Az Eutanáziaprogram és az „Aktion T4”
A náci Eutanáziaprogram célja a szellemi és fizikai fogyatékkal élők megsemmisítése volt. A nácik úgy vélték, hogy ezzel „megtisztíthatják” az „árja” fajt a genetikailag hibásnak tekintett és a társadalom számára anyagi terhet jelentő emberektől.
A legfontosabb tények
-
1
Az „eutanázia” szó szerint „jó halált” jelent. Általában arra az eljárásra használják, amikor fájdalommentesen a halálba segítenek olyan krónikus vagy gyógyíthatatlan betegeket, akik szüntelenül szenvednének.
-
2
A náci kontextusban azonban az „eutanázia” burkoltan egy titkos programra utalt, melynek célja a tömeggyilkosság volt.
-
3
Az Eutanáziaprogram célja a Németországban és a Németországhoz csatolt területeken működő intézményekben szellemi és fizikai fogyatékossággal élő betegek szisztematikus meggyilkolása volt.
Program a fogyatékkal élők meggyilkolására
Az Eutanáziaprogram a németországi, fogyatékkal élő intézeti betegek szisztematikus megsemmisítését jelentette. 1939-ben kezdődött, két évvel megelőzve a „végső megoldást”, az európai zsidóság szisztematikus meggyilkolását. A program egyike volt azon radikális „fajvédő” intézkedéseknek, amelyek célja a német nemzet faji „egységességének” helyreállítása volt. Célja a fajvédők és támogatóik által „az életre méltatlan” személyek kiiktatása volt: azoké az egyéneké, akik – meglátásuk szerint – súlyos pszichiátriai, neurológiai vagy fizikai fogyatékosságuk miatt genetikai és anyagi terhet jelentettek a német társadalom és az állam számára.
„Gyermekeutanázia” program
1939 tavaszán és nyarán titokban egy gyilkos akció szervezése vette kezdetét, amelynek célpontjai fogyatékkal élő gyermekek voltak. Philipp Bouhler, Hitler kancelláriájának vezetője, és Karl Brandt, Hitler kezelőorvosa vezette az akciót.
1939. augusztus 18-án a Birodalmi Belügyminisztérium rendeletben kötelezte az orvosokat, nővéreket és bábákat, hogy jelentsenek be minden olyan újszülöttet és három év alatti gyermeket, aki súlyos szellemi vagy fizikai fogyatékosság jeleit mutatja.
1939 októberétől kezdődően a közegészségügyi hatóságok arra kezdték ösztönözni a fogyatékkal élő gyermekek szüleit, hogy kisgyermekeiket adják be a Németországban és Ausztriában erre a célra kijelölt gyermekklinikák egyikébe. A klinikákon valójában a gyermekek megsemmisítését hajtották végre. Ezekben a kifejezetten erre a célra felvett egészségügyi személyzet halálos gyógyszer-túladagolással vagy éheztetéssel gyilkolta meg a fiatal ápoltakat.
Kezdetben csak csecsemőkre és kisgyermekekre terjedt ki a művelet. Később az intézkedés hatókörét kiszélesítették, és a 17 évesnél fiatalabb fiatalokra is kiterjesztették. Óvatos becslések szerint legalább tízezer testi és szellemi fogyatékkal élő német gyermek halt meg a háborús évek alatt a „gyermekeutanázia” program következtében.
„Aktion T4”: az Eutanáziaprogram kibővítése
Az „Eutanázia” kitervelői célul tűzték ki a megsemmisítő program kiterjesztését az intézményi környezetben élő felnőtt fogyatékos betegekre is. 1939 őszén Adolf Hitler titkos felhatalmazást írt alá, mely a gyilkosságokban résztvevő orvosokat, egészségügyi és adminisztratív személyzetet mentesítette a felelősség alól. Ezt a felhatalmazást visszadátumozták 1939. szeptember 1-jére, azt sugallva, hogy az intézkedés a háborús vészhelyzethez kapcsolódott.
A Führer kancelláriája önálló szerv volt, mely elkülönült az állami-, kormányzati- és náci pártapparátustól. Ezért Hitler ezt a szervet jelölte ki az „eutanázia”-kampány motorjának. A program kivitelezői a titkos műveletet „T4”-nek nevezték el. Ez a kódnév a program berlini koordinációs irodájának címére utalt: Tiergartenstrasse 4.
Hitler parancsának megfelelően Phillip Bouhler, a Führer Kancelláriájának vezetője és Karl Brandt orvos vezette a megsemmisítő műveletet. Ennek során a T4 beosztottai hat létesítményt hoztak létre felnőttek elgázosítására az „eutanázia” akció részeként, a következő helyszíneken:
- Brandenburg, a Havel folyónál, Berlin közelében
- Grafeneck, Németország délnyugati részén
- Bernburg, Szászországban
- Sonnenstein, szintén Szászországban
- Hartheim, Linz közelében, a Duna partjánál, Ausztriában
- Hadamar, Hessen tartományban
A gyermek-„eutanázia” programhoz kifejlesztett gyakorlatot felhasználva 1939 őszén a T4 tervezői elkezdtek gondosan megfogalmazott kérdőíveket kiküldeni minden közegészségügyi tisztviselőnek, állami- és magánkórháznak, elmegyógyintézetnek, valamint a krónikus betegek és idősek bentlakásos otthonainak. Az űrlapok rövid terjedelme és szövege, valamint a kísérőlevélben szereplő utasítások együttesen azt a benyomást keltették, hogy a felmérés célja csupán statisztikai adatok gyűjtése volt.
A nyomtatvány valódi céljait csak a beteg munkaképességére helyezett hangsúly és a betegek kategorizálása árulhatta el, amelyeket az egészségügyi hatóságoknak meg kellett határozniuk. A betegek kategóriái a következők voltak:
- skizofréniában, epilepsziában, demenciában, agyvelőgyulladásban és egyéb krónikus pszichiátriai vagy neurológiai rendellenességekben szenvedők;
- a nem-németek vagy „nem rokon vérből vérből származók”;
- a büntetőjogi értelemben vett elmebetegek és elmegyógyintézetben büntetésüket töltők;
- akik az adott intézményben több mint öt éve tartózkodnak.
Titokban toborzott „orvosi szakértők” – sokan közülük neves szakemberek – háromfős csapatokban dolgoztak a nyomtatványok kiértékelésén. 1940 januárjától kezdve a T4 funkcionáriusai e csoportok döntései alapján elkezdték eltávolítani az „Eutanáziaprogramra” kiválasztott betegeket az intézményeikből. A betegeket busszal vagy vasúton szállították az elgázosító központokba, ahol megölték őket.
Az áldozatok a központokba való megérkezésük után néhány órával már meghaltak a gázkamrákban. A zuhanyzónak álcázott gázkamrákban tiszta, palackozott szén-monoxidot használtak. A T4 funkcionáriusai az elgázosító központokhoz tartozó krematóriumokban égették el a holttesteket. Más munkások az elégetett áldozatok hamvait urnákba töltötték, hogy elküldjék az áldozatok hozzátartozóinak. Az áldozatok családtagjai vagy gyámjai megkapták az urnát, valamint a halotti bizonyítványt és egyéb dokumentumokat, amelyekben fiktív elhalálozási ok és időpont szerepelt.
Mivel a program titkos volt, a T4 tervezői és végrehajtói nagy figyelmet fordítottak a részletek elrejtésére. Bár az orvosok és az intézményi adminisztrátorok minden esetben meghamisították a hivatalos dokumentumokat, hogy úgy tűnjön, mintha az áldozatok természetes halállal haltak volna meg, az „Eutanáziaprogram” gyorsan nyílt titokká vált. Az intézkedésről a nyilvánosság is tudomást szerzett. A gyilkosságok ellen magánakciókkal és nyilvánosan is többen tiltakoztak, különösen a német papság részéről. Ide tartozott Münster püspöke, Clemens August Graf von Galen is. 1941. augusztus 3-i prédikációjában tiltakozott a T4-es gyilkosságok ellen. A nyilvánosság széles körű tájékozottsága és a tiltakozások miatt Hitler 1941 augusztusában leállíttatta a programot.
A T4 saját belső számításai szerint az Eutanáziaprogram intézkedései nyomán 70 273 szellemi és fizikai fogyatékkal élő, intézményekben kezelt személy vesztette életét a hat gázkamrában 1940 januárja és 1941 augusztusa között.
A második szakasz
A T4-akció Hitler parancsára történő leállítása még nem jelentette a megsemmisítő Eutanáziaprogram befejezését. A gyermekek „eutanáziája” zavartalanul folytatódott. Sőt, 1942 augusztusában a német orvosok és egészségügyi dolgozók folytatták a gyilkosságokat, bár a korábbinál gondosabban eltitkolva tevékenységüket. A hat elgázosító központra épülő kezdeti fázis után egy decentralizáltabb új program következett, melyben regionálisan döntöttek a megsemmisítések mértékéről, és a helyi hatóságok határozták meg a gyilkosságok menetrendjét.
A második fázisban gyógyszer-túladagolást és halálos injekciót alkalmaztak, melyeket könnyebb volt titokban tartani, és amelyeket már sikeresen alkalmaztak a gyermekek „eutanáziája” során. Az „eutanázia”-kampány az intézmények széles körében folytatódott az egész Birodalomban. Sok intézményben halálra éheztették a felnőtt és gyermek áldozatokat.
Az Eutanáziaprogram egészen a háború utolsó napjaiig folytatódott, és az áldozatok egyre szélesebb körére terjedt ki – így az idősotthonok ápoltjaira, a bombázások sérültjeire és a külföldi kényszermunkásokra is. Áldozatainak száma a történészek becslése szerint – minden szakaszát beleszámítva – elérte a kétszázötvenezer főt.
Fogyatékkal élők a német megszállás alatt álló Keleten
A németek által megszállt Kelet-Európában is áldozatul estek a fogyatékkal élők a német erőszaknak. A németek a „faji tisztaságot” célzó intézkedésként indult Eutanáziaprogramot a Birodalomra – azaz Németországra és az elcsatolt területekre, Ausztriára, Elzász-Lotaringiára, a Cseh- és Morva Protektorátusra, valamint Lengyelország Németországhoz csatolt részeire – korlátozták. De a náci ideológiai meggyőződés, amely ezeket a személyeket „az életre méltatlannak” bélyegezte, az intézetekben kezelt betegeket Lengyelországban és a Szovjetunióban is gyilkossági akciók célpontjaivá tette. Itt a fogyatékkal élő betegek agyonlövése az SS és a rendőri erők feladata volt, nem pedig azoké az orvosoké, gondozóké és T4-adminisztrátoroké, akik magát az Eutanáziaprogramot létrehozták.
Pomeránia, Nyugat-Poroszország és a megszállt Lengyelország területein az SS és a rendőrség egységei 1941 őszéig mintegy harmincezer beteget gyilkoltak meg, hogy helyet szabadítsanak fel a balti országokból és más területekről odatelepített német nemzetiségű csoportok (Volksdeutsche) számára.
Az SS és a rendőri egységek lövészosztagokkal és gázteherautókkal a megszállt szovjet területeken is gyilkoltak fogyatékkal élő betegeket. Több ezren haltak meg, akiket ágyukban és kórtermeikben gyilkoltak meg az SS csapatai és a helyi rendvédelmi erők Lengyelországban és a Szovjetunióban. Ezeket a gyilkosságokat a központi Eutanáziaprogram háttereként szolgáló ideológiai töltet nélkül hajtották végre. Az SS elsősorban gazdasági és anyagi megfontolásokból gyilkolt intézeti betegeket a megszállt Lengyelországban és a Szovjetunióban
Az SS és a Wehrmacht gyorsan megtalálta a megsemmisítő akciók során kiürített kórházak új funkcióját, és laktanyaként, tartalékkórházként és lőszerraktárként használta azokat. Ritka esetekben az SS az üres létesítményeket hivatalos T4-es megsemmisítő helyszínként használta. Ilyen „eutanázia”-létesítményt hoztak létre például Tiegenhofban, Gnesen közelében (ma Gniezno, Középnyugat-Lengyelországban).
Az Eutanáziaprogram további jelentősége
Az Eutanáziaprogram sok szempontból a náci Németország későbbi népirtásainak főpróbáját jelentette. A náci vezetés az orvosi elkövetők ideológiai igazolását az „alkalmatlanok” meggyilkolására a későbbiekben kiterjesztette a biológiai ellenségnek tekintett más csoportokra is, leginkább a zsidókra és a romákra (cigányokra).
A „végső megoldás” megtervezői átvették a T4-program végrehajtásához kialakított gázkamrákat és krematóriumokat a zsidók meggyilkolásához a németek által megszállt Európában. Azok a személyek, akik ebben az első megsemmisítő programban hatékonynak bizonyultak, később fontos szerepet töltöttek be a Reinhard-hadművelet belzeci, sobibori és treblinkai megsemmisítőközpontjaiba vezényelt német állományában.
Akárcsak azok, akik eltervezték az európai zsidók fizikai megsemmisítését, az Eutanáziaprogram kitervelői is egy faji szempontból „tiszta és produktív” társadalmat képzeltek el. Pusztító stratégiájukkal ki akarták iktatni azokat, akik nem illeszkedtek a víziójukba.
