Hogyan és miért járultak hozzá hétköznapi emberek Európa-szerte zsidó szomszédaik üldözéséhez?

A holokauszt idején a hétköznapi emberek sokféleképpen viselkedtek. Az indítékok a megfelelési kényszertől és a hatóságoknak való engedelmességtől kezdve az opportunizmuson és a kapzsiságon át a gyűlöletig terjedtek. A zsidóüldözés sok helyen évszázados múltra visszatekintő zsidóellenes légkörben zajlott. Németországban ugyanakkor sokan, akik nem is voltak buzgó nácik, különböző mértékben részt vettek a zsidók és más áldozatok üldözésében és meggyilkolásában. A német megszállást követően más országokban is számtalan ember működött közre a zsidóüldözésben.

Mindenhol voltak szemlélődők, akik az üldözés és az erőszak aktív résztvevőit éltették.

A legtöbben azonban hallgattak.

Aktív részvétel a náci Németországon belül

Az 1930-as években sok német támogatta a náci rezsim azon törekvéseit, hogy a zsidókat eltávolítsák Németország politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életéből. A náci aktivisták – helyi náci vezetők és a náci félkatonai szervezetek, az SA és az SS, valamint a Hitlerjugend tagjai – a náci társadalmi és kulturális normák érvényesítésére megfélemlítést alkalmaztak zsidók és nem zsidók ellen. Például zaklatták azokat a németeket, akik zsidó boltokba léptek be, vagy akik barátságosan viszonyultak a zsidókhoz.

De még azok a németek is, akik nem osztották azt a szélsőséges náci meggyőződést, hogy „a zsidók” a „faji szennyeződés” forrásai, különböző mértékben vettek részt a zsidóüldözésben. A sportklubok, olvasócsoportok és más önkéntes egyesületek például kizárták a zsidókat. Az iskolákban és egyetemeken a tizenévesek élhettek újonnan szerzett szabadságukkal, hogy zsidó osztálytársakat vagy akár felnőtteket zaklassanak. Sok hétköznapi német is bekapcsolódott, amikor zsidó vállalkozásokat, otthonokat vagy olcsón eladott vagyontárgyakat szerezhetett meg, vagy hasznot húzhatott a visszaesett üzleti versenyből, miután a zsidókat kiszorították a gazdaságból. Az ilyen nyereségek révén ezek a személyek hasznot húztak a folyamatos üldöztetésből.

Egyes lakástulajdonosok és szomszédok feljelentették a bérlőket vagy más személyeket az általuk megfigyelt magánéleti magatartás miatt. Ide tartozott a „fajgyalázás” bűncselekménye, a zsidók és „német vagy rokon vérű” személyek közötti szexuális kapcsolat, vagy a német büntető törvénykönyv 175. paragrafusának megsértése, amely tiltotta a homoszexualitást.

Azok a németek, akik nem vettek részt tevékenyen az üldözésben, különböző módon reagáltak a történtekre. Sokan passzívan elfogadták a zsidók kizárását a munkaerőpiacról, valamint az iskolákban és közösségekben való elszigetelésüket. Mások szemlélődőként éljeneztek olyan eseményeken, mint például azok a nyilvános felvonulások, amelyeken megszégyenítették a „fajgyalázással” vádolt embereket.

A náci politika és intézkedések, valamint az elit és a hétköznapi németek reakciói 1938 végére mindösszesen a zsidóknak a német társadalomtól való szinte teljes elszigetelődéséhez vezettek. Bár sok német helyeselte a zsidók kirekesztését, az 1938. november 9–10-i, náci irányítású pogromok (kristályéjszaka) során elkövetett erőszakos cselekményeket és rombolást helytelenítették. Azonban kevesen szólaltak fel. Ugyanez volt a helyzet a zsidók Németországból való deportálásakor is a II. világháború kitörése után. Azokon a területeken, ahol a deportálások némi elégedetlenséget váltottak ki, a náci propagandisták egyszerűen fokozták erőfeszítéseiket, hogy terjesszék a „belső ellenség” eltávolításának elvét.

A náci Németországon belüli válaszok indítékai

Különböző indítékok befolyásolták a zsidóüldözésre adott válaszokat, és a passzivitás vagy az apátia légkörét teremtették meg. Az indítékok a náci ideológiába vetett hittől kezdve a félelmen át az önérdekig terjedtek. A náci propaganda például felerősítette a régóta fennálló antiszemita előítéleteket, és sokakat arra késztetett, hogy a zsidókra „idegenekként” tekintsenek. A nácik a köztereket is szinte teljes mértékben a kezükben tartották. A kormányzati cenzúra megakadályozta, hogy az eltérő hangok meghallgatásra találjanak, és kevés németnek volt bátorsága nyilvánosan felszólalni a zsidóüldözés ellen. Tisztában voltak azzal a kockázattal, amellyel a nyíltan másként gondolkodóknak egy rendőrállamban kellett szembenézniük, ahol a rendszer ellenzőit önkényesen letartóztathatták és tárgyalás nélkül koncentrációs táborba zárhatták.

A hatóságnak való engedelmesség, valamint a törvények és rendeletek betartásának kényszere a náci aktivisták megfélemlítése nélkül is jelen volt. Sokan meg akarták tartani a munkahelyüket vagy előbbre akartak jutni a karrierjükben. Mások nem akartak „az árral szemben úszni”, és inkább megfeleltek a náci rasszista normáknak. A legtöbben megszakították kapcsolataikat zsidó barátaikkal és szomszédaikkal – legalábbis a nyilvános térben.

A félelem és megfélemlítés tényezőjét azonban nem szabad túlértékelni, mert így azt sugallnánk, hogy az emberek mégis segíteni akartak az üldözötteken. Sok német számára egyszerűen sokkal fontosabb volt a megélhetésük és a családjuk jóléte, mint egy olyan csoporté, amely a lakosságon belül kisebbségben volt, és amelyet folyamatosan „veszélyes fenyegetésként” bélyegeztek meg. Ahogy Németország gazdasága és globális helyzete javult az 1930-as években, a németek többsége – köztük sokan olyanok is, akik soha nem szavaztak Hitlerre, és akik nem tekintették magukat nácinak – támogatta a pozitív változásokat, és figyelmen kívül hagyta a zsidókat és a nácik más célpontjait fenyegető veszélyeket.

Aktív részvétel a közvetlen náci uralom alatt álló kelet-európai területeken

A háború kitörése után újabb hatalmas tömegek kerültek közvetlen náci uralom alá. Az, hogy az átlagemberek hogyan reagáltak ezekben a térségekben a zsidóüldözésre, olyan tényezők függvényében változott, mint az ország, a régió, a náci ellenőrzés mértéke, a zsidókkal szemben meglévő ellenséges érzület, valamint az, hogy Németország megnyeri-e a háborút, és Európa ura marad-e.

Lengyelország 1939-es, Nyugat- és Dél-Európa 1940-es, valamint a Szovjetunió 1941-es lerohanása után a német hadsereg hatalmas megszállt területeken oszlott el. Több tízezer nem német állampolgárra volt szükségük, a helyi tisztviselőktől és rendőröktől az egyszerű állampolgárokig, hogy segítsenek a megszálló politika végrehajtásában – a zsidókat és a nácizmus más áldozatait célzó intézkedéseket is beleértve.

Kelet-Európa közvetlen náci uralom alatt álló régióiban helyi lakosok segítettek a náci politika végrehajtásában, így a zsidók gettósításában és kényszermunkára kényszerítésében, a zsidó tulajdon elkobzásában vagy elszállításában, valamint a zsidók összegyűjtésében és a kivégző helyszínekre szállításában is. A zsidók, kommunisták, romák és mentális betegek szovjet területeken történő, nácik által szervezett tömeges, golyó általi kivégzése során nem német származású „segédrendőrök” tízezrei szolgáltak őrként és lövészként egyaránt. A helyi kormányzati tisztviselők embereket toboroztak, hogy írnokként, sírásóként, kocsisként vagy szakácsként dolgozzanak. Néha a helyiek saját kezdeményezésükre, erőszakosan támadtak zsidókra, kirabolták és megölték őket.

A nem német válaszok indítékai Kelet-Európában

A náci uralom alatt álló Kelet-Európában a zsidók üldözésében és meggyilkolásában részt vevő nem németek indítékai különbözőek voltak. A náci propaganda megerősítette a régóta fennálló, helyi zsidóellenes előítéleteket. Az ideológiailag vezérelt egyének szabadon cselekedhettek a zsidók elleni, engedélyezett erőszak légkörében. Azokon a helyeken, amelyeket a szovjetek 1939 és 1941 között megszálltak, a helyi lakosság gyakran a zsidókat mint csoportot hibáztatta az elnyomó szovjet politikáért. A német propagandisták célja az volt, hogy elmélyítsék ezeket az ellentéteket azáltal, hogy a zsidókat és a kommunistákat folyamatosan összekapcsolták egy mitikus „zsidó-bolsevik” fenyegetéssel.

Férfiak tízezrei csatlakoztak a segédrendőrséghez vagy a milíciákhoz. Csatlakozásuk indítékai között szerepelt a munka, a jövedelem és az élelem iránti igény, illetve a haszonszerzés lehetősége – a kifosztott vagyonból való meggazdagodást is beleértve. Néhányan az új német urak iránti hűségüket akarták bizonyítani. Mások arra kerestek lehetőséget, hogy megbosszulják családjuk szovjet uralom alatti szenvedéseit, vagy hogy egyéb sérelmeket bosszuljanak meg. Ukrajnában és a Baltikumban (Litvánia, Lettország, Észtország) a radikális nacionalisták azért működtek együtt a németekkel, mert azt remélték, hogy a németek azzal jutalmazzák őket, hogy lehetővé teszik számukra, hogy független, etnikailag homogén államokat hozzanak létre – ezek a remények azonban nem teljesültek.

Helyi rendőröket hívtak be, hogy segítsenek őrizni a gettókat, a városok elzárt területeit, ahol a zsidóknak szörnyű körülmények között kellett élniük. A gettók felszámolása során ezek az erők segítettek az SS-nek és más német rendőröknek a zsidók összegyűjtésében, hogy a náci megsemmisítő táborokba deportálják őket. Nem minden állományban lévő rendőr volt buzgó kollaboráns, de féltek a német parancsok megtagadásának következményeitől. Vidéken egyes helyi rendőrök az önkéntes tűzoltókkal együtt részt vettek a „zsidóvadászatokban”.

Más helyiek feljelentették a hatóságoknál a bujkáló zsidókat. A nyereség lehetősége – akár a németektől kapott fizetség, akár a zsidó vagyontárgyak elvétele – csábította a „zsidóvadászokat” vidéken és a városokban. Egyesek azzal fenyegetőztek, hogy a bujkáló zsidókat bejelentik, hogy pénzt és vagyontárgyakat zsaroljanak ki tőlük. Némelyek eleinte zsidókat rejtegettek, de aztán feladták őket, mert attól féltek, hogy őket és családjukat lelőnék, ha a zsidókat felfedezik.

Részvétel, indítékok és reakciók Európa más részein

Európa más, a náci Németországgal szövetséges vagy általa megszállt részein egyes vezetők és köztisztviselők változó buzgalommal segítették a zsidóellenes politika végrehajtását. Az intézkedések között szerepeltek diszkriminatív törvények és rendeletek az állampolgárság, a foglalkoztatás és az üzleti tulajdonjog tekintetében, valamint a zsidó tulajdon elkobzása. Néhány esetben, például Romániában, Magyarországon, Olaszországban, Bulgáriában és Franciaországban a nem német vezetők – a hazai antiszemitizmus, rasszizmus és nacionalizmus általi indíttatásból – saját kezdeményezésükre cselekedtek. A német uralom alatt álló valamennyi országban segítettek a zsidók azonosításában, nyilvántartásában és megjelölésében. Az állományban lévő rendőrség és a katonailag kiképzett csendőrség tagjai összegyűjtötték a zsidókat, és előkészítették a „keletre” való elszállításukat. A nácik ezeket a deportálásokat „munkára való áttelepítésnek” álcázták. Nem német vasúti dolgozók szállították a deportáltakat a határra.

A „zsidóvadászok”, akik közül néhányan ideológiailag a nácikhoz csatlakoztak, s akiket többségükben a pénzjutalom motivált, nagy veszélyt jelentettek a rejtőzködő zsidókra. Ez még egy olyan országban is így volt, mint Hollandia, ahol a háború előtt nem volt annyira elterjedt a zsidókkal szembeni ellenségesség.

A háború mint indíték

Általánosságban elmondható, hogy a németek sokkal hatékonyabban használták fel hatalmukat a nem németek bevonására a sztálingrádi vereség (1942–1943 tele) előtt, mint azután. A sztálingrádi csata a háború kimenetelét meghatározó fordulópont volt. Sok európaiban, aki addig úgy gondolta, hogy Németország tartósan Európa ura marad, felmerült a német vereség lehetősége. Csökkent az elszántság az olyan akciókban való részvételre, amelyekért a háború után esetleg felelősségre vonnák őket. A háború kimenetelével kapcsolatos felfogás megváltozása felbátorította a szervezett ellenállási törekvéseket is. 1943 őszére a német vereség igen valószínűvé vált. Ekkor azonban már túl késő volt a legtöbb európai zsidó számára: ötmillióan meghaltak.

A zsidókat segítő személyek

Egy elenyésző kisebbség egyedül vagy szervezett hálózatokban vállalt rendkívüli kockázatot a zsidók megsegítése érdekében. A segítség több formában érkezett. Egyesek a szolidaritás gesztusait gyakorolták. Párizsban például néhány nem zsidó tiltakozásul Dávid-csillagos jelvényt viselt. Néhány német városban a nem zsidók néha a csillagot viselő zsidókat üdvözölték. Mások a büntetés lehetőségét, illetve az életüket kockáztattak azzal, hogy megpróbálták megmenteni a zsidókat. Bújtatták a zsidókat a razziák idején, élelemmel látták el őket, figyelmeztették őket a veszélyre, és elvállalták vagyontárgyaik megőrzését.