Agnes Mandl Adachi

Budapest két városrészből áll, és a kettő között található az úgynevezett kék Duna, bár akkoriban én vörösnek láttam. A magyar nácik ide hurcolták az áldozatokat, hármasával összekötözték őket, és lelőtték a középsőt, hogy mindannyian a vízbe essenek. Ha mozgást láttak, a biztonság kedvéért újra lőttek. Többen azonban ki tudtak valahogy jutni a vízből. Sajnos borzasztóan hideg tél volt, ahogy mondtam, és a Dunán nagy jégtáblák úsztak. Raoul a harmadik este hazajött, és nem látszott sem a Hold, sem a csillagok, sötét volt és hideg. Az első alkalom volt, hogy odafordult hozzánk, általában csak a férfiakkal és a Vöröskereszttel beszélt, megkérdezte, "Hányan tudnak úszni?". Nekem fel van vágva a nyelvem, úgyhogy feltettem a kezem, és azt mondtam: „Az iskola legjobb úszója voltam.” „Menjünk,” válaszolta. Úgy fel voltam öltözve, mint valami plüssmackó, sapka és kesztyű is volt rajtam. Lementünk a másik oldalon, a magyarok nem is hallottak minket, annyira el voltak foglalva a kötözéssel és a lövöldözéssel. Megálltunk a bal oldalon, jóval távolabb, az autóban orvosok és nővérek vártak, voltak emberek, akik azért voltak ott, hogy kihúzzanak minket. Négyen, három férfi és én, beugrottunk, és a kötelünket ráakaszthattuk egy-egy jégtáblára, így ki tudtunk menteni körülbelül ötven embert, de aztán annyira átfagytunk, hogy nem tudtuk folytatni. Raoul Wallenberg nélkül azonban egyetlen embert sem tudtunk volna megmenteni.