A németek 1940 májusában szállták meg Hollandiát. Körülbelül egy évvel később Hetty és a többi zsidó gyerek már nem járhatott iskolába. 1942-ben a németek elvették az édesapja vállalkozását. Hetty apja próbálta bizonyítani, hogy a család szefárd, ezért őket nem lehet begyűjteni az 1943-as razziák során. Hetty apja úgy döntött, hogy a családnak el kell hagynia Amszterdamot, és Hettyt egy családnál rejtették el Dél-Hollandiában. Hetty és a szülei túlélték a háborút.
Elképzelhetetlenül nehéz volt elhagyni az otthonunkat, elbúcsúzni a szüleimtől és tudni, hogy valószínűleg sosem fogjuk viszontlátni egymást. Mindent ott kellett hagynunk, ami fontos volt számunkra, és becsukni magunk mögött az ajtót. Ezt… nehéz elmondani, milyen nehéz volt ezt megtenni, és most, hogy nekem is van gyerekem, nem tudom, hogy a szüleim hogy tudták ezt végigcsinálni. Ez… ez annyira fájdalmas. Annyira fájdalmas elbúcsúzni az embernek az egyetlen gyerekétől, amikor azt sem tudja, hogy hova megy. A szüleim nem tudták, hogy hova megyek. Kapcsolatban voltak egy férfival, akiről később megtudtam, hogy 250 zsidó gyereket mentett meg, és saját maga is meghalt Bergen-Belsenben. A háború vége felé elfogták, és ő is odaveszett – pedig nem volt zsidó, de úgy kezelték, mintha az lenne, mert segítette a zsidókat. Ő talált nekem egy helyet, messze, az ország másik végén, és… megmutatta a szüleimnek annak a nőnek a fényképét, aki másnap reggel értem jött. Az összes ruhámról le kellett venni a csillagot, ami nagyon erős színű sárga volt, és nagyon rossz minőségű – nem is nevezném minőségnek, annyira rossz volt, és meglátszott az összes ruhámon. Szóval nagyon óvatosnak kellett lennünk, nehogy az emberek meglássák, hogy csillag volt a kabátomon, a ruhámon, és… nagyon alaposan le kellett kefélni. Aztán amikor kora reggel elhagytam a házat, természetesen halálra voltam rémülve, hogy a szomszédok meglátják, ahogy elmegyek. Fogalmam sincs hogyan jutottam el a… a villamosig, mert villamossal mentünk a pályaudvarra. Ott aztán átadott egy fiatalembernek, aki a húszas évei elején lehetett, és ezzel a fiatalemberrel volt egy fiú, talán tíz-tizenegy éves volt, mindketten vonatra szálltunk. Jaj... szörnyű volt. Nagyon féltem, mert nem volt nevem. Nem voltak papírjaim. Nem tudtam, ki vagyok. Nem ismertem a férfit, aki elvitt, sem a fiút sem, aki ott volt velem. Semmit nem tudtam.
We would like to thank Crown Family Philanthropies and the Abe and Ida Cooper Foundation for supporting the ongoing work to create content and resources for the Holocaust Encyclopedia. View the list of all donors.