A holokauszt-túlélők és Izrael állam megalakulása (1948. május 14.)
Miután a holokauszt véget ért, a túlélők többsége úgy érezte, hogy a zsidóknak nincs jövője Európában. Olyan hazára vágytak, ahol a zsidóság nem egy sebezhető kisebbség. Ezek a remények 1948. május 14-én sokak számára akkor váltak valóra, amikor megalakult Izrael állama. A zsidók évezredes történelmi és vallási kapcsolatban álltak Izrael földjével.
A legfontosabb tények
-
1
A holokausztot megelőzően a zsidók Európában évszázadokon keresztül antiszemita üldöztetésnek és gyakran halálos erőszaknak voltak kitéve. A cionista mozgalom részben a 19. századi antiszemitizmusra adott válaszként jött létre, több évtizeddel a holokauszt előtt.
-
2
A holokauszt idején sok zsidó kétségbeesetten próbálta elhagyni Európát. A bevándorlást azonban szigorúan korlátozták az olyan célországokba, mint az Egyesült Államok vagy a Brit Palesztin Mandátum.
-
3
1948 májusától kezdve holokauszt-túlélők tízezrei kezdtek új életet az újonnan létrehozott Izrael államban.
Az európai zsidóknak már a holokauszt előtt is sok évszázadon keresztül szembe kellett nézniük az antiszemitizmussal. A kormányok és az egyházak Európa-szerte különböző korokban korlátozásokat vezették be a zsidókkal szemben. Például megtiltották a zsidóknak, hogy földet birtokoljanak, és korlátozták, hogy hol élhettek és milyen munkát végezhettek. A zsidókat bizonyos korszakokban arra is kényszerítették, hogy megkülönböztető jelzést viseljenek, ami társadalmi kitaszítottakká tette őket.
A kirekesztés és üldöztetés sok évszázados történetében több zsidó arra a következtetésre juttott, hogy a zsidó közösségi élet egyedüli jövője az Izrael földjén lévő nemzeti otthon megteremtése. A 19. század végén létrejött új zsidó politikai mozgalom, a cionizmus e cél elérésére törekedett. A cionista mozgalom egyre népszerűbbé vált Európában az első világháború után, amikor az új zsidóellenes politikai mozgalmak és rendeletek előtérbe kerülése fokozta az üldöztetést.
A holokauszt idején a nácik és szövetségeseik, valamint kollaboránsaik hatmillió zsidó férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg. Sok évszázados zsidó történelmet és zsidó közösségek ezreit pusztították el Európában.
A népirtás után sok holokauszt-túlélő és más zsidó is arra jutott, hogy saját országot szeretne, ahol biztonságban és függetlenségben élhet. A cionizmus támogatottsága megnőtt a holokauszt-túlélők, nemzetközi vezetők és mások körében. Amikor 1948 májusában létrehozták Izrael államot, sok holokauszt-túlélő olyan otthonként üdvözölte, ahol többé nem lesz kiszolgáltatott kisebbség.
Az antiszemitizmusra adott zsidó válaszok a holokauszt előtti évtizedekben
A 19. században és a 20. század elején az antiszemitizmus új válfajai alakultak ki Európa-szerte. Ebben az időszakban a vallási antiszemitizmus a gyűlölködés újabb jellegű, faji, nemzeti és etnikai formáival kapcsolódott össze. Az antiszemiták több országban is arra használták a tömegsajtót, hogy zsidóellenes összeesküvéselméleteket és egyéb hazugságokat terjesszenek. Felszították a gyűlölet lángját, és kihasználták a tömegek félelmeit és előítéleteit. Új politikai mozgalmak kimondottan zsidóellenes programokkal kampányoltak. A legtöbb európai nacionalista mozgalom a zsidókat kívülállóként mutatta be, akik nem tartoznak a többséghez. Az Orosz Birodalomban erőszakos és halálesetekkel járó zavargások (pogromok) törtek ki a zsidó közösségekkel szemben.
Európa-szerte a zsidóság igyekezett ellenállni az antiszemitizmusnak, és közben fenntartani a pezsgő zsidó közösségi életet. Élénk viták folytak arról, hogyan lehet egyensúlyt teremteni a zsidó vallási hagyományok és a modern élet között. Vitatkoztak arról, hogy a zsidóknak asszimilálódniuk és modernizálódniuk kellene-e, és ha igen, hogyan. Emellett azt is megvitatták, hogy a zsidóknak milyen nyelven kell beszélniük az identitásuk kifejezése érdekében. Az Európában elterjedt szegénység és az erőszakos fenyegetések miatt egyesek azzal érveltek, hogy az Egyesült Államokba vagy máshova való kivándorlás a legjobb megoldás.
Ebben az összefüggésben alakult ki a modern cionizmus. Ez a politikai mozgalom egy autonóm zsidó állam létrehozását szorgalmazta Izraelben. A „Cion” név a héber Bibliából származik, ahol Izrael neveként szerepel. A modern cionizmus a zsidók több évszázados történetére épített Izrael földjén, ahol a zsidók már több mint négyezer éve folyamatosan éltek. Izrael földje a judaizmus és a héber Biblia középpontjában állt.
A cionizmus ilyen értelemben egyszerre volt régi és új. A zsidók és Izrael földje közötti ősi vallási és történelmi kapcsolatokra épült. A cionizmus azonban modern politikai mozgalom is volt egyben. Egyfajta választ jelentett a növekvő antiszemitizmusra. A 19. század végi európai gondolkodást meghatározó eszmék és koncepciók ihlették, mint az etnikai alapú nacionalizmus.
Theodor Herzl és az első cionista kongresszus
A modern cionista mozgalmat a 19. század végén Theodor Herzl alapította.
Herzl zsidó jogász és újságíró volt az Osztrák-Magyar Monarchiából. Volt tapasztalata az Európát átható antiszemitizmusról. Ez a cionista mozgalom megalapítására ösztönözte. Egy vezető bécsi napilap külföldi tudósítójaként Herzl 1894-ben Párizsban tudósított az antiszemita Dreyfus-perről. Alfred Dreyfus francia zsidó katonatiszt volt. A zsidóellenes előítéletek célpontjaként hamis vádakkal ítélték el árulásért. Ez a per olyan hazugságokra épült, amelyek a zsidókat ármánykodó kívülállóknak állították be. 1897-ben Herzl annak is tanúja volt, ahogy Karl Lueger, a nyíltan antiszemita politikus Bécs polgármestere lett.
Herzl amellett érvelt, hogy a zsidóknak saját autonóm, általuk kormányzott államot kell létrehozniuk. Úgy vélte, hogy a zsidóknak inkább vissza kellene térniük őseik szülőföldjére, Izraelbe, mintsem hogy kiszolgáltatott kisebbségként maradjanak Európában.
1897-ben Herzl megszervezte az első cionista kongresszust. Ezen a tanácskozáson a résztvevők ígéretet tettek arra, hogy „a zsidó nép számára nyilvánosan és jogilag elismert hazát biztosítanak” Izrael földjén. Akkoriban ez a terület az Oszmán Birodalom részét képezte. Palesztina néven emlegették, ami a régió ókori és bizánci időkből származó neve. Herzl és mások azt remélték, hogy a nemzetközi vezetők, köztük az oszmán hatóságok támogatását is elnyerik a cionizmus számára.
Európa-szerte és Európán kívül több százezer zsidó vált aktív cionistává, akik fel kívántak készülni az izraeli életre. A cionista mozgalom azt szorgalmazta, hogy a zsidók héberül beszéljenek a mindennapi életben. A cionista csoportok rövidesen héber nyelvű iskolákat és újságokat alapítottak. A cionista ifjúsági csoportok és sportszervezetek Európa-szerte népszerűvé váltak. A cionista mozgalom arra ösztönözte a zsidókat, hogy képezzék ki magukat mezőgazdasági munkásoknak, és olyan készségeket sajátítsanak el, amelyek hasznosak lesznek jövőbeli remélt otthonukban.
A Brit Palesztin Mandátum megalapítása az I. világháború után
Az I. világháború (1914–1918) gyökeresen megváltoztatta Európa, a Közel-Kelet, és még sok más régió térképét. Az Oszmán Birodalom a központi hatalmak mellett csatlakozott a háborúhoz. Németország, Bulgária és az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán harcolt. A központi hatalmak Nagy-Britannia, Franciaország, az Orosz Birodalom és más országok ellen harcoltak.
Az Oszmán Birodalom és az általa ellenőrzött területek jövője a háború alatt is vita tárgyát képezte. Sok nemzetközi megfigyelő számára egyértelmű volt, hogy az Oszmán Birodalom hanyatlóban volt. Az is világos volt, hogy különböző országok és csoportok a közel-keleti oszmán területek feletti ellenőrzés megszerzésében reménykedtek. A brit kormány és más hatalmak számos megállapodást kötöttek és nyilatkozatot írtak alá az oszmán területek jövőbeli státuszával kapcsolatban. Ezek közé tartozott a Balfour-nyilatkozat is. Ezt a nyilatkozatot a britek tették közzé 1917-ben. A Balfour-nyilatkozat támogatta „a zsidók nemzeti otthonának” létrehozását a dokumentumban „Palesztina” néven említett területen.
Az első világháború az Oszmán Birodalom összeomlásához vezetett. Ennek következményeképp a Nemzetek Szövetsége két mandátumot hozott létre a Közel-Keleten található egykori oszmán területek irányítására. Egyik a Franciaország által felügyelt Szíria és Libanon mandátum, a másik pedig a Palesztina mandátum. Nagy-Britannia kapta meg az ellenőrzést Palesztina felett. A mandátumszerződés kimondta, hogy a brit hatóságok felelősek a Balfour-nyilatkozat ígéreteinek megvalósításáért. A területnek három hivatalos nyelve volt: az angol, az arab és a héber.
Az I. világháborút követő években számos európai politikai párt tapasztalta, hogy a gyűlöletkeltő zsidóellenes üzenetek széles támogatottságot értek el a választók körében. Az új politikai mozgalmak (köztük a német nácizmus) nyíltan antiszemita üzeneteket hirdettek, és beépítették az antiszemita pártplatformokat. Ezzel egyidejűleg a cionista mozgalom tovább növekedett, és tovább dolgozott azon a célján, hogy Izrael földjén autonóm zsidó államot hozzon létre. A brit hatóságok azonban szigorúan korlátozták a zsidó bevándorlást Palesztinába. Részben azért tették ezt, hogy mérsékeljék a helyi arabok és zsidók körében tapasztalható erőszakot és nyugtalanságot. Sok cionistának csalódást okoztak ezek a bevándorlási korlátozások.
Biztonságos menedék keresése a holokauszt idején, 1933–1945
A nácik 1933-ban vették át a hatalmat Németországban. Sok zsidó próbált elmenekülni az új rezsim mindenre kiterjedő, államilag támogatott antiszemita politikája és törvényei elől. Azt remélték, hogy ki tudnak vándorolni más európai országokba, illetve olyan célállomásokra, mint az Egyesült Államok, Kanada vagy a Brit Palesztin Mandátum. Németország elhagyása azonban nem volt könnyű. A kivándorláshoz a zsidóknak hatalmas mennyiségű dokumentumot kellett igényelniük, ami költséges és nehezen megszervezhető volt. Még ha valakinek sikerült is okmányokat szereznie, nagyon kevés ország volt hajlandó beengedni a zsidókat.
Az 1930-as években a britek tovább korlátozták a zsidó bevándorlást Palesztinába. 1933 és 1939 között azonban még így is mintegy 60 000 zsidó érkezett Németországból és az általa megszállt területekről a Brit Palesztin Mandátumba.
1939 májusában a britek kiadták az „1939-es fehér könyv” néven ismert politikai dokumentumot. A dokumentum felvázolta a britek azon terveit, hogy tovább korlátozzák a zsidó bevándorlást Palesztinába. A Balfour-nyilatkozattól való elfordulás csalódást és dühöt okozott a cionisták körében. Az időzítés különösen sokkoló volt. 1938–1939-ben a náci Németország a szomszédos országok elleni területi agresszió révén kiterjesztette határait és befolyását. Ezáltal további zsidók kerültek a náci Németország uralma alá. A II. világháború 1939. szeptemberi kitörése további fenyegetést jelentett Európa zsidó lakosságára nézve. A nácik minden általuk megszállt területen brutális tömeges agressziót követtek el a zsidók ellen, gyakran szövetségesek és helyi kollaboránsok segítségével. Azok számára, akik a nácik elől külföldre próbáltak elmenekülni, a háború miatt az utazás egyre lehetetlenebbé, sőt veszélyessé vált. Jóformán egyik ország sem kívánta befogadni őket.
A náci zsidóellenes politika a háború folyamán a szisztematikus tömeggyilkosságig fokozódott. A nácik, szövetségeseik és kollaboránsaik hatmillió zsidó férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg a holokausztként ismert népirtás során.
A Brit Palesztin Mandátum a II. világháború alatt (1939–1945)
A második világháború ideje alatt a németek és a britek, valamint szövetségeseik közötti konfliktus Észak-Afrikára is kiterjedt. 1942-ben a britek az el-alameini csatában végül megállították a német csapatok egyiptomi előrenyomulását. Ezáltal Palesztina brit kézben maradt, és az ott élő zsidók továbbra is megmenekültek a náci népirtás elől.
A Palesztinában élő zsidók közül sokan szerettek volna csatlakozni a náci Németország elleni harchoz. Ezrek jelentkeztek önkéntesnek a brit hadseregbe, és sokan közülük az újonnan alakult zsidó egységekben harcoltak. Köztük volt például Szenes Hanna, egy magyar zsidó fiatal nő. Szenes önkéntes ejtőernyősként szolgált, akit a német vonalak mögé küldtek ellenállási és mentési műveletek elvégzése céljából. A hatóságok elfogták Szenest a határon, amikor megpróbált bejutni a német megszállás alatt álló Magyarországra. Több hónapon át kínozták, mégsem árulta el társait. Szenest végül elítélték árulásért, és kivégezték. 1944 szeptemberében hivatalosan is megalakult a brit hadsereg alá tartozó Zsidó Dandár, amely Dávid-csillagos zászló alatt harcolt. Több mint 5000 zsidó önkéntesből állt, akik a Brit Palesztin Mandátumból érkeztek. A Zsidó Dandár 1945 márciusától az európai háború 1945. májusi végéig kitartóan harcolt a németek ellen Olaszországban.
A Palesztinában élő zsidók közül sokaknak voltak Európában rekedt családtagjai és barátai. Aggódva várták a róluk érkező híreket. Elborzadtak, amikor az európai zsidók tömeges elpusztításáról szóló információk nyilvánosságra kerültek.
A háború utáni menekültválság (1945–1948)
Amikor a szövetségesek 1945 tavaszán legyőzték Németországot, európai civilek millióival találkoztak, akik a háború előtti otthonuktól távol éltek – köztük több százezer holokauszt-túlélővel. A hatmillió európai zsidó és több millió nem zsidó meggyilkolása mellett a náci Németország soha nem látott mértékű tömeges kényszeráttelepítéseket is végrehajtott. A német háborús politika következtében minden idők legnagyobb menekültválsága alakult ki.
Németország 1945 májusában kapitulált. A szövetségesek néhány hónap leforgása alatt több millió embert telepítettek vissza hazájukba. Sok holokauszt-túlélő azonban nem kívánt visszatérni a háború előtti otthonába, vagy nem érezte képesnek magát erre. Nem csupán a családjukat és a közösségüket veszítették el, hanem a vagyonuktól és a megélhetésüktől is megfosztották őket. Ráadásul a hazatérés az antiszemitizmussal és a holokauszt során elszenvedett súlyos traumával való szembesülést is jelentette számukra. Azoknak a zsidóknak, akik visszatértek eredeti hazájukba, gyakran ellenségeskedéssel és erőszakkal kellett szembenézniük. 1946 júliusában a lengyelországi Kielce városában például negyvenkét holokauszt-túlélőt gyilkoltak meg egy antiszemita pogrom során.
Számos holokauszt-túlélő indult el Európának a nyugati szövetségesek által felszabadított részei felé. Abban reménykedtek, hogy új otthonra lelnek, és új életet kezdhetnek. Ám e törekvés megvalósítása még mindig nehéz volt. A bevándorlási korlátozások továbbra is érvényben voltak az Egyesült Államok, a brit fennhatóság alatt álló Palesztina és más úti célok felé.
A szövetségesek által megszállt nyugat-európai zónákban sok holokauszt-túlélőt deportált, hontalan személyeknek (DP) létrehozott menekülttáborokban helyeztek el. 1947-ben, csúcspontján, a zsidó menekülttáborban tartózkodók száma elérte megközelítőleg a 250 000 főt. Ezeket a táborokat soha nem szánták állandó otthonnak, és az ott élő menekültek többsége mihamarabb távozni kívánt.
Amerikai-brit viták a zsidó menekültekről
A lakóhelyüket elhagyni kényszerült zsidók sorsa vitát szított az amerikai és a brit kormány között. Earl G. Harrison, az Egyesült Államok képviselője a Menekültügyi Kormányközi Bizottságban 1945 nyarán a zsidó és más, vissza nem telepíthető menekültek szükségleteinek felmérését kezdeményezte. A jelentésben Harrison éles kritikát fogalmazott meg a menekültekkel való bánásmóddal kapcsolatban. Leírta a menekülttáborokban uralkodó zsúfolt és egészségtelen körülményeket. Ajánlásokat tett a zsidó menekültek életkörülményeinek javítására is. Végül Harrison gyors cselekvést sürgetett a zsidó menekültek letelepítése érdekében. Megjegyezte, hogy a zsidó menekültek többsége Palesztinában szeretne letelepedni. A Palesztinai Zsidó Ügynökség petícióját is említette. Ez a petíció azt kérelmezte, hogy a britek adjanak ki további százezer bevándorlási igazolást zsidóknak.
Harry S Truman amerikai elnök a Harrison-jelentést továbbította Clement Attlee brit miniszterelnöknek. Truman sürgette, hogy a britek engedélyezzék százezer zsidó menekültnek a Palesztinába való bevándorlást. Attlee határozottan elutasította mind Truman javaslatát, mind a Harrison-jelentés ajánlásait. Arra is figyelmeztette Trumant, hogy „súlyos károkat” okozhat az amerikai-brit kapcsolatokra nézve, ha az amerikai kormány hivatalosan támogatja a zsidók bevándorlását Palesztinába.
Az Egyesült Államokkal való feszültség enyhítésére a britek létrehozták a „Palesztinát Vizsgáló Angol-Amerikai Bizottságot”. A bizottság megvizsgálta a Harrison-jelentés állításait. A bizottság 1946. áprilisi jelentése megerősítette Harrison megállapításait. Javasolta, hogy százezer zsidónak engedélyezzék a Palesztinába való bevándorlást. A britek elutasították ezeket az ajánlásokat.
Holokauszt-túlélők és cionizmus a menekülttáborokban
A holokauszt után sok túlélő el kívánta elhagyni Európát. Sokan a cionizmusban találtak reményt és előre vezető utat. 1945 és 1948 között egyre több zsidó túlélő érezte úgy, hogy a Brit Palesztin Mandátum a vágyott célállomása.
David Ben-Gurion, a Brit Palesztin Mandátum zsidó közösségének vezetője több alkalommal is felkereste az európai menekülttáborokat 1945-ben és 1946-ban. Látogatásai javították a menekültek közérzetét. Arra biztatta őket, álljanak a zsidó állam ügye mellé. A zsidó menekültek befolyásos erővé váltak a cionista politikai mozgalomban. A Palesztinába irányuló bevándorlást korlátozó brit politika elleni tüntetések mindennapossá váltak a menekülttáborokban.
Nagy-Britannia azonban folytatta korlátozó bevándorlási politikáját. Ez megerősítette sok zsidó elhatározását, hogy bármilyen lehetséges módon eljusson Palesztinába. 1945 és 1948 között a Briḥah (héberül „menekülés”) nevű szervezet több mint százezer zsidót telepített át Kelet-Európából a szövetségesek által megszállt zónákba és menekülttáborokba. Innen a Zsidó Dandár irányításával egy hálózat hajókat szervezett, hogy a britek engedélye nélkül is elvigyék a menekülteket Palesztinába.
A britek a legtöbb ilyen hajót elfogták és megtagadták tőlük a belépést. 1945 és 1948 között a britek több mint 50 000 zsidó menekültet fogtak el a nyílt vízen. A Földközi-tengeren található Ciprus szigetén lévő táborokban zárták el őket. 1947-ben egy rendkívüli eset során a britek megállítottak egy úton lévő hajót, az Exodus 1947-et. A hajón 4500 holokauszt-túlélő tartózkodott. A britek megtagadták a túlélőktől a Palesztinába való beutazást, és erőszakkal Németország britek által megszállt övezetébe szállították őket. Ez az incidens világméretű nyilvánosságot kapott, és kínos helyzetbe hozta a brit kormányt. Felkeltette a szimpátiát az európai zsidók háború utáni viszontagságai iránt. Emellett segített pozitív irányban befolyásolni a nemzetközi közvéleményt a zsidó állam 1948-as elismerése irányában.
A holokauszt túlélői és Izrael állam megalakulása
A menekültválság eszkalálódásával a brit kormány az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) elé terjesztette az ügyet. Az ENSZ Közgyűlésének 1947. november 29-ei rendkívüli ülésén megszavazták a Brit Palesztin Mandátum területének két új államra (egy zsidó és egy arab államra) való felosztását. Ezt az ajánlást a zsidó vezetők elfogadták, az arabok azonban elutasították.
A britek 1948 áprilisában kezdték meg csapataik kivonását. A cionista vezetők ekkor felkészültek a modern zsidó állam hivatalos megalapítására. 1948. május 14-én David Ben-Gurion bejelentette Izrael állam megalakulását. Az alábbi kijelentést tette:
A közelmúltban a zsidó népre szakadt borzalom, mely milliók pusztulásához vezetett Európában, ismét bebizonyította, hogy meg kell oldani a zsidó nép hontalanságának és függetlensége hiányának problémáját. Ennek eszköze a zsidó állam helyreállítása Izrael földjén, amely meg fogja nyitni kapuit minden zsidó előtt, s megadja majd a zsidó népnek a jogegyenlőséget a nemzetek családjában.
Truman elnök még aznap elismerte az új Izrael államot. Feloldották az Izraelbe irányuló zsidó bevándorlás minden korlátozását. A holokauszt túlélői azonnal elkezdtek nagy számban beutazni Izrael újonnan megalapított államába. Sok túlélő harcolt és halt meg katonaként az első arab–izraeli háborúban (1948–1949). Bár Izrael lakosságának kisebbségét alkották, a holokauszt túlélői jelentős mértékben hozzájárultak a nemzet fejlődéséhez. Sok túlélő és családjaik számára Izrael világszerte a biztonság és a büszkeség fontos forrását jelentette.
Lábjegyzetek
-
Footnote reference1.
Az oszmánok uralma alatt ezt a területet nem kezelték egyetlen közigazgatási egységként, és nem létezett olyan oszmán tartomány vagy körzet, amelyet hivatalosan Palesztinának neveztek volna. A késő oszmán korszakban a terület egy részét a bejrúti és szíriai vilajetek (tartományok/kerületek) irányították. A jeruzsálemi mutaszarrifátus a Jeruzsálem városa körüli körzetet kormányozta.
-
Footnote reference2.
Az újonnan létrehozott Nemzetek Szövetsége mandátumrendszerrel szabályozta egyes területek, köztük Németország korábbi afrikai gyarmatai és az egykori Oszmán Birodalom egyes területei közigazgatását. Ezt az adminisztratív ellenőrzést a Nemzetek Szövetsége bizonyos tagjai kapták meg, akik „mandátumhatalmak” néven váltak ismertté.