<p>1919-es fénykép az I. világháború pusztításáról a belgiumi Ypres-ben.</p>

Az I. világháború következményei

Az I. világháború után kivetett megterhelő kártérítések és az Európában az 1920-as években tapasztalható általános infláció (amely az anyagilag kimerítő háború közvetlen következménye volt) a német birodalmi márka rohamos hiperinflációját idézték elő 1923-ra. Ez a hiperinflációs időszak, valamint az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság hatásai komolyan aláaknázták a német gazdaság stabilitását, megfosztották a középosztályt a személyes megtakarításaitól és hatalmas mértékű munkanélküliséget eredményeztek.

Ez a gazdasági káosz jelentősen fokozta a társadalmi elégedetlenséget és megbillentette a weimari köztársaság törékeny egyensúlyát. A nyugat-európai hatalmak igyekeztek Németországot háttérbe szorítani, ezzel meggyengítették és elszigetelték a demokratikus vezetőket, és felerősítették az igényt arra, hogy helyreálljon a német tekintély a katonai erő növelésével és terjeszkedéssel.

Az I. világháborút követő társadalmi és gazdasági felfordulás erőteljesen megingatta a bimbózó német demokrácia stabilitását, és számos radikális jobboldali párt létrejöttét eredményezte a weimari Németországban. A versailles-i szerződés szigorú rendelkezéseinek kapcsán különösen káros volt az a széles körben elterjedt meggyőződés, amellyel a németek nagy része hitte, hogy Németországot „hátba szúrták” a „novemberi bűnözők”. Vagyis akik az új weimari kormány kialakításában közreműködtek, és akik megkötötték a németek által hőn áhított békét, amely azonban a versailles-i szerződéssel katasztrofális véget ért.

Sok német elfelejtette, hogy eleinte üdvözölték a császár bukását, lelkesedtek a parlamenti demokratikus reformok iránt, és örömmel fogadták a fegyverszünet hírét. Csak arra emlékeztek, hogy a német baloldal – a szocialisták, a kommunisták és a zsidók, a közhiedelem szerint – feláldozták a németek becsületét egy szégyenteljes békéért, miközben egyetlen idegen hadsereg sem tette be a lábát a német területekre. Ez az úgynevezett Dolchstosslegende (a hátbatámadás legendája) azoktól a visszavonult német háborús katonai vezetőktől indult el, akik 1918-ban a reménytelen háborús helyzet ismeretében azt tanácsolták a császárnak, hogy próbáljon meg békét kötni. Ez a hiedelem tovább rombolta azoknak a német szocialista és liberális köröknek a megítélését, akik a leginkább szerették volna fenntartani a törékeny német demokráciát.

A Vernunftsrepublikaner („racionális republikánusok”) és egyes személyek, mint például Friedrich Meinecke történész és a Nobel-díjas író, Thomas Mann, akik eleinte ellenezték a demokratikus reformot, kötelességüknek érezték, hogy támogassák a weimari köztársaságot mint a legkisebb rosszat, és megpróbálták eltéríteni honfitársaikat a szélsőséges bal- és jobboldali eszméktől. A német nacionalista jobboldal ígéretet tett, hogy szükséges esetén akár erőszakkal is elérik a versailles-i béke felülvizsgálatát, amivel egyre szalonképesebb és elfogadottabb lett. Mindeközben a küszöbön álló kommunista veszélytől való rettegés – az orosz bolsevik forradalom nyomán és a rövid életű kommunista forradalmak vagy puccsok miatt, amelyek Magyarországon (Kun Béla) és Németországban (a Spartacus-felkelés) zajlottak akkoriban – egyértelműen a jobboldal felé vonzotta a német politikai közvéleményt.

A politikai baloldal agitátorait hosszú börtönbüntetésekkel sújtották politikai zavarkeltés miatt. Ezzel szemben Adolf Hitlernek, a radikális jobboldali aktivista, akinek vezetése alatt a náci párt megpróbálta megdönteni a bajor kormányt, és 1923 novemberében a sörpuccsal „nemzeti forradalmat” próbált kirobbantani, mindössze kilenc hónapot kellett letöltenie az öt évből, amit a főbenjáró bűnnek számító árulásért kapott. Börtönbüntetése alatt írta meg politikai kiáltványát, a Mein Kampfot (Harcom).

Az I. világháborút követő társadalmi és gazdasági zűrzavar nehézségei, a békeszerződés szigorú terhei, valamint a középosztály kommunista hatalomátvételtől való félelme aláásta a weimari Németország pluralista demokratikus megoldásait. Emellett a nép egyre inkább egy tekintélyelvűbb vezetésre vágyott, amelyet végül sajnos Adolf Hitler személyében és a náci pártban találtak meg a német szavazók. Hasonló körülmények kedveztek a kelet-európai jobboldali autoriter és totalitárius rendszereknek is, elsőként az I. világháború vesztesei körében. Ezen folyamatok hatására végül az egész régióban elfogadottabbá vált az erőszakos antiszemitizmus és a nemzeti kisebbségekkel szembeni diszkrimináció.

Az I. világháború pusztítása és a katasztrofális emberi veszteségek számos a háborúban résztvevő nemzetben egyfajta kulturális reménytelenséghez vezettek. Miután végignézték a négy évig tartó gyilkos küzdelmet, az emberek tudatát áthatotta a csalódottság a nemzetközi és nemzeti politikában valamint a politikai vezetőkkel és kormányhivatalnokokkal szembeni bizalmatlanság. A legtöbb európai ország gyakorlatilag egy teljes generációnyi fiatal férfit veszített el. Míg egyes írók dicsőítették a háborút és a küzdelem nemzeti vonatkozásait – mint Ernst Jünger német író 1920-as, Acélzivatarban (Stahlgewittern) című művében, – az állóháború eseményeit Erich Maria Remarque 1929-es mesterműve, a Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues) ábrázolta a legélénkebben és legrészletesebben. A regény valósághű képet adott a fronton harcoló csapatok és az „elveszett generáció” élményeiről, akik a háborúból visszatérve képtelenek voltak alkalmazkodni a békéhez, és akiket tragikus módon félreértett a hátország lakossága, amely nem első kézből élte át a háború borzalmait.

Egyes körökben ez a távolságtartás, valamint a politikából és a konfliktusból való kiábrándulás a pacifista hangulat erősödését idézte elő. Az amerikai közvélemény szeretett volna visszatérni az elszigetelődés elvéhez. Ez a népszerű hangulat volt az oka, hogy az amerikai szenátus megtagadta a versailles-i békeszerződés ratifikálását és elutasította az Egyesült Államok csatlakozását a maga Wilson elnök által javasolt Nemzetek Szövetségéhez. Egy teljes német generáció számára Hans Fallada német író Mi lesz veled, emberke (Kleiner Mann, was nun?) című műve ragadta meg a legjobban a társadalmi elidegenedés és a politikai kiábrándultság érzését. A történet egy német „átlagemberről” szól, aki a gazdasági válság közepén munka nélkül találja magát, és a radikális jobb- és baloldali politikusok ígéretei egyformán vonzónak tűnnek számára. Fallada 1932-es regénye hűen tükrözte az akkori Németország állapotát – egy gazdasági és társadalmi zűrzavaroktól hangos országét, amely a szélsőséges politikai nézetek erősen megosztották a lakosságot. A káosz számos oka az I. világháborúból és annak utóhatásaiból gyökerezett, azonban a Németország által választott út a későbbiekben egy még pusztítóbb háborúhoz vezetett.

Thank you for supporting our work

We would like to thank The Crown and Goodman Family and the Abe and Ida Cooper Foundation for supporting the ongoing work to create content and resources for the Holocaust Encyclopedia. View the list of all donors.