A kívülállók
A szótárak szerint a „kívülálló” olyasvalaki, aki jelen van az eseményeknél, de nem vesz bennük aktívan részt.
A legfontosabb tények
-
1
A „kívülálló” egy gyűjtőfogalom, amelyet gyakran alkalmaznak azokra az emberekre, akik passzívan és közömbösen figyelték az üldöztetés fokozódó és holokausztba torkolló folyamatát.
-
2
A háború után sok átlagos német és európai ember azt állította, hogy „nem volt érintett”, hanem csak „kívülállóként”, szemlélőként volt jelen a holokauszt eseményeinél. A „szemlélő”, „kívülálló” kifejezés egyfelől a történtekért való felelősség elkerülését szolgálhatja, másfelől pedig meg is akadályozza, hogy megvizsgáljuk az egyéni részvétel különböző szintjeit a társadalom egészében.
-
3
A „kívülálló”, „szemlélő” mint általános kategória használatának felülvizsgálatával árnyaltabban tárhatjuk fel, hogy milyen magatartásformák jelentek meg a holokauszt idején, és jobban megérthetjük, hogy mit tettek – és mit nem tettek – egyes személyek, hogy elősegítsék embertársaik üldöztetését és tömeges megsemmisítését.
Háttér
A mai, „szemlélők” és „kívülállók” által körülvett bűnügyi vagy baleseti helyszínektől a holokauszt eseménysora nagyon sokban különbözött. Az akkori rendelkezéseket a náci Németország ideológiai célok által vezérelt vezetői hozták meg. A köztisztviselők, rendvédelmi és katonai erők – az állam tisztviselői – és más országokbeli kollaboránsaik hajtották végre az egyre radikálisabb faji intézkedéseket, köztük azokat a zsidóellenes intézkedéseket is, amelyek tömeggyilkosságokhoz és népirtáshoz vezettek.
A holokauszt időben elhúzódó események sorozata volt. A zsidókat dehumanizálták, számos törvényes joguktól megfosztották őket. A zsidó lakosság alkalmi és szervezett erőszak áldozataivá vált, és társadalmilag, illetve olykor fizikailag is elszigetelődött a lakosság többi részétől. Sokan már jóval azelőtt „szemlélői” lettek ennek az egyre radikalizálódó programnak, hogy a tömeges deportálások és gyilkosságok elkezdődtek volna.
Kik voltak a „szemlélők” és „kívülállók”?
A „kívülálló” kifejezés a holokauszttal összefüggésben kétféleképpen használatos. Az első a külső vagy nemzetközi „kívülállókra” vonatkozik – vagyis a tényleges eseményektől való távolságuk miatt nem szó szerinti értelemben vett szemlélőkre. Az ilyen „kívülállók” a szövetségesek államok kormányaitól és a semleges országoktól kezdve a vallási intézményeken át a zsidó szervezetekig igencsak széles skálán mozognak. A második – e cikk középpontjában álló – kategória azokra a szemlélőkre vonatkozik, akik közel voltak az eseményekhez, és gyakran fizikailag is jelen voltak.
A „kívülállókat”, ha a tényleges események közelségében élő német és európai lakosságra utalunk, gyakran inkább azzal határozzuk meg, hogy mik nem voltak. Nem voltak sem „elkövetők”, sem „áldozatok”. Ugyanakkor nem tartoztak az áldozatok „megmentőinek” elenyésző kisebbségéhez sem. A „kívülállókat” mint csoportot gyakran jellemezték „passzívként” vagy „közömbösként”. Ide tartoztak például azok, akik nem szólaltak fel, amikor tanúi voltak a pusztán zsidóságuk miatt célba vett személyek üldöztetésének, vagy a tömeggyilkosságok idején nem nyújtottak menedéket a rejtekhelyet kereső zsidóknak.
A „passzív” és a „közömbös” szavak már önmagukban is különböző jelentéssel bírnak. A passzivitás a tétlenségre utal. A passzivitás számos különböző érzésből vagy viszonyulásból fakadhat, ilyen a tehetetlenség érzése, a fizikai biztonságért való aggódás, a csoporton vagy közösségen belüli társadalmi nyomás érzése, az elkövetők tetteinek eltűrése vagy támogatása.
A közömbösség a következőképpen definiálható: érdeklődés hiánya valami iránt; közönyösség. A „kívülállók közömbösségét” a zsidók helyzete iránt sokféleképpen magyarázták, ilyen volt a hétköznapi elfoglaltság, az 1930-as évek gazdasági válsága okozta nehézségek, a háborús nélkülözések és szenvedések.
A meglévő antiszemita előítéletek – beleértve az antiszemitizmus hagyományosnak tekinthető vallási típusát –, amelyeket a náci propagandának a különböző etnikumok megosztására irányuló erőfeszítései csak fokoztak, azt eredményezték, hogy sokan „idegennek” tekintették a zsidókat, ez pedig hozzájárult a passzivitás vagy a közönyösség légköréhez.
De vajon mi a helyzet azokkal a „kívülállókkal”, akik nem voltak sem „passzívak”, sem „közömbösek”? A holokauszt eseményeiben idővel sokkal többen vettek különböző mértékben részt, mint ahogyan azt a „kívülálló” jelző és a hozzá kapcsolódó jelentések általában sugallják.
A bevonódás szintjei
A háború után sok átlagos német és európai ember azt állította, hogy „nem vett részt a holokausztban”, hanem „kívülállóként” csak „szemlélője” volt az eseményeknek. Ez a történtekért való felelősség elkerülését szolgálja, másfelől pedig meg is akadályozza, hogy megvizsgáljuk az egyéni részvétel különböző szintjeit a német társadalom egészében és azon túl is. Sok olyan néző is részese lett az eseményeknek, aki helyeselte vagy eltűrte mindazt, aminek szemtanúja volt.
A náci Németországban sokan aktív vagy részben aktív résztvevői lettek a náci fajgyűlölő és antiszemita rendelkezéseknek. Ide tartoztak azok a köztisztviselők, akik a szokásos munkájuk részeként vonódtak be: pénzügyi tisztviselők, akik olyan adónyomtatványokat dolgozták fel, amelyeken például a kristályéjszaka után kivetett, hatalmas összegű „zsidó vagyonadó” szerepelt; szintén ők foglalkoztak az állam által lefoglalt vagyontárgyak feldolgozásával, beleértve a zsidók háború alatti „kitelepítését” követően a megszállt területeken hátramaradt ingatlanok és ingóságok sorsát; továbbá ide tartoztak azok a hivatalnokok, akik olyan személyazonosító okmányok aktáit kezelték, amelyekben szerepelt az egyén „faji” vagy „vallási” hovatartozása; vagy akár azok az iskolai tanárok, akik a rasszista és antiszemita tartalmú tanterveket oktatták.
Számos állampolgár lett aktívan részese az eseményeknek, amikor kötelességtudatból vagy előítéletből, illetve üzleti vagy más személyes haszonszerzési céllal önként feljelentette munkatársait és szomszédait a rendőrségen mint zsidókat, anti-hitleristákat vagy homoszexuálisokat.
Sok közösségben a tizenévesek akkor vonódtak be, amikor éltek újonnan szerzett jogosultságukkal, és büntetlenül zaklatták zsidó osztálytársaikat – vagy akár felnőtteket, akiknek addig engedelmeskedniük kellett. Ezzel a viselkedéssel ők is hozzájárultak a zsidók elszigetelődéséhez.
Sok hétköznapi német is bekapcsolódott, amikor zsidó vállalkozásokat, otthonokat vagy olcsón eladott vagyontárgyakat szerzett meg, vagy hasznot húzott a visszaesett üzleti versenyből, amikor a zsidókat kiszorították a gazdaságból. Az ilyen nyereségek révén ezek a „kívülálló” személyek hasznot húztak a kiszorítottak folyamatos üldöztetéséből.
A náci Németországon kívül számtalan nem német állampolgár – a vezetőktől, köztisztviselőktől és rendőröktől kezdve az egyszerű állampolgárokig – vett részt a náci rendszerrel való kollaborációban a németek megszállás után. Az egyének hivatalnokként, vagyonokat elkobzó tisztviselőként, vasúti és egyéb szállítási alkalmazottként, a razziák és deportálások vezetőjeként vagy résztvevőjeként, besúgóként, néha saját kezdeményezésükre zsidók elleni erőszakos cselekmények elkövetőjeként, néha pedig életeket kioltó akciók végrehajtójaként működtek közre. Különösen számottevő volt az együttműködés a zsidók és mások tömeges agyonlövésében a megszállt szovjet területeken, amelyben több ezer kelet-európai vett részt.
Azokban az európai közösségekben, ahol a németek megkezdték a „zsidókérdés végső megoldását”, szükségük volt a helyi nyelven beszélő és helyi ismeretekkel rendelkező emberek segítségére, hogy megtalálják azokat a zsidókat, akik elkerülték a begyűjtéseket. Mivel a német és a helyi rendőrség mindenütt buzgó segítőkre talált, akiket az anyagi haszon vagy a jutalom lehetősége hajtott, a megszállt Hollandiától a megszállt Lengyelországig a bujkáló zsidók esélyei elenyészőek voltak.
A segítés módozatai
Viszonylag kevés volt azoknak az „embermentőknek” a száma, akik aktívan dolgoztak a zsidók megmentésén, gyakran az ellenállási hálózatok részeként, vagy pedig vállalták, hogy zsidókat bújtassanak. Ha a nácik felfedezték a segítségnyújtás e formáit – különösen a náci Németországban és a megszállt Kelet-Európában –, letartóztatással és gyakran kivégzéssel büntették.
Az áldozatok szenvedésének szemtanúi közül némelyek inkább csekélyebb mértékben segítettek. Egyes lelkészek a náci Németország és a megszállt országok elszigetelt közösségeiben nyilvánosan kifejezték szolidaritásukat az üldözöttekkel. Más személyek azzal segítettek, hogy élelmiszert vagy egyéb alapvető cikkeket vásároltak a zsidó háztartásoknak, amelyek előtt az üzletek bezártak; hamis személyazonossági okmányokkal vagy a közelgő razziákról szóló figyelmeztetésekkel támogatták őket; vagy az üldözöttek számára olyan holmikat tároltak, amelyeket apránként el lehetett adni élelemért.
A jóindulat apró megnyilvánulásai során egyesek nyilvánosan megölelték zsidó barátaikat és szomszédaikat, amikor otthonukból vonatra szállították őket „kitelepítésre”, illetve olykor szendvicseket vagy takarókat nyomtak a kezükbe. A zsidó túlélők gyakran élénken emlékeztek ezekre a pillanatokra, mert emberségesek és kivételesek voltak.
Túllépni a „kívülálló” kategórián
A fenti példák segítenek szétválasztani a „kívülállókat” – egy nagyobb csoportot, amely hatalmas tömegeket foglal magában, és amelyet gyakran egyformának tekintenek. Bemutatják az áldozatok számára előnyösebb vagy kevésbé előnyös cselekvési lehetőségeket. Az ilyen példák bizonyítékaira, különösen a holokauszt eseményeiben való aktív vagy részben aktív részvétel magas szintjére hivatkozva az utóbbi években egyre több tudós érvelt amellett, hogy a „kívülálló” kifejezés kezd elavulttá válni, és a passzivitásra és tétlenségre utaló konnotációi miatt el kellene vetni.
Több kutatásra van szükség az érintett csoportokon és közösségeken belüli társadalmi dinamikák megértésére a különböző régiókban és országokban. A jövőben további tanulmányok segíthetnek abban, hogy teljesebben és árnyaltabban bemutathassuk a zsidók és nem zsidók közötti kapcsolatokat jellemző viselkedésformák széles skáláját – hogy még inkább túl tudjunk lépni a „kívülállókról” szóló általános megállapításokon.
A jövőbeli kutatásokon keresztül azt is jobban meg kell értenünk, hogy különböző helyeken és időkben miként mozgósították az embereket – illetve, hogy azok hogyan jutottak el oda, hogy segédkezzenek – vagy ne segédkezzenek – más emberek pellengérre állításában és tömeges meggyilkolásában.