Robert Patton

Mauthausen nagyon fontos szerepet játszott a 65. hadosztály életében, és ez a háború legvégén történt. A felszabadítás idején valójában a 11. páncélos hadosztállyal voltunk. Hivatalosan nem a 11. páncélos hadosztállyal szolgáltunk, és nagyon sokat olvastam a helyről, mert azon kevesek közé tartoztam, akik Mauthausenben voltak a felszabadítást követő napon, és éppen akkor nem volt ott senki, nem voltak amerikai katonák. Nagyon szerencsénk volt, mert egy fogoly, aki egy kicsit tudott angolul, végigvezetett minket a táboron. Láttam az összes részletet, emlékszem a legkisebb dolgokra is – a hamvasztókemencékre, a gázkamrára, a tábor elrendezésére, az emberekre, a halottakra, és később visszatértem, és lenyűgözött, hogy milyen jól emlékeztem a tábor minden apró részletére. Körülbelül két-három órát tölthettünk ott. A terepjárót a sofőrrel együtt ott kellett hagynunk, mert féltünk, hogy valaki elkobozta volna, mielőtt elmehettünk volna. Az elképesztő dolog a memóriámmal kapcsoltban, hogy amikor ott voltam 1990-ben, bocsánat, 2000-ben voltam ott, végigmentem egy idegenvezetővel,...a látogatás során egy gyönyörű, nyílt füves területet láttam. „Nem értem – mondtam. – Ez csak füves terület úgy egy hektáron, nem értem, nincs itt semmi, se egy tábla, se semmi.” Erre az idegenvezető megkérdezte, miért mondom ezt. Azt válaszoltam: „Amikor itt voltam, két árok volt, és holttestek feküdtek egymás mellett a mező teljes hosszában, és nyitott volt, mert nem volt még befedve," mondtam. "Nem értem, nincs itt se egy tábla, se semmi. Még mindig vannak itt emberek eltemetve?” Mondta, hogy igen. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hányan vannak itt eltemetve. Erre a következőt válaszolta: „A becsléseink szerint 10 000 ember ezen az egy hektáros mezőn.”