Náci táborok (rövidített cikk)

1933 és 1945 között a náci Németország mintegy 20 000 tábort létesített sok millió áldozata bebörtönzésére. Ezeket a táborokat különféle célokra használták - voltak köztük kényszermunkatáborok, átmeneti táborok, melyekben csak megszálltak a deportáltak az út során, valamint olyan haláltáborok is, amelyek elsődlegesen vagy kizárólag tömegmészárlások végrehajtása céljából épültek. A németek és kollaboránsaik csak a táborokban több mint hárommillió zsidó embert végeztek ki, és lakóik közül csak nagyon kevesen menekültek meg. A kezdeti időkben ezeken a helyeken gyűjtötték a német kommunistákat, szocialistákat, szociáldemokratákat, romákat, a Jehova tanúit, a homoszexuálisokat és az „aszociális" vagy deviáns viselkedéssel vádolt embereket – ezért is nevezték ezeket a létesítményeket „koncentrációs” (azaz „gyűjtő”) táboroknak. Lengyelország 1939 szeptemberében bekövetkezett lerohanását követően a nácik itt is kényszermunkatáborokat nyitottak, melyekben több ezer fogoly halt meg a kimerültségtől, az éhezéstől és a hidegtől.

A zsidók tömeges elpusztítására irányuló „végső megoldás” kivitelezése érdekében később a nácik haláltáborokat hoztak létre – elsőként a legnagyobb létszámú zsidó lakossággal rendelkező Lengyelországban –, melyeket úgy terveztek, hogy minél hatékonyabban lehessen végrehajtani bennük a tömeggyilkosságokat. Az első ilyen központ 1941 decemberében Chelmnóban épült, ahol mobil gázkamrákat alkalmaztak a zsidók és romák kivégzésére. 1942-ben megnyílt a belzeci, a sobibori és a treblinkai tábor is, amelyekben szisztematikusan zajlott a megszállt Lengyelország középső részén élő zsidóság kiirtása. Ehhez a nácik már telepített gázkamrákat (fulladást okozó mérges gáz befúvására alkalmas helyiségeket) használtak, hogy növelhessék a kivégzések hatékonyságát, és az elkövetők számára személytelenebbé tegyék a gyilkolás folyamatát. Az auschwitzi táborkomplexum birkenaui kivégzőközpontjában négy gázkamra működött, melyekben a deportálások csúcsán naponta akár 6000 zsidó is halálát lelhette. A németek által elfoglalt területeken élő zsidókat először gyakran úgynevezett tranzittáborokba gyűjtötték – például a hollandiai Westerborkban vagy a franciaországi Drancyban –, majd továbbszállították őket a lengyelországi kivégzőközpontokba. Az ilyen átmeneti táborok legtöbbször az utolsó állomást jelentették a haláltáborba történő elhurcolás előtt.