Jews carrying their possessions during deportation to the Chelmno killing center. [LCID: 10047]

Deportálás a haláltáborokba

A náci rezsim a második világháború alatt erőszakkal alakította át Kelet-Európa etnikai összetételét, amelynek az egyik eszköze a vasúti szállítás volt. 1941-ben a náci vezetőség a „végső megoldás” végrehajtása, vagyis az európai zsidóság szisztematikus, tömeges kiirtása mellett döntött. A német hatóságok a kontinens minden részén a vasúthálózat segítségével szállították el vagy deportálták a zsidókat otthonukból, elsősorban Kelet-Európába. Miután megkezdődött a zsidók módszeres kiirtása az erre kialakított haláltáborokban, a német tisztek vasúton deportálták a zsidókat ezekbe a létesítményekbe. Ha nem álltak rendelkezésre vonatok, vagy ha a távolság rövid volt, a foglyok teherautón vagy gyalogosan tették meg az utat.

A TISZTVISELŐK KOORDINÁLJÁK A TÖMEGES VASÚTI SZÁLLÍTÁST

Az 1942. január 20-án Berlin közelében tartott wannseei konferencián összegyűltek az SS, a náci párt és a német kormányzat tisztviselői, hogy koordinálják az európai zsidók deportálását a kivégzőközpontokba (más néven „haláltáborokba”), amelyek akkor már működtek vagy építés alatt álltak Lengyelország németek által megszállt részén. A konferencia résztvevői úgy becsülték, hogy a „végső megoldás” nagyjából 11 millió európai zsidó deportálásával és megölésével jár majd, azokkal együtt, akik nem Németország irányítása alá tartozó országokban, például Írországban, Svédországban, Törökországban vagy Nagy-Britanniában éltek.

Az ilyen volumenű deportálás a német kormányzat számos szervének együttműködését igényelte, beleértve a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt (Reichssicherheitshauptamt– RSHA), a Közrendészeti Főhivatalt, a Közlekedési Minisztériumot és a Külügyminisztériumot is. A deportálásokat a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vagy a területi SS és rendőrség vezetői koordinálták, és gyakran ők is vezényelték le. A Közrendészet, gyakran a megszállt területek helyi segéderőinek vagy kollaboránsainak támogatásával gyűjtötte össze és szállította haláltáborokba a zsidókat. A vasutak menetrendjét a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Adolf Eichmann SS-alezredes által vezetett IV-B-4 osztályával együttműködve a Közlekedési Minisztérium koordinálta. A Külügyminisztérium Németország tengelyhatalmi szövetségeseivel tárgyalt a zsidó állampolgárok átadásáról.

A németek próbálták elfedni szándékaikat. A deportálásokat igyekeztek a zsidók munkatáborokba történő „keleti áttelepítéseként” beállítani. A „keleti áttelepítés” valójában a haláltáborokba való elszállítás és a tömeggyilkosság szalonképes megfogalmazása volt.

A VAGONOK BELÜLRŐL

A német vasúti tisztviselők teher- és személyszállító vagonokat is használtak a deportálások során. A német hatóságok általában nem adtak élelmet vagy vizet az útra a deportáltaknak, még akkor sem, amikor napokig kellett várakozniuk egy leágazó vágányon, amíg a többi vonat elhaladt. A lezárt, túlzsúfolt vagonokban nyáron a rekkenő hőséget, télen a fagypont alatti hőmérsékletet kellett elviselniük. A szükségleteik kielégítésére csak egy vödröt kaptak. A vizelet és ürülék bűze tovább fokozta a deportáltak megaláztatását és szenvedését. Élelem és víz hiányában sok deportált már azelőtt meghalt, hogy a vonatok célba értek volna. A deportáltakat fegyveres rendőrök kísérték, akiknek parancsuk volt rá, hogy mindenkit lelőjenek, aki szökni próbál.

1941 decembere és 1942 júliusa között az SS és a rendőrségi tisztviselők öt haláltábort létesítettek a német megszállás alatt álló Lengyelországban: Chelmnot, Belzecet, Sobibort, Treblinka II-t (Treblinka I kényszermunkatábor volt a zsidók számára) és Auschwitz-Birkenaut, vagy más néven Auschwitz II-t. A Generalgouvernement (a megszállt Lengyelország nem annektált része, amely közigazgatásilag német Kelet-Poroszországhoz, illetve a német megszállás alatt álló Szovjetunióhoz tartozott) lublini kerületében az SS és a rendőri hatóságok felügyelték és koordinálták a deportálásokat Belzecbe, Sobiborba és Treblinkába a „Reinhard-hadművelet” keretében.

AZ ÁLDOZATOK

Belzecben az áldozatok főleg a Lengyelország déli és délkeleti részéről származó zsidók közül kerültek ki, de az úgynevezett Nagynémet Birodalomból (Németország, Ausztria, a Szudéta-vidék és a Cseh-Morva Protektorátus) 1941 októbere és 1942 nyarának vége között a lublini kerületbe deportáltak közül is sokan ide kerültek. A Sobiborba deportált zsidók nagy része a lublini kerületből származott, de a német hatóságok 1943 tavaszán és nyarán francia és holland, 1943 nyarának végén pedig kis csoportokban szovjet zsidókat is szállított oda fehérorosz és litván gettókból. A német tisztviselők a Generalgouvernement varsói és radomi kerületeiből és a bialystoki közigazgatási körzetből a Treblinka II táborba szállították a zsidókat, ahol az SS és a rendőrség kivégezte őket. A német hatóságok 1942 januárja és 1943 tavasza között, majd 1944 nyarának elején a lodzi gettó legtöbb zsidó lakóját, valamint az életben maradt roma és szintó (cigány) foglyát Chelmnoba szállították.

1943–44-ben az auschwitz-birkenaui haláltábor kulcsszerepet játszott az európai zsidók kiirtására irányuló német terv kivitelezésében. 1943 telének végétől rendszeresen érkeztek zsidókat szállító vonatok Auschwitz-Birkenauba, gyakorlatilag az összes német megszállás alatt álló európai országból – a Norvégiától a délen, Törökország partjainál fekvő görög szigetig, Rodoszig, illetve a nyugaton magasodó francia Pireneusok lejtőitől a német megszállás alatt álló Lengyelország és a balti államok legkeletibb csücskéig. Egy másik koncentrációs tábor, a Lublin közelében lévő Majdanek az üldözött zsidó és nem zsidó foglyok gázzal vagy egyéb módszerekkel történő meggyilkolásának helyszíne volt.

A németek az öt táborban közel hárommillió zsidót végeztek ki.

NYUGAT- ÉS ÉSZAK-EURÓPA

A német hatóságok és helyi kollaboránsaik átmeneti táborokon keresztül deportálták a zsidókat Nyugat-Európából, mint például a francia Drancy, a holland Westerbork és a belga Mechelen (Malines). A Franciaországból deportált körülbelül 75 000 zsidó közül 65 000 főt deportálták Drancyból Auschwitz-Birkenauba, körülbelül 2000 főt pedig Sobiborba. A németek több mint 100 000 zsidót deportáltak Hollandiából, majdnem mindenkit Westerborkból: körülbelül 60 000-et Auschwitzba, és több mint 34 000 személyt Sobiborba. Belgiumból 1942 augusztusa és 1944 júliusa között több mint 25 000 zsidót szállítottak 28 vonattal Mechelenen keresztül Auschwitz-Birkenauba.

1942 őszén a németek körülbelül 770 norvég zsidót fogtak el, majd hajóval és vonattal Auschwitzba deportálták őket. 1943 szeptemberében a dán zsidók deportálására irányuló kísérlet meghiúsult, ugyanis az ellenállók, akik értesültek a tervezett razziáról, segítették a dán zsidók tömeges szökését a semleges Svédországba.

DÉL-EURÓPA

A németek Görögországból, Olaszországból és Horvátországból is deportáltak zsidókat. 1943 márciusa és augusztusa között az SS és a rendőrség tisztviselői több mint 40 000 zsidót deportáltak az észak-görögországi Szalonikiből Auschwitz-Birkenauba, ahol a tábor személyzete legtöbbjüket a megérkezésükkor rögtön a gázkamrába küldte. Miután 1943 szeptemberében a németek megszállták Észak-Olaszországot, körülbelül 8000 zsidót deportáltak, főleg Auschwitz-Birkenauba. A horvát tengelyhatalmi szövetségeseikkel kötött megállapodás alapján a német tisztviselők körülbelül 7000 horvát zsidót vettek őrizetbe, és Auschwitz-Birkenauba deportálták őket.

A bolgár csendőrök és katonai alakulatok nagyjából 7000 zsidó lakost fogtak el és deportáltak a bolgár megszállás alatt álló, korábban Jugoszláviához tartozó Macedóniából a szkopjei átmeneti táboron keresztül. A bolgár hatóságok a bolgár megszállás alatt álló Trákia körülbelül 4000 zsidó lakosát gyűjtötték össze két bulgáriai gyűjtőhelyen, és átadták őket a németeknek. Bulgária összesen több mint 11 000 zsidót szállított német ellenőrzés alatt álló területekre. A német hatóságok ezeket a zsidókat a Treblinka II táborba deportálták, ahol gázkamrába küldték őket.

KÖZÉP-EURÓPA

A német hatóságok 1941 októberében kezdték meg a zsidók deportálását a Nagynémet Birodalomból, amikor a haláltáborok építése még csak terv volt. 1941. október 15. és november 4. között a német hatóságok 20 000 zsidót deportáltak a lodzi gettóba. 1941. november 8. és 1942 októbere között a német hatóságok körülbelül 49 000 zsidót deportáltak a Nagynémet Birodalomból Rigába, Minszkbe, Kaunasba és Raasikuba, amelyek a Keleti Birodalmi Főbiztosság (Reichskommissariat Ostland, a német megszállás alatt álló Fehéroroszország, Litvánia, Lettország és Észtország) fennhatósága alá tartoztak. Az SS és a rendőrség tisztviselői a Reichskommissariat Ostland területére érkező deportáltak túlnyomó többségét azonnal lelőtték. A német hatóságok 1942 márciusa és október között további körülbelül 63 000 német, osztrák és cseh zsidót deportáltak a varsói gettóba és a lublini kerület más részeibe, többek között krasnystawi és az izbicai átmeneti tábor gettóiba és a sobibori haláltáborba. A lodzi és varsói gettók német zsidó lakosait később a lengyel zsidókkal együtt Chelmnoba, Treblinka II-be és 1944-ben Auschwitz-Birkenauba deportálták.

A Nagynémet Birodalomból közvetlenül Auschwitzba tartó zsidó foglyokat szállító első vonatok 1942. július 18-án érkeztek meg Bécsből. 1942 októberétől 1945 januárjáig a német hatóságok a Nagynémet Birodalomban maradt zsidók közül több mint 71 000 főt deportáltak Auschwitz-Birkenauba. A németek az idős vagy ismert zsidókat Németországból, Ausztriából, a Cseh-Morva Protektorátusból és Nyugat-Európából a theresienstadti gettóba deportálták, amely átmeneti táborként is szolgált a kelet, leggyakrabban Auschwitz-Birkenau felé irányuló deportálásokhoz.

1944 májusa és júliusa között a magyar csendőrök a német biztonsági rendőrség tisztviselőivel együtt közel 440 000 zsidót deportáltak Magyarországról. Legtöbbjüket Auschwitz-Birkenauba küldték. A szlovák hatóságok közreműködésével a németek több mint 50 000 szlovák zsidót deportáltak az auschwitz-birkenaui és majdaneki koncentrációs táborokba. A szlovák zsidókat végezték ki elsőként a birkenaui gázkamrákban. 1944 őszén a német SS és a rendőrség tisztviselői 10 000 szlovák zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba a szlovák felkelés idején. Ez volt az utolsó nagyszabású deportálás a haláltáborokba.

1942 márciusa és 1943 novembere között az SS és a rendőrség körülbelül 1 526 000 zsidót deportált – főleg vasúton – a Reinhard-hadművelet részeként létrehozott haláltáborokba: Belzecbe, Sobiborba és Treblinkába. 1941. december 8. és 1943 márciusa között, majd később 1944 júniusa és júliusa között az SS és a rendőrség körülbelül 156 000 zsidót, valamint néhány ezer romát és szintót deportált a chelmnoi haláltáborba vonatokon, teherautókon és gyalog. 1942 márciusa és 1944 decembere között a német hatóságok körülbelül 1,1 millió zsidót, valamint 23 000 romát és szintót deportáltak Auschwitz-Birkenauba, elsősorban vasúton. A Reinhard-hadművelet haláltáborait kevesebb mint 500-an élték túl. Chelmnoból mindössze néhányan távoztak élve. Az Auschwitz-Birkenauba deportált zsidók közül legfeljebb 100 000-en maradtak életben, mivel érkezéskor kényszermunkára jelölték ki őket.