Kurt Klein

Megtudtam a katonai egységtől, hogy hallottak egy csoportról, lengyel és magyar zsidó nőkről, akiket az SS-őreik egy üres gyárépületben hagytak magukra. És akiket… a mi katonáink… szabadítottak fel. Tudtam, illetve tudtuk, hogy tennünk kell értük valamit. Aznap már nem tudtunk semmit tenni, de reggel komoly erősítésekkel elindultunk, hogy utánajárjunk. Megtudtam, hogy hol van a gyárépület, és emlékszem, ahogy közeledtem felé, kiszálltam a terepjáróból, és mentem át az udvaron, amikor megláttam néhány csontvázszerű alakot, akik vizet próbáltak venni egy kútból. De a másik oldalon, az épület bejárata mellett a falnak dőlve megpillantottam egy lányt, és odamentem hozzá. Megkérdeztem tőle beszél-e németül vagy angolul, és németül válaszolt. Kérdeztem a társairól, és azt felelte: „Jöjjön velem, megmutatom őket.” Bementünk a gyárba. Leírhatatlan… az a látvány, ami fogadott. Nők feküdtek szanaszét a földön, szalmacsomókon, némelyikük arcán nyilvánvalóan látszott, hogy meghaltak. Mindannyian… szörnyen néztek ki, és természetesen borzalmasan soványak és betegek voltak. És akkor valami hihetetlen dolog történt, amit soha nem fogok elfelejteni. A lány, aki bevezetett oda, végigmutatott a lesújtó látványon, és a következőt mondta: „Az ember jó legyen, irgalmas, jóttevő.” Hihetetlen volt, hogy egy ilyen pillanatban képes volt a német költő, Goethe „Az isteni” című verséből idézni. Semmi mással nem tudta volna jobban kifejezni a helyzet hátborzongató iróniáját, mint ezzel a mondattal. Nagyon megrázó élmény volt számomra.