A St. Louis hajó visszatérése Európába
Miután Kubában megtagadták a menedékkérelmüket, és az Egyesült Államokba sem engedélyezték a beutazásukat, a St. Louis utasai Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, illetve Hollandiában szálltak partra. Az utasok későbbi sorsának alakulása számos tényezőtől függött, többek között a földrajzi helyzetüktől és a Németország elleni háború alakulásától.
A legfontosabb tények
-
1
A menekültek minden országban bizonytalansággal és anyagi nehézségekkel szembesültek. Kezdetben ideiglenes menekültstátuszt kaptak, és gyakran menekülttáborokban helyezték el őket.
-
2
Az utasok hasonló megpróbáltatásokat éltek át, mint más zsidók Nyugat-Európa náci megszállás alatt lévő országaiban. A németek sokukat meggyilkolták a megsemmisítő központokban és a koncentrációs táborokban. Mások bujkáltak, vagy kényszermunkát végeztek. Néhányuknak sikerült elmenekülniük.
-
3
A kontinensre visszatért 620 utas közül 532-en csapdába kerültek, amikor Németország elfoglalta Nyugat-Európát. Alig több mint a felük, 278 ember élte túl a holokausztot. Az utasok közül 254-en meghaltak: 84-en, akik Belgiumban, 84-en, akik Hollandiában, és 86-an, akik Franciaországban kaptak menedéket.
1939. június 6-án a St. Louis visszafordult Európa felé. Hét nappal később, miközben a hajó átkelt az Atlanti-óceánon, született egy megállapodás, amely új reményt adott az utasoknak. Morris Troper, a Joint Distribution Committee (JDC) zsidó segélyszervezet európai igazgatója más európai zsidó szervezetekkel és kormányzati képviselőkkel együttműködve megszervezte, hogy a St. Louis utasai beléphessenek Nagy-Britanniába, Franciaországba, Belgiumba és Hollandiába. Nagy-Britannia 287, Franciaország 224, Belgium 214, Hollandia 181 utast fogadott be.
A St. Louis több mint egy hónapos tengeri út után, június 17-én kötött ki a belgiumi Antwerpenben. Alig három hónappal később kitört a II. világháború. Egy éven belül egész Nyugat-Európa német megszállás alá kerül, és a St. Louis egykori utasait, akik a kontinensen ragadtak, ismét a náci terror fenyegette.
Az utasok a kiszállás előtt kérdőíveket töltöttek ki, amelyek alapján a kormányzati képviselők és a segélyszervezetek dönthettek a célállomásukról. Megkérdezték tőlük a Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában élő barátaik és rokonaik nevét, az amerikai vízumkérelmükre vonatkozó adatokat, valamint a sorszámukat a kvótarendszer várólistáján, amely alátámasztotta, hogy az Egyesült Államokba kívánnak bevándorolni. A menekültek csak ideiglenes menedékjogot kaptak; bele kellett egyezniük abba, hogy végül máshol keresnek állandó letelepedési lehetőséget. A feltételezés az volt, hogy azonnal távoznak, mihelyt az amerikai kvótarendszer várólistáján sorra kerülnek, vagy amint van másik hely, ahová mehetnek. A kormánytisztviselők, akik már aggódtak a Harmadik Birodalomból menekülő zsidók növekvő áradata miatt, világossá tették, hogy a St. Louis utasaival való bánásmód kivételes eset volt, és nem jelentett precedenst a Németországból menekülők számára.
A Belgiumba induló utasok szálltak ki először, a hajóról leszállva különvonattal jutottak el Brüsszelbe, és ott töltötték az éjszakát. Akiknek nem voltak rokonai a városban, azokat egy Liege tartományban lévő menekültközpontba vitték.
A Hollandiába kiválasztott utasok másnap a „Jan van Arkel” nevű hajó fedélzetén indultak útnak. Rotterdamba érkezésük után a holland hatóságok egy ideiglenes menekültközpontba vitték őket, ahol addig maradtak, amíg szállást nem találtak, vagy amíg át nem helyezték őket más menekülttáborokba.
A franciaországi és angliai tartózkodásra kijelölt utasok egy teherhajóra szálltak fel, amelyet átalakítottak a befogadásukra. A hajó június 20-án érkezett meg Boulogne-sur-Mer-be, ahol a Franciaországba készülők kiszálltak. Másnap továbbindultak Le Mans, Laval és más francia városok felé. A JDC mintegy hatvan gyermeket helyezett el a Zsidó Gyermekek Segélyező Alapja (Oeuvre de secours aux enfants; OSE) gondozásában. A Párizstól északra fekvő Montmorency több otthonában helyezték el őket.
Június 21-én a Nagy-Britanniába vezényeltek megérkeztek Southamptonba, és különvonattal Londonba szállították őket. Ott a Német-Zsidó Segélybizottság (German-Jewish Aid Committee) gondoskodott azokról, akik nem találtak szállást családtagoknál vagy barátoknál. A legtöbben magánházakba vagy szállodákba költöztek, de mintegy ötven egyedülálló férfit egy volt brit katonai táborba vittek Kentben, amelyet a brit kormány jelölt ki a menekültek számára.
A hajó egykori utasai minden országban bizonytalansággal és anyagi nehézségekkel szembesültek. Németország elhagyásakor a nácik már szisztematikusan megfosztották őket vagyonuktól. Megtiltották nekik, hogy dolgozzanak. Ennek következtében az egykori utasok teljes mértékben a rokonoktól és a zsidó segélyszervezetektől függtek. Annak érdekében, hogy ennek az anyagi vonzata ne az államokat terhelje, a JDC beleegyezett, hogy félmillió dollárt – pénzeszközeinek jelentős részét – a menekültek ellátására fordítja.
Az egykori utasok többsége reménykedett abban, hogy állandó otthonra talál, elsősorban az Egyesült Államokban. Legalább hatszázan közülük rajta voltak az amerikai vízumra várakozók listáján, és türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek. Mások külföldi konzulátusokon próbáltak beutazási engedélyt szerezni, de kevés ország volt hajlandó befogadni az elszegényedett bevándorlókat. A helyzetet tovább rontotta a brit kormány 1939-es Fehér Könyve, amely korlátozta a Palesztinába irányuló bevándorlást.
