Utasok a „St. Louis” hajón. A náci Németországból érkező menekülteknek vissza kellett térniük Európába, miután sem Kuba, sem az Egyesült Államok nem adott nekik menekültjogot.

A nácik 1933-as hatalomra kerülése és a náci Németország 1945-ös kapitulációja között több mint 340 000 zsidó hagyta el Németországot és Ausztriát. Tragikus módon közülük majdnem 100 000-en olyan területeken kerestek menedéket, amelyeket később a németek elfoglaltak, így a hatóságok nagy többségüket deportálták és megölték.

Ausztria 1938. márciusi annektálása, és különösen az 1938. november 9-10-i kristályéjszaka pogromjai után Nyugat-Európa és az amerikai kontinens országai attól tartottak, hogy megindul feléjük a menekültek áradata. 1938 márciusa és 1939 szeptembere között a 120 000 zsidó emigránsból körülbelül 85 000 érkezett az Egyesült Államokba, de ez jóval kevesebb, mint ahányan menedéket kértek. 1938 vége felé 125 000 kérvényező állt sorba az Egyesült Államok konzulátusai előtt, az akkori bevándorlási kvóta által engedélyezett 27 000 vízumra várakozva. 1939 júniusára a kérvényezők száma több mint 300 000-re emelkedett, de a vízumkérelmek nagy részét elutasították. Az 1938 júliusában megrendezett eviani konferencián csak a Dominikai Köztársaság jelezte, hogy kész jelentős számú menekültet fogadni, bár 1938 és 41 között Bolívia is beengedett az országba körülbelül 30 000 zsidó bevándorlót.

1939 május-júniusában nagy nyilvánosságot kapott, hogy az Egyesült Államok megtagadta több mint 900 zsidó menekült befogadását, akik a németországi Hamburgból érkeztek a St. Louis hajón. A St. Louis Florida partjainál jelent meg nem sokkal azután, hogy a kubai hatóságok megszüntették a menekültek átutazóvízumát, és megtagadták a belépést a legtöbb utasnak, akik még mindig az amerikai belépő vízumukra vártak. A hajó nem kapta meg az engedélyt, hogy kikössön az Egyesült Államokban, így vissza kellett térnie Európába. Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és Belgium kormányai beleegyeztek, hogy menekültként befogadják az utasok egy részét. A St. Louis Európába visszatért 908 utasából 254-en (közel 28 százalék) a holokauszt során haltak meg. 288-an Nagy-Britanniában találtak menedéket. A kontinensre visszatért 620 utasból 366-an (valamivel 59 százalék felett) élték túl a háborút.

Az 1930-as években több mint 60 000 németországi zsidó vándorolt ki Palesztinába, többségében a Haavara (átszállítási) megállapodás alapján. Ez a Németország és a palesztin zsidó hatóságok között érvényben lévő megállapodás a zsidók Palesztinába vándorlását segítette. A zsidók Németországból való kivándorlásának legnagyobb akadálya az volt, hogy a német törvények tiltották a külföldi valuták kivitelét az országból. A megállapodás szerint a zsidók németországi vagyonát felügyelt módon fel kellett számolni, majd az ebből keletkezett tőke a német termékek exportálásával Palesztinába került.

Német zsidó menekültek szállnak partra a sanghaji kikötőben, azon kevés helyek egyikén, ahol nem kellett vízum a belépéshez.

1939 májusában azonban a brit parlament által jóváhagyott hivatalos állásfoglalás olyan elvi nyilatkozatot és rendelkezéseket tartalmazott, amelyek szigorúan korlátozták a zsidók Palesztinába történő bevándorlását. Mivel a befogadó célpontok egyre fogyatkoztak, több tízezer német, osztrák és lengyel zsidó Sanghajba emigrált – az egyik olyan helyre, ahol nem volt kötelező a vízum. Sanghaj nemzetközi negyede, amely gyakorlatilag a japánok irányítása alatt állt, 17 000 zsidót fogadott be.

1941 második felében, bár a nácik által elkövetett tömeggyilkosságok meg nem erősített hírei nyugatra is átszivárogtak, az amerikai külügyminisztérium a nemzetbiztonsági aggályok miatt még szigorúbb korlátokat emelt a bevándorlás elé. A brit korlátozások ellenére a zsidók korlátozott számban, „illegális” bevándorlókként (Aliyah Bet) eljutottak Palesztinába a háború alatt. 1938 és 1939 között maga Nagy-Britannia korlátozta az országba befogadott bevándorlók számát, ugyanakkor a brit kormány egy speciális Kindertransport (gyermekbeutaztatási) program keretében közel 10 000 zsidó gyermek belépését engedélyezte. A szövetségesek az 1943 áprilisában megrendezett bermudai konferencián nem álltak elő konkrét javaslatokkal a mentésre vonatkozóan.

Svájc körülbelül 30 000 zsidót fogadott be, de nagyjából ugyanennyit fordított vissza a határnál. Közel 100 000 zsidó érte el az Ibériai-félszigetet. Spanyolország korlátozott számban fogadott be menekülteket, majd sietve Lisszabon kikötőjébe küldte őket. Innen több ezren sikeresen áthajóztak az Egyesült Államokba 1940 és 1941 között, azonban még nagyobb számban voltak olyanok, akiknek nem sikerült amerikai vízumot szerezniük.

A háború után több százezer túlélő talált menedékre a nyugati szövetséges államok által felügyelt menekülttáborokban Németország, Ausztria és Olaszország területén. Az Egyesült Államokban továbbra is érvényben voltak a bevándorlási korlátozások, bár a menekültek számára a kvótarendszeren belül elsőbbséget biztosító 1945-ös Truman-rendelet 16 000 elhurcolt zsidó Egyesült Államokba lépését tette lehetővé.

A zsidó menekültek számára létrehozott táborok, 1945–1946

A palesztinai bevándorlást (Aliyah) továbbra is szigorúan korlátozták, egészen Izrael Állam 1948-as megalapításáig. Több ezer zsidó menekült igyekezett illegálisan bejutni Palesztinába: 1945 és 1948 között a brit hatóságok a Palesztinába igyekvő zsidók közül sokakat internáltak ciprusi fogolytáborokba.

Izrael 1948. májusi megalakulása után azonban a menekült zsidók áramlani kezdtek az új, független országba. A következő néhány évben körülbelül 140 000 holokauszt-túlélő vándorolt be Izraelbe. Az Egyesült Államok 1945 és 1952 között 400 000 menekültet fogadott be. Ebből megközelítőleg 96 000 (kb. 24 százalék) a holokausztot túlélő zsidó volt.

A menedékkeresés a holokauszt előtti és az azt követő éveket is jellemzi.