Helene Melanie Lebel

Helenét és húgát zsidó apja és katolikus anyja katolikus hit szerint nevelte Bécs városában. Apja az I. világháborúban hunyt el, amikor Helene még csak 5 éves volt, tíz évvel később anyja újra férjhez ment. A családban Hellyként becézett Helene szeretett úszni és operába járni. Középiskolai tanulmányai után jogi egyetemre ment.

1933–39: A 19 éves Helenén ekkor mutatkoztak először azt elmebaj jelei. 1934 folyamán az állapota tovább romlott, és 1935-re abba kellett hagynia jogi tanulmányait, és fel kellett adnia jogi asszisztensi állását is. Amikor szeretett foxterrierje, Lydi elpusztult, Helene idegösszeomlást kapott. Skizofréniával diagnosztizálták, és a bécsi Steinhof pszichiátriai klinikára került. Két évvel később, 1938 márciusában Németország annektálta Ausztriát.

1940: Helenét a Steinhofban tartották, és nem engedték haza annak ellenére sem, hogy az állapota javult. A szüleinek azt mondták, hogy hamarosan kiengedik, azonban Helene anyját augusztusban tájékoztatták, hogy a lányt egy niedernharti klinikára szállították a bajor határ túloldalán. Valójában Helenét egy átalakított börtönbe szállították a németországi Brandenburgban, ahol levetkőztették, fizikai vizsgálatoknak vetették alá, majd egy zuhanyzóba vezették.

Helene egyike volt annak a 9772 személynek, akiket abban az évben a brandenburgi „eutanázia” központban elgázosítottak. A hivatalos feljegyzésekben az áll, hogy „akut skizofréniás rohamban” hunyt el a szobájában.