Hogyan reagáltak a világ vezetői, diplomatái és polgárai a holokauszt eseményeire?

Miután Adolf Hitler 1933-ban átvette a hatalmat Németországban, az Egyesült Államok és más országok ott tartózkodó külföldi sajtómunkásai és diplomatái részletesen beszámoltak a náci Németországról – így például a zsidók elleni szórványos erőszakról és más nyugtalanító fejleményekről. 1933-ban a hírcikkek és a hivatalos híradások olyan eseményekről tudósítottak, mint a zsidó üzletek bojkottja, a dachaui koncentrációs tábor megnyitása és a könyvégetések. A tudósítások a nácik 1935 szeptemberében kihirdetett nürnbergi faji törvényeiről is beszámoltak. Az Egyesült Államokban az átlagpolgárok a helyi újságokban olvashattak ezekről az eseményekről, néhányszor a címlapokon is.

1938-ban a náci Németországban történt két jelentős esemény híre érte el a nemzetközi közösséget. Az Ausztria márciusi annektálását (Anschluss) követő náci terror a zsidók ellen, valamint a november 9–10-ei országos pogrom (kristályéjszaka) nemzetközi elítélést váltott ki. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök visszahívta az amerikai nagykövetet Németországból, és ezzel ő volt az egyetlen külföldi vezető, aki országa hivatalos tiltakozásának ilyen módon hangot adott.

A menekültválságra adott válaszok 1938–1941 között

Miközben a német és osztrák zsidók kétségbeesetten kerestek biztonságos menedéket külföldön, a legtöbb ország továbbra is vonakodott megnyitni kapuit. A legtöbb ország vezetői attól tartottak, hogy a zsidó menekültek beáramlása terhet jelentene a gazdaságuknak. Attól is tartottak, hogy a segítségnyújtásról szóló döntés az idegengyűlölet és az antiszemitizmus miatt a közvélemény rosszallását váltaná ki.

1938 júliusában harminckét ország képviselői találkoztak a franciaországi Evianban, hogy a zsidó menekültek ügyéről tárgyaljanak. A jelenlévők elítélték a zsidókkal szembeni náci agressziót, de csak kevesen tettek lépéseket további menekültek befogadására. A találkozó a menekültválságra való nemzetközi válaszadás kudarcának szimbólumává vált. A náci pártlap (Völkischer Beobachter – Nemzeti Figyelő) szalagcíme ujjongott: „Senkinek sem kellenek”.

A zsidó menekültek leggyakoribb célpontjai a palesztinai brit mandátum és az Egyesült Államok voltak. 1939 májusában egy brit „fehér könyv” (kormányjelentés) szigorúan korlátozta a Palesztinába engedett zsidó bevándorlók számát. Az Egyesült Államokban az 1924-ben megállapított korlátozó kvótatörvények és vízumkötelezettségek továbbra is érvényben maradtak. Ezek a követelmények együttesen korlátozták a zsidó bevándorlók számát. A menekültstátuszt kérőknek például bizonyítaniuk kellett, hogy rendelkeznek a szükséges forrásokkal, vagy amerikai pénzügyi támogatót kellett találniuk. Sok más országban a tisztviselőket riasztotta a külföldi bevándorlók, különösen a zsidók beáramlása. 1938 őszén a svájci hatóságok megkapták a német hozzájárulást ahhoz, hogy a zsidók útlevelét „J” betűvel bélyegezzék meg. Ez a bélyegző megkönnyítette a zsidók azonosítását a határátkelőhelyeken.

A háború 1939. szeptemberi kitörése után a nyugati országokba való bevándorlás még nehezebbé vált. Nagy-Britanniában és Franciaországban a német menekültek egy részét, köztük zsidókat is, idegenként internálták. Az Egyesült Államokban az amerikaiak menekülteknek álcázott náci kémektől és szabotőröktől tartottak, ami ahhoz vezetett, hogy minden olyan kérelmezőt elutasítottak, akit az amerikai kormányzat megkérdőjelezhetőnek talált. Néhány menekült a kínai Sanghajban, valamint Latin-Amerika és Afrika egyes országaiban talált menedéket. 1941 októbere után a náci ellenőrzés alatt álló területekről nem engedélyezték a zsidók kivándorlását.

Néhány amerikai hatalmas kihívásokat leküzdve segített a zsidó menekülteknek. A legtöbben vallási vagy humanitárius szervezetek hálózatában dolgoztak. Legális és illegális eszközöket is bevetettek. Gyakran saját biztonságukat is kockáztatták azzal, hogy a náci Németország által ellenőrzött vagy megszállt európai területeire merészkedtek. Erőfeszítéseik zsidók ezreinek segítettek a túlélésben.

Vezetők reakciói a zsidók tömeges meggyilkolására

A háború alatt a szövetséges országok – a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – vezetői zsidó civilek, köztük nők és gyermekek tömeges, golyó általi kivégzéséről kaptak jelentéseket. 1942-ben értesültek az európai zsidók megsemmisítésére irányuló náci tervről. Bár a vezetők időnként nyilvánosan elítélték a zsidókkal szembeni erőszakot, fontosabbnak találták a háborúban aratott győzelmet a zsidók megmentésével szemben.

A szövetséges és semleges kormányok egyes mentőakcióira későn, már a háború végén került sor, miután az európai zsidóság javát már meggyilkolták. 1944-ben a semleges országok diplomatái, a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vatikán összefogtak, és az amerikai kormány támogatásával több tízezer zsidót mentettek meg Budapesten. Ekkorra már ötmillió zsidót pusztítottak el.

Az európai országok egyes polgárai zsidókat bújtattak, vagy nem kormányzati szervezetekkel együttműködve mentettek zsidókat. Néhány amerikai állampolgár és szervezet szintén részt vett ezekben az erőfeszítésekben.

A hétköznapi emberek tudása a zsidók tömeges meggyilkolásáról

Az, hogy a zsidóság szisztematikus és tömeges megsemmisítéséről mennyire tudtak az átlagemberek, számos tényezőtől függött. A BBC több millió hallgatóval rendelkezett Európa-szerte, de csak szórványosan számolt be a zsidók tömeges meggyilkolásáról. Az amerikai közvélemény először 1943-ban kapott hírt a zsidók tömeges megsemmisítéséről. Különböző hírforrások néhány részletet tévesen közöltek. Ráadásul a bűntettekről nagyon kevés képi bizonyíték állt a nyomtatott sajtó rendelkezésre. A lényeg azonban – hogy a zsidókat a németek által megszállt és szövetséges európai területekről haláltáborokba deportálták és elpusztították – az amerikai nyilvánosság számára is ismertté vált.

A háború végén a felszabadított táborokból, például Buchenwaldból és Bergen-Belsenből tudósító újságírók fotói, filmjei és rádióadásai a nácik által elkövetett borzalmak részleteivel ismertették meg a világot.