültjeire és a külföldi kényszermunkásokra is. Áldozatainak száma a történészek becslése szerint - minden szakaszát beleszámítva - elérte a 200 000 főt.

Thank you for supporting our work

We would like to thank The Crown and Goodman Family and the Abe and Ida Cooper Foundation for supporting the ongoing work to create content and resources for the Holocaust Encyclopedia. View the list of all donors.