![Chart with the title: "Die Nürnberger Gesetze." [Nuremberg Race Laws].](https://encyclopedia.ushmm.org/images/large/423ec6b8-6e77-4854-8f87-41610aa4c747.jpeg)
Az „árjásítás”
Az „árjásítás” (németül Arisierung) a náci Németországban 1933 és 1945 között zajló folyamatot jelenti, amikor a hatalom a zsidók vagyonát nem zsidókra ruházta át. A cél a zsidó tulajdonban lévő gazdasági vállalkozások „árja”, vagyis nem zsidó kézbe való átadása volt.
Az „árjásításnak” két, elkülöníthető szakasza volt:
- 1933-tól 1938 nyaráig: „önkéntes árjásítás”;
- 1938 őszétől a náci rezsim 1945-ös összeomlásáig: „kényszerített árjásítás”.
„Önkéntes árjásítás”
Az „önkéntes árjásítás” keretében a náci német állam arra sarkallta a növekvő gazdasági és társadalmi diszkriminációval szembesülő zsidó üzletembereket, hogy kirívóan alacsony áron adják el németországi vállalkozásaikat.
1933 elején körülbelül százezer zsidó tulajdonú vállalkozás volt Németországban. Ezeknek körülbelül a fele kiskereskedelmi üzlet volt, amely főként ruházati cikkekkel vagy cipőkkel foglalkozott. A többi vállalkozás különböző méretű gyár vagy gyártó műhely, ügyvédi iroda, orvosi rendelő, illetve más szakmákhoz kapcsolódó cég volt.
1938-ra a náci terror, a propaganda, a bojkott és a faji törvények együttes hatására a zsidó tulajdonú vállalkozások mintegy kétharmada megszűnt vagy nem zsidók tulajdonába került. A zsidó tulajdonosok, akik gyakran kétségbeesetten próbálták elhagyni az országot vagy eladni a csőd szélén álló vállalkozásaikat, elfogadták vételárként a cégük tényleges értékének csupán 20-30 százalékát is.
„Kényszerített árjásítás”
Közvetlenül az 1938. november 9-10-i kristályéjszaka (Kristallnacht) egész országra kiterjedő pogromjai után az „árjásítás” második szakaszába lépett: a nácik az összes zsidó tulajdonú vállalkozás nem zsidóknak történő átadását követelték.
A novemberi pogromok után a náci német állam új rendeleteket hozott, amelyek megtiltották a zsidóknak a legtöbb ágazatban bármiféle gazdasági tevékenység folytatását az országban. A rezsim minden, még zsidó tulajdonban lévő vállalkozáshoz nem zsidó vagyonkezelőt rendelt, hogy az felügyelje a nem zsidóknak való azonnali kényszerértékesítést. A megbízott vagyonkezelőnek fizetendő díj ezért a kötelezően igénybe veendő szolgáltatásért gyakran alig volt kevesebb a vételárnál, és ezt a korábbi zsidó tulajdonosnak kellett megfizetnie. Az eladásból származó haszon egy része a „négyéves tervet” megvalósító, Hermann Göring által vezetett hivatalához került, amelynek feladata a német gazdaság felkészítése volt a háborúra.
A nácik a nagyszabású fegyvergyártás beindításához szükséges forrásokat részben a zsidó lakosságtól elkobzott ingatlanok és értéktárgyak révén teremtették elő. A kivándorolni kívánó német zsidóknak le kellett mondaniuk vagyonuk nagy részéről. A birodalmi kormány különösen nagy mértékű „menekülési adót” (Reichsfluchtsteuer) vetett ki a Németországot elhagyó zsidókra.
Ezenfelül a kristályéjszaka után Göring egymilliárd birodalmi márka (Reichsmark vagy RM) bírságot szabott ki a németországi zsidó lakosságra. A bírság közvetlen személyi adó volt, és minden olyan zsidó adófizetőre vonatkozott, akinek vagyona meghaladta az ötezer RM-t. Az állam elkobozta az összes biztosítási kifizetést is, amely a zsidó ingatlantulajdonosoknak járt volna, és nekik kellett állniuk a pogrom után az ingatlanok helyreállítási költségeit is. A bírságok és a különadók kifizetése után a fennmaradó pénzösszegeket német bankoknál vezetett zárolt számlákra kellett befizetniük. A náci német állam szigorúan felügyelte ezeket a számlákat. A tulajdonosok csak egy fix havi összeget vehettek fel, a megélhetési költségeikhez szükséges minimumot.
A háború alatt a náci német állam lefoglalta a zárolt számlákon fennmaradt pénzeket. A „végső megoldás” részeként Kelet-Európába deportált zsidók személyes tárgyait, ingatlanjait és egyéb vagyontárgyait elkobozták és elárverezték, vagy egyszerűen szétosztották azon németek között, akik elvesztették a lakhatásukat, amikor a német városokat bombázták a szövetségesek.
Az árjásítás hatása
A náci Németországban a zsidóktól elvett vagyon teljes értékéről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. Az azonban egyértelmű, hogy a Németországból kivándorolt zsidók csak a vagyonuk töredékét vihették magukkal. Azok, akiket a háború alatt deportáltak, mindent elvesztettek; legtöbben végül az életüket is.