Az I. világháború következményei
Az I. világháború után kivetett megterhelő kártérítések és az Európában az 1920-as években tapasztalható általános infláció (amely az anyagilag kimerítő háború közvetlen következménye volt) a német birodalmi márka rohamos hiperinflációját idézték elő 1923-ra. Ez a hiperinflációs időszak, valamint az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság hatásai komolyan aláaknázták a német gazdaság stabilitását, megfosztották a középosztályt a személyes megtakarításaitól és hatalmas mértékű munkanélküliséget eredményeztek.
Ez a gazdasági káosz jelentősen fokozta a társadalmi elégedetlenséget és megbillentette a weimari köztársaság törékeny egyensúlyát. A nyugat-európai hatalmak igyekeztek Németországot háttérbe szorítani, ezzel meggyengítették és elszigetelték a demokratikus vezetőket, és felerősítették az igényt arra, hogy helyreálljon a német tekintély a katonai erő növelésével és terjeszkedéssel.
Az I. világháborút követő társadalmi és gazdasági felfordulás erőteljesen megingatta a bimbózó német demokrácia stabilitását, és számos radikális jobboldali párt létrejöttét eredményezte a weimari Németországban. A versailles-i szerződés szigorú rendelkezéseinek kapcsán különösen káros volt az a széles körben elterjedt meggyőződés, amellyel a németek nagy része hitte, hogy Németországot „hátba szúrták” a „novemberi bűnözők”. Vagyis akik az új weimari kormány kialakításában közreműködtek, és akik megkötötték a németek által hőn áhított békét, amely azonban a versailles-i szerződéssel katasztrofális véget ért.
Sok német elfelejtette, hogy eleinte üdvözölték a császár bukását, lelkesedtek a parlamenti demokratikus reformok iránt, és örömmel fogadták a fegyverszünet hírét. Csak arra emlékeztek, hogy a német baloldal – a szocialisták, a kommunisták és a zsidók, a közhiedelem szerint – feláldozták a németek becsületét egy szégyenteljes békéért, miközben egyetlen idegen hadsereg sem tette be a lábát a német területekre. Ez az úgynevezett Dolchstosslegende (a hátbatámadás legendája) azoktól a visszavonult német háborús katonai vezetőktől indult el, akik 1918-ban a reménytelen háborús helyzet ismeretében azt tanácsolták a császárnak, hogy próbáljon meg békét kötni. Ez a hiedelem tovább rombolta azoknak a német szocialista és liberális köröknek a megítélését, akik a leginkább szerették volna fenntartani a törékeny német demokráciát.
A Vernunftsrepublikaner („racionális republikánusok”) és egyes személyek, mint például Friedrich Meinecke történész és a Nobel-díjas író, Thomas Mann, akik eleinte ellenezték a demokratikus reformot, kötelességüknek érezték, hogy támogassák a weimari köztársaságot mint a legkisebb rosszat, és megpróbálták eltéríteni honfitársaikat a szélsőséges bal- és jobboldali eszméktől. A német nacionalista jobboldal ígéretet tett, hogy szükséges esetén akár erőszakkal is elérik a versailles-i béke felülvizsgálatát, amivel egyre szalonképesebb és elfogadottabb lett. Mindeközben a küszöbön álló kommunista veszélytől való rettegés – az orosz bolsevik forradalom nyomán és a rövid életű kommunista forradalmak vagy puccsok miatt, amelyek Magyarországon (Kun Béla) és Németországban (a Spartacus-felkelés) zajlottak akkoriban – egyértelműen a jobboldal felé vonzotta a német politikai közvéleményt.
A politikai baloldal agitátorait hosszú börtönbüntetésekkel sújtották politikai zavarkeltés miatt. Ezzel szemben Adolf Hitlernek, a radikális jobboldali aktivista, akinek vezetése alatt a náci párt megpróbálta megdönteni a bajor kormányt, és 1923 novemberében a sörpuccsal „nemzeti forradalmat” próbált kirobbantani, mindössze kilenc hónapot kellett letöltenie az öt évből, amit a főbenjáró bűnnek számító árulásért kapott. Börtönbüntetése alatt írta meg politikai kiáltványát, a Mein Kampfot (Harcom).
Az I. világháborút követő társadalmi és gazdasági zűrzavar nehézségei, a békeszerződés szigorú terhei, valamint a középosztály kommunista hatalomátvételtől való félelme aláásta a weimari Németország pluralista demokratikus megoldásait. Emellett a nép egyre inkább egy tekintélyelvűbb vezetésre vágyott, amelyet végül sajnos Adolf Hitler személyében és a náci pártban találtak meg a német szavazók. Hasonló körülmények kedveztek a kelet-európai jobboldali autoriter és totalitárius rendszereknek is, elsőként az I. világháború vesztesei körében. Ezen folyamatok hatására végül az egész régióban elfogadottabbá vált az erőszakos antiszemitizmus és a nemzeti kisebbségekkel szembeni diszkrimináció.
Az I. világháború pusztítása és a katasztrofális emberi veszteségek számos a háborúban résztvevő nemzetben egyfajta kulturális reménytelenséghez vezettek. Miután végignézték a négy évig tartó gyilkos küzdelmet, az emberek tudatát áthatotta a csalódottság a nemzetközi és nemzeti politikában valamint a politikai vezetőkkel és kormányhivatalnokokkal szembeni bizalmatlanság. A legtöbb európai ország gyakorlatilag egy teljes generációnyi fiatal férfit veszített el. Míg egyes írók dicsőítették a háborút és a küzdelem nemzeti vonatkozásait – mint Ernst Jünger német író 1920-as, Acélzivatarban (Stahlgewittern) című művében, – az állóháború eseményeit Erich Maria Remarque 1929-es mesterműve, a Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues) ábrázolta a legélénkebben és legrészletesebben. A regény valósághű képet adott a fronton harcoló csapatok és az „elveszett generáció” élményeiről, akik a háborúból visszatérve képtelenek voltak alkalmazkodni a békéhez, és akiket tragikus módon félreértett a hátország lakossága, amely nem első kézből élte át a háború borzalmait.
Egyes körökben ez a távolságtartás, valamint a politikából és a konfliktusból való kiábrándulás a pacifista hangulat erősödését idézte elő. Az amerikai közvélemény szeretett volna visszatérni az elszigetelődés elvéhez. Ez a népszerű hangulat volt az oka, hogy az amerikai szenátus megtagadta a versailles-i békeszerződés ratifikálását és elutasította az Egyesült Államok csatlakozását a maga Wilson elnök által javasolt Nemzetek Szövetségéhez. Egy teljes német generáció számára Hans Fallada német író Mi lesz veled, emberke (Kleiner Mann, was nun?) című műve ragadta meg a legjobban a társadalmi elidegenedés és a politikai kiábrándultság érzését. A történet egy német „átlagemberről” szól, aki a gazdasági válság közepén munka nélkül találja magát, és a radikális jobb- és baloldali politikusok ígéretei egyformán vonzónak tűnnek számára. Fallada 1932-es regénye hűen tükrözte az akkori Németország állapotát – egy gazdasági és társadalmi zűrzavaroktól hangos országét, amely a szélsőséges politikai nézetek erősen megosztották a lakosságot. A káosz számos oka az I. világháborúból és annak utóhatásaiból gyökerezett, azonban a Németország által választott út a későbbiekben egy még pusztítóbb háborúhoz vezetett.