Sam Itzkowitz

A hátsó tankok lelassítottak, és látták, hogy jövök ki az erdőből. Azt hitték, hogy német vagyok, úgyhogy megálltak, és foglyul akartak ejteni. Hát, amikor látták az egyenruhámat, majd, aztán látták az állapotomat… nem akarom megismételni, mit mondtak. Úgy kezdett káromkodni, mint egy… (nevetés). Azt mondta: „Istenverte…” Tudja, ahogy a katonák szoktak. A zsebébe nyúlt, és kivett egy tábla csokoládét. És nekem adta. A csoki nagyon kemény volt, kicsit édes. Tápláló. Megpróbáltam beleharapni abba az átkozott csokiba. Lenyeltem volna egyben az egészet, ha tudtam volna. De nem tudtam, szóval csak szopogattam, ő pedig ott állt, nézett és nézett. A zsebébe nyúlt, és adott egy csomag cigarettát. Nem dohányoztam, ezért csak zsebre tettem. Aztán katonai élelmiszereket vett elő: kekszet… löncshúst, ami volt nála, és nekem adta az egészet, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a játékboltban. Úgy értem… megveregette a vállamat, és azt mondta: „Doktor.” Azt próbálta mondani, hogy szerez nekem egy orvost, és körülbelül tíz perccel később visszajött egy… nem tudom, orvossal vagy medikussal vagy valamivel. Megvizsgált, és intett. Hoztak egy hordágyat, ráraktak, és elvittek egy tábori gyógyszertárba. Azt hiszem, hogy volt ott egy zsidó… orvos. Megnézett, és kezelésbe vett. Először is nem adott semmit enni. Teát adott, gabonakását lefölözött tejjel és… egy lovat is megettem volna, annyira… annyira éhes voltam. Folyamatosan ezt kiabálta: „Nyugodtan. Nyugodtan.” Én meg azt gondoltam magamban: „Te maradj nyugton, ez meg akar ölni. Hitler nem végzett velem, de ő megpróbálja.” De fokozatosan, tudja, úgy kétóránként megemelte az ételadagomat. Aztán lassan rájöttem, hogy jót akar. Még mindig éhes voltam, de a második és harmadik nap nem tudtam abbahagyni az evést. Csak ült ott, és nézett, ahogy mindent felfaltam, amit csak az asztalra tett, krumplit, szalonnát, kolbászt, bármit. Négy napig így ettem, amíg végül jól nem laktam.