David (Dudi) Bergman

Amikor megérkeztünk, már elájultam. 150-en voltunk, és egyike voltam a három túlélőnek. A többiek… meghaltak, és ott feküdtek. És azt csinálták, hogy felemelt valaki a kezemnél és valaki más a lábamnál fogva, és egy hordágyra tettek… hogy a krematóriumba vigyenek. Oda vitték… ez volt a feladatuk. És valahogy… aki engem vitt, észrevette, hogy megmozdulok, hogy még életben vagyok. Szóval a saját életét kockáztatva a barakkba vitt. Vagyis inkább olyasmi volt, mint egy tusoló. Nem voltam teljesen magamnál, fogalmam sem volt semmiről. Azt gondoltam… És amikor magamhoz tértem a fürdőszobában… felébredtem, és… azt hittem, hogy meghaltam. Olyan volt, mintha a másvilágon lennék. „Mit csinálnak itt ezek az emberek? Hol vagyok?” Azt gondoltam, én… én… én teljesen meg voltam zavarodva. Azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán valaki odajött, és elmondta, mi történt, hogy csak néhány percre voltam attól, hogy a krematóriumba kerüljek, de valaki meglátta, hogy élek. Azt mondták, hogy én voltam az első ilyen korú fiatalember, aki túlélte. Aztán magukkal vittek, és elrejtettek, tudja, a barakkjukban. Szóval nem is lett volna szabad ott lennem. És valamiféle hős lettem a számukra. És voltak ott apák, akik azt mondták, hogy ha én túléltem, akkor talán az ő gyerekeiknek is sikerült. És… mivel nekem nem volt ételem, mert… A fejadag nagyjából egy szelet kenyér volt, elegendő, hogy életben maradjanak, amíg… amíg a krematóriumba nem kerülnek. És mindannyian fogtak egy darab kenyeret, letörtek egy darabot nekem, így meglett a szelet kenyerem, hogy ne haljak éhen. És azt mondták: „David, neked túl kell élned, hogy elmeséld a világnak, ami itt történt.”