Zsidók tömeges agyonlövése a holokauszt idején

A náci Németország, valamint a szövetségeseik és kollaboránsaik tömegesen lőtték le a zsidókat a szovjet csapatoktól elfoglalt területeken. Ezt néha golyó általi holokausztnak is nevezik. A tömeges agyonlövések és az azokhoz kapcsolódó tömegmészárlások során legalább 2 millió zsidót öltek meg. 

1939–1940-ben, miután Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot, a szovjetek annektálták a balti államokat, valamint a háború előtti Lengyelország és Románia nagyszámú zsidó lakossággal rendelkező területeit. A Szovjetunió 1941. júniusi (Barbarossa hadművelet néven ismert) német lerohanása után a németek és szövetségeseik, valamint kollaboránsaik több ezer tömeges agyonlövéses műveletet hajtottak végre a szovjet csapatoktól elfoglalt területeken. Ahogyan a német erők gyorsan átvonultak Kelet-Európán, tömeges agyonlövéseket hajtottak végre egyes kisvárosokban (pl. Ejszyszki), közepes méretű városokban (pl. Kamenyec-Podolszkij) és nagyvárosokban (pl. Kijev). Az elfoglalt területeken Németország és szövetségesei polgári közigazgatást hoztak létre, amely a megmaradt zsidókat gettókba kényszerítette, és folytatták az ellenük tömeges agyonlövésekkel elkövetett gyilkosságokat.

A holokausztra való emlékezés és a kutatás nagy része arra összpontosít, milyen szerepet játszottak a gettók, a koncentrációs táborok és kivégzőközpontok ja holokauszt során. Kevesebb figyelem irányult a tömeges agyonlövések jelentőségére, mely kulcsfontosságú volt a holokauszt hatmillió áldozatának meggyilkolásában.

A tömeges agyonlövések kezdete és eszkalációja 1941 nyarán

1941 júniusában a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. A német katonai és rendőri hatóságok utasítást kaptak, hogy „megsemmisítő háborút” (Vernichtungskrieg) folytassanak a náci Németország állítólagos faji és ideológiai ellenségei ellen. A véltellenségek közé tartoztak a kommunisták, a zsidók, a romák és más szovjet civilek is.

A német SS- és rendőri egységek szinte közvetlenül az invázió után tömeges agyonlövéseket hajtottak végre a helyi zsidók ellen. Ezek az egységek eleinte a katonaköteles korú zsidó férfiakat tekintették üldözendőnek. 1941 augusztusára viszont már teljes zsidó közösségeket kezdtek el lemészárolni, korra és nemre való tekintet nélkül. Ez a zsidóellenes náci politika radikális kiterjesztését jelentette, amely végül a „zsidókérdés végső megoldásában” – az összes európai zsidó meggyilkolásának náci tervében – teljesedett ki. 

Több különböző típusú német egység követett el tömeges agyonlövéseket a szovjet csapatoktól elfoglalt területeken. Az egységek közül a leghírhedtebbek az Einsatzgruppen egységei voltak (a biztonsági erők és az SD különleges műveleti csoportjai). Az Einsatzgruppe-alakulatok azonban csak 3000 főből álltak, akiknek sokféle feladatuk volt, és a teljes keleti frontvonal mögött kellett tevékenykedniük. Más német egységek is követtek el tömegmészárlásokat – köztük rendőri zászlóaljak, Waffen-SS-egységek és német katonai (Wehrmacht) egységek is. A munkaerejük nélkülözhetetlen volt a golyó általi holokauszt végrehajtásához. 

Ráadásul nemcsak a német egységek hajtottak végre tömeges agyonlövéseket. Sok helyen az SS-szel és a rendőrséggel együttműködő helyi kisegítő egységek embereire támaszkodtak. Ezek a kisegítő egységek helyi civilekből, katonákból és rendőrökből álltak. Ezenkívül Németország szövetségesének, Romániának a csapatai tömegesen lőtték le a zsidókat az általuk elfoglalt és ellenőrzött területeken.

A kivégzések folyamata

Bár a tömeges agyonlövések során nem mindig pontosan ugyanazt a folyamatot követték, általában igyekeztek hasonló módon eljárni. A tömeges agyonlövések (németül Aktion) szokásos első lépése az volt, hogy a német egységek és a helyi kollaboránsaik összegyűjtötték egy falu, város vagy település zsidó lakosait. Ezután a zsidó lakosokat egy előre meghatározott helyre vitték a település külső részén. Ezt követően a zsidókat vagy tömegsír megásására kényszerítették, vagy már előre előkészített tömegsírokhoz vitték. Végül a németek és/vagy a helyi szövetségeseik az összes férfit, nőt és gyereket belelőtték ezekbe a gödrökbe.

Egyes helyeken a kivégzők a cinikusan Sardinenpackungnak vagyis „szardíniacsomagolásnak” nevezett stratégiát alkalmazták, amelynek során az áldozatokat arra kényszerítették, feküdjenek a földre, majd tarkón és koponyán lőtték őket. A frissen elhunytak fölé vékonyan földet szórtak, majd a következő áldozatokat arra utasították, feküdjenek rájuk, ahol aztán őket is lelőtték. Az áldozatoknak gyakran először végig kellett nézniük szeretteik halálát, mielőtt rájuk került a sor.

A tömeges agyonlövések gyakran fényes nappal, a helyi lakosok teljes látó- és hallótávolságában történtek.

A mészárlások után a németek szándékosan megpróbálták elrejteni ezeket a tömegsírokat. A legtöbb sír évtizedekig jelöletlen maradt, és sok a mai napig is beazonosítatlan. Ismeretlen azon tömegsírok száma, melyeket még nem fedeztek fel és nem azonosítottak szerte Kelet-Európában. 

Gázteherautók a tömegmészárlás egy másik módja 

A tömeges agyonlövések erőforrás-igényesek voltak, sok lövészre és kísérő őrre, valamint fegyverekre, lőszerre és szállításra volt szükség. A golyó általi kivégzések mérsékelt hatékonysága és a végrehajtóikra gyakorolt pszichológiai hatásuk miatti aggodalmak vezettek a speciális, tömlőkkel felszerelt furgonok kifejlesztéséhez, amelyek a teherautó motorjának kipufogójából szén-monoxidot pumpáltak a lezárt hátsó utastérbe. A zsidókat az utastérbe zsúfolták, majd a tömegsírhoz hajtottak velük – az oda vezető úton megfulladtak. 

A teherautók azonban kedvezőtlen időjárás esetén nehezen közlekedtek a rossz utakon, valamint szükség volt hozzájuk üzemanyagra és alkatrészekre, amelyekből kevés volt. Az áldozatok nagyobb csoportjainak megölése is sokkal tovább tartott a gázteherautókkal. Ráadásul a német személyzetnek nem tetszett, hogy el kellett távolítaniuk az áldozatok holttestét, és ki kellett takarítaniuk a rakteret. A szovjet területek német megszállása idején a zsidók meggyilkolásának preferált módszere továbbra is a tömeges agyonlövés volt.

Tömeges kivégzések 1941-ben

A németek és szövetségeseik, valamint a velük együttműködők olyan tömegmészárlásokat követtek el, amelyek néha több száz vagy ezer, máskor pedig akár több tízezer áldozat életét követelték. Általában a nagyobb mészárlások az ismertebbek. Ennek oka az áldozatok magas száma, valamint az a tény, hogy a nagyobb tömegmészárlásokat nagyvárosok közelében követték el. Ezeket a véres eseményeket az elkövetők nem tudták titokban tartani és a helyi lakosság elől elrejteni. 

A Barbarossa hadművelet első hónapjaiban végrehajtott legnagyobb tömegmészárlások közé tartoztak a Kamenyec-Podolszkijnál (ukránul Kamjanec Pogyilszkij) és Babij Jarnál (ukránul Babin Jar) elkövetett mészárlások. 

Kamenyecc-Podolszkij

1941. augusztus 26-tól 28-ig a német SS- és rendőri egységek ukrán segédcsapatok támogatásával 23 600 zsidót gyilkoltak meg a megszállt ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban. Az áldozatok között voltak helyi zsidók, valamint olyan zsidók is, akiket magyar területről deportáltak a németek által megszállt területre. 

Babij Jar

1941. szeptember 29–30-án az SS és a német rendőrség egységei, valamint segédcsapataik lemészárolták a Kijevben maradt zsidó lakosság nagy részét a Babij Jarnál. Abban az időben Babij Jar egy mély árok volt, mely a városon kívül helyezkedett el. Az Einsatzgruppen jelentései szerint a két nap során mintegy 33 771 zsidót öltek meg. A tömegmészárlást követően a Babij Jar-árok kivégzőhellyé vált, ahol a németek 1941 és 1943 között további több tízezer embert gyilkoltak meg, főként nemzsidókat. Becslések szerint mintegy 100 ezer embert öltek meg Babij Jarnál.

Kivégzőhelyek: a tömegmészárlások helyszínei

A szovjetektől elfoglalt területeken egyes városok közelében a németek kivégzőhelyeket hoztak létre, ahol rendszeresen hajtottak végre tömegmészárlásokat. Több tízezer, többségükben zsidó embert gyilkoltak meg ezeken a kivégzőhelyeken. Ezek voltak a leghírhedtebb kivégzőhelyek: 

• A kaunasi (orosz nevén kovnói) IX. erőd
• A rigai Rumbula és Bikernieki erdők
• A ponari erdő Vilnius közelében
• Mali Trosztenec Minszk közelében

Ezeken a kivégzőhelyeken a németek és a helyi kollaboránsaik környékbeli zsidók tízezreit gyilkolták meg, továbbá ezekre a kivégzőhelyekre deportáltak Közép-Európából több tízezer német, osztrák és cseh zsidót 1941-ben és 1942-ben.

A „szüreti fesztivál” művelet

A holokauszt legnagyobb tömeges agyonlövéses művelete azonban nem a szovjetektől elfoglalt területeken zajlott le. Ennek helyszíne a Főkormányzóságban volt („Generalgouvernement” – a németek által megszállt Lengyelország azon része, amelyet Németország nem annektált). A németek ezt a tömeggyilkosságot „szüreti fesztivál műveletnek” (Erntefest) nevezték el. A szüreti fesztivál művelet célja az volt, hogy meggyilkolják a Főkormányzóságban maradt zsidókat. Ezekre a tömeggyilkosságokra 1943. november 3–4-én került sor a lublini/majdaneki koncentrációs táborban, valamint a trawniki és a poniatowai kényszermunkatáborban.  A német SS- és rendőri egységek ezekből és számos más táborból összeterelték a zsidó foglyokat, és belelőtték őket az erre a célra ásott gödrökbe. 

Ez a kétnapos művelet mintegy 42 000 zsidó életét követelte. Ezzel lezárult a Reinhard-hadművelet, a német terv a Főkormányzóságban élő mintegy kétmillió zsidó meggyilkolására. 

A tömeges agyonlövések során meggyilkolt emberek száma

A tömeges agyonlövések során megölt holokauszt-áldozatok pontos számát lehetetlen meghatározni, mivel a németek nem vezettek pontos összesítést, és a háború vége előtt a tömegmészárlásokról szóló szinte összes jelentést megsemmisítették. 

A rendelkezésre álló kevés háborús jelentés, valamint a háború előtti és utáni zsidó népességre vonatkozó demográfiai tanulmányok alapján elvégzett becslések szerint a németek és szövetségeseik, valamint a velük együttműködők mintegy 2 millió zsidót öltek meg a szovjet csapatoktól elfoglalt területeken a tömeges agyonlövések során, illetve gázteherautók alkalmazásával.