Kényszermunka: áttekintés
A nácik több millió embert (zsidókat és más üldözött csoportokat) kényszerítettek arra, hogy rettenetes körülmények között munkaszolgálatot végezzenek. Az első koncentrációs és fogolytáborok megalapításától, 1933 telétől kezdve a – gyakran céltalan és megalázó, megfelelő felszerelés, ruházat, élelem vagy pihenés nélkül végzett – kényszermunka alapvető részét képezte a koncentrációs táborok napi gyakorlatának.
A nácik már a háború kezdete előtt is munkaszolgálatra kényszerítették a zsidó polgári lakosságot a táborokon belül és azokon kívül is. 1937-re már nagymértékben támaszkodtak az „állam ellenségeinek” kényszermunkájára, hogy gazdasági előnyökhöz jussanak, és a foglyokkal pótolják ki a nagymértékű munkaerőhiányt. Az év végére a Németországban tartózkodó zsidó férfiak nagy részét arra kötelezték, hogy különböző kormányzati szerveknek végezzenek kényszermunkát.
Amikor 1939 őszén Németország elfoglalta Lengyelországot, és megalapította a Generalgouvernementet (Főkormányzóságot), a német megszálló erők minden zsidó és lengyel férfit fizetés nélküli kényszermunkára vezényeltek. A német hatóságok gettókba zárták a lengyel zsidókat, és nagy részüket elsősorban fizikai kényszermunkára osztották be. A lodzi gettóban például a német állam és magánvállalkozók 96 gyárat és létesítményt hoztak létre, amelyek különféle termékek előállításával járultak hozzá a német háborús erőfeszítésekhez. A kényszermunka alkalmazása 1942 tavaszán még nagyobb méreteket öltött a koncentrációs táborok átszervezése után.
A zsidók számára a munkaképesség gyakran a túlélés esélyét jelentette, mivel a nácik megkezdték a „végső megoldás”, a teljes európai zsidóság megsemmisítésére irányuló terv végrehajtását. Gyakran azokat a zsidókat végezték ki vagy deportálták először, akiket fizikai munkára alkalmatlannak ítéltek.
A nácik tudatosan alkalmazták a „munka általi megsemmisítés” módszerét is, amelynek az volt a lényege, hogy a foglyok egyes csoportjait szó szerint halálra dolgoztatták olyan körülmények között, amelyek közvetlenül és szándékosan betegségek és sérülések kialakulásához, illetve halálhoz vezettek. A mauthauseni koncentrációs táborban például a lesoványodott foglyokat arra kényszerítették, hogy 186 lépcsőfokot fussanak felfelé egy kőfejtőben, miközben súlyos sziklatömböket cipeltek.
A Szovjetunió 1941. júniusi lerohanását követően a németek milliónyi szovjet hadifoglyot hagytak meghalni azáltal, hogy nem biztosítottak számukra megfelelő ellátást (élelmet, ruházatot, menedéket vagy orvosi segítséget). 1942 tavaszán azonban a megszálló hatóságok a szovjet hadifoglyokat is elkezdték különböző hadiüzemekben dolgoztatni. 1942 és 1944 között a németek majdnem 3 millió szovjet állampolgárt deportáltak kényszermunkásként Németországba, Ausztriába és a Cseh-Morva Protektorátusba.
A háború végén több milliónyi elhurcolt személy maradt Németországban, közöttük több tízezer zsidó, akik túlélték a „végső megoldást”, a deportálásokat és a kényszermunkát.