
A St. Louis hajón utazók sorsának alakulása a háború alatt
Miután Kubában megtagadták a menedékkérelmüket, és az Egyesült Államokba sem engedélyezték a beutazásukat, a St. Louis utasai Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, illetve Hollandiában szálltak partra. Az utasok későbbi sorsának alakulása számos tényezőtől függött, többek között a földrajzi helyüktől és a Németország elleni háború alakulásától.
A legfontosabb tények
-
1
A menekültek minden országban bizonytalansággal és anyagi nehézségekkel szembesültek. Kezdetben ideiglenes státuszt kaptak, és gyakran menekülttáborokban helyezték el őket.
-
2
Az utasok hasonló bánásmódot tapasztaltak meg, mint a többi zsidó Nyugat-Európa náci megszállás alatt lévő országaiban. A németek sokukat megsemmisítő központokban és a koncentrációs táborokban gyilkolták meg. Mások bujkáltak, vagy kényszermunkát végeztek. Néhányuknak sikerült megmenekülniük.
-
3
A kontinensre visszatért 620 utas közül 532-en csapdába kerültek, amikor Németország elfoglalta Nyugat-Európát. Alig több mint a felük, 278 ember élte túl a holokausztot. Az utasok közül 254-en haltak meg: 84 személy, aki Belgiumban, 84 személy, aki Hollandiában, és 86 személy, aki Franciaországban szállt partra.
Visszatérés Európába
1940 májusában a német hadsereg megszállta Nyugat-Európát. Azok a zsidók, akik a St. Louis fedélzetén menekültek a Birodalomból, és végül Franciaországban vagy Németalföldön találtak menedéket, ismét veszélybe kerültek.
A francia, belga és holland hatóságok sok ezer németországi menekültet internáltak, többek között több tucatot a St. Louis korábbi utasai közül. A brit hatóságok a St. Louis néhány korábbi utasát a Man-szigetre internálták, másokat pedig kanadai és ausztráliai táborokba zártak. A Belgiumban és Franciaországban tartózkodók közül sokakat francia internálótáborokba vittek.
Miután Franciaországban a Vichy-kormány fegyverszünetet kötött Németországgal, amely Franciaországot megszállt és szabad övezetre osztotta, a Vichy-rezsim fennhatósága alá tartozó, nem megszállt területeken lévő menekültek továbbra is legálisan kivándorolhattak az Egyesült Államokba, vagy Spanyolországon és Portugálián keresztül máshová. Ez a lehetőség 1941 októbere után is fennállt, amikor a nácik megtiltották a zsidók kivándorlását az általuk megszállt területekről. A St. Louis néhány korábbi utasa kivándorolhatott, amikor az amerikai bevándorlási kvótarendszer várólistáján sorra kerültek. Egy ilyen utazás megszervezése azonban a bürokrácia miatt nehézkes volt, és sok időt és pénzt igényelt. Aki az Egyesült Államokba akart menni, annak szüksége volt egy bevándorlási vízumra a marseille-i amerikai konzulátustól, egy kiutazási vízumra a francia hatóságoktól, valamint tranzitvízumra Spanyolországtól és Portugáliától is. Tranzitvízumot csak azután lehetett szerezni, hogy már lefoglalták helyüket egy Lisszabonból induló hajón. Néhány menekültnek sikerült kivándorolnia, még a francia internálótáborokban továbbra is fogva tartott több ezer ember között is volt erre példa. De 1942-ben ezek az utolsó menekülési útvonalak is megszűntek, amikor a németek elkezdték a zsidók deportálását Nyugat-Európából a keleti megsemmisítő központokba.
Így végül a St. Louis egykori utasainak sorsa hasonlóan alakult, mint más zsidóké a nácik által megszállt Nyugat-Európában. A németek sokukat meggyilkolták a megsemmisítő központokban és a koncentrációs táborokban. Mások bujkáltak, vagy kényszermunkát végeztek. Néhányuknak sikerült elmenekülniük. A Seligmann és a Hermanns családok eltérő sorsa jól szemlélteti, milyen irányokat vett az utasok élete.
Az utasok sorsa
Amikor a St. Louis visszatért Európába, a Seligmann család (Siegfried, Alma és a lányuk, Ursula), akik a németországi Hannover melletti Ronnenbergből származtak, Brüsszelben telepedtek le, hogy kivárják amerikai vízumukat. Mivel nem dolgozhattak, a rokonok és a zsidó menekültügyi szervezetek támogatására szorultak. Amikor a nácik megszállták Belgiumot, a belga rendőrség „ellenséges idegenként” letartóztatta Siegfriedet, és Dél-Franciaországba szállította, ahol a Les Milles-i internálótáborban tartották fogva. Felesége és lánya Franciaországba utazott, hogy megkeressék őt. A francia rendőrség Párizsban letartóztatta, és a gursi internálótáborba küldte őket, ahol nélkülözés és betegségek vártak rájuk. A Vöröskereszt révén Alma és Ursula megtudta, hogy Siegfriedet Les Milles-be internálták. 1941 júliusában Almát és Ursulát átszállították egy marseille-i táborba, és a Vichy-kormány tisztviselői engedélyezték, hogy beutazási és tranzitvízumot kérjenek az Egyesült Államokba. Novemberben az akkor már újraegyesült Seligmann család elhagyta Franciaországot, átutazott Spanyolországon, majd Lisszabonban hajóra szállva 1941. december 3-án érkezett meg New Yorkba. Másik lányuk, Else, akinek Hollandián keresztül sikerült eljutnia az Egyesült Államokba, Washingtonban várta őket, ahol a család végül letelepedett.
A Hermanns család nem volt ilyen szerencsés. Julius Hermannst, a mönchengladbachi textilkereskedőt Dachauban és Buchenwaldban tartották fogva. Szabadulása után a St. Louis hajóra foglalt magának jegyet, de felesége, Grete és lánya, Hilde számára nem tudta kifizetni a jegyeket és a szükséges engedélyeket. Ők Németországban maradtak. Amikor a St. Louis Kubából visszatérve kikötött Antwerpenben, Julius Franciaországba utazott, abban a reményben, hogy a családja ott csatlakozhat hozzá. A franciák által „ellenséges idegenként” internált Juliust 1940 áprilisában szabadon engedték, de nem sokkal azután, hogy a németek lerohanták az országot, újra letartóztatták. Végül Saint-Cyprienbe, a spanyol határ közelében lévő internálótáborba vitték. Ezt követően Gursba és Les Milles-be szállították át, de az immár beteg Julius nem tudta beszerezni a szükséges bevándorlási papírokat és vízumot a marseille-i amerikai konzulátuson.
1942. augusztus 11-én a francia hatóságok Juliust a Les Milles-i első fogolytranszporttal Drancyba, egy Párizs melletti tranzittáborba küldték. Három nappal később a német hatóságok a németek által megszállt Lengyelországban lévő Auschwitz-Birkenau táborba deportálták, ahol meghalt. 1941. december 11-én a németek Grete és Hilde Hermannst Németországból Lettországba, a rigai gettóba deportálták. Nem tudni, hogy túlélték-e a háborút.