Nyilvános megszégyenítés

Háttér és kontextus

A megszégyenítés az egyik legerősebb érzelmeket kiváltó cselekedet – a szégyen és a megalázottság érzését gerjeszti az áldozatban. Megszégyeníteni valakit annyit tesz, hogy az alapvető emberi jogok megsértésével csorbítjuk emberi méltóságát.¹ A nácik által a zsidóknak és más áldozatoknak okozott megaláztatások nem véletlenszerűen történtek: a náci fajalapú elnyomás programjának szerves részét képezték. A nácik nemcsak arra használták a megszégyenítés taktikáját, hogy lealacsonyítsák áldozataikat, hanem arra is, hogy a német állampolgárok és a megszállt területek lakossága előtt szemléltessék a faji hierarchia elvét. Mivel a megszégyenítés nyilvános volt, figyelmeztetésként is szolgált mindazok számára, akik megszegték a náci fajvédelmi törvényeket. A nácik tudták, hogy a megszégyenítés milyen horderejű érzés, hiszen sok német politikus az első világháborút 1919-ben lezáró versailles-i békeszerződést a német nemzet megszégyenítésének tekintette.

A nyilvános megszégyenítésnek a náci korszakban három fő funkciója volt.

• Fokozta az áldozataik szenvedését.
• Emlékeztette a német közvéleményt a náci párttal való szembeszegülés kockázataira.
• Végül pedig az áldozatok nyilvánvaló lealacsonyításának eszköze is volt, megteremtve a társadalmi távolságot a nácik és áldozataik között. Azáltal, hogy elkülönítették magukat az áldozataiktól, a nácik könnyebben tudtak erőszakos cselekedeteket elkövetni olyan emberek ellen, akik egyébként ugyanolyanok voltak, mint ők.

1971-ben Gitta Sereny brit újságíró megkérdezte Franz Stanglt, a treblinkai tábor parancsnokát, hogy mi volt az áldozatok megszégyenítésének célja: „Ha [a nácik] úgyis megölték őket [az áldozatokat], mire volt jó előtte ez a sok megalázás és kegyetlenkedés?” Stangl így válaszolt: „Hogy az elkövetők megfelelő állapotba kerüljenek. Hogy képesek legyenek megtenni, amit tettek.”²

Egyéni megszégyenítés

Fénykép

A foglyok megalázása: A Szociáldemokrata Párt (SPD) tagjai egy táblát tartanak, amelyen a következő olvasható: „Osztálytudatos személy vagyok, pártvezető/SPD/pártvezető.” (Fénykép)

A foglyok megalázása: A Szociáldemokrata Párt (SPD) tagjai egy táblát tartanak, amelyen a következő olvasható: „Osztálytudatos személy vagyok, pártvezető/SPD/pártvezető.” Dachaui koncentrációs tábor, Németország, 1933 és 1936 között.

Forrás:

• KZ Gedenkstaette Dachau

Számos megszégyenítésre egyéni szinten került sor: egy vagy két embert választottak ki, akiket büntetésként megaláztak, gyakran úgynevezett „fajgyalázás” miatt. Ezek az esetek általában „kevert fajú” romantikus kapcsolatokban részt vevő embereket érintettek, például olyan „árjákat”, akik „faji szempontból alacsonyabb rendű” zsidókkal vagy szlávokkal folytattak viszonyt vagy házasodtak össze.

1941-ben a mai Ścinawa Nyskában – mely akkor Steindorf néven volt a német megszállás alatt lévő lengyelországi Szilézia része – fedeztek fel a tisztviselők egy lengyel és egy német tinédzser közötti szerelmi viszonyt. A tizenhat éves lengyel Bronia (vezetékneve ismeretlen) kényszermunkás volt egy lengyel gazdaságban a náci megszállás alatt lévő Lengyelországban. A tizenkilenc éves német Gerhard Greschok ugyanebben a gazdaságban dolgozott. Mivel a náci fajvédelmi intézkedések tiltották a németek és lengyelek közötti szexuális kapcsolatot, a helyi tisztviselők rituálisan megszégyenítették Broniát és Gerhardot, nagy nyilvánosság előtt. Mezítláb kellett végigvonulniuk a városon, Broniának „lengyel disznó vagyok”, Gerhardnak „a nemzet árulója vagyok” feliratú táblát kellett viselnie. A fejüket leborotválták, majd Broniát koncentrációs táborba, Gerhardot pedig a háború keleti frontjára küldték.

A zsidók gyakori célpontjai voltak az ilyen típusú egyéni megszégyenítésnek. 1933-ban egy Michael Siegel nevű zsidó ügyvéd elment a müncheni rendőrségre, hogy feljelentést tegyen zsidó ügyfele, Max Uhlfelder nevében. A rendőrőrsön az SS tagjai megverték Siegelt. Az SA ezután arra kényszerítette, hogy miután nadrágját levágták róla, mezítláb vonuljon végig München utcáin. Siegelnek ehhez egy táblát is a nyakába akasztottak, amelyen az állt, hogy soha többé nem tesz panaszt a rendőrségen. Akkoriban fényképek jelentek meg Siegelről amerikai újságokban, ahogy az SA éppen végighajtja az utcákon.

A megszégyenítés más formái kifejezetten a zsidó identitás szimbólumait célozták meg. Sok vallásos zsidó férfi viselt szakállat és pajeszt, amelyet a megszégyenítés során erőszakkal levágtak. A hajukat is leborotválták. Más zsidó férfiakat arra kényszerítettek, hogy zsidó vallási tárgyakkal, például imasállal és imaszíjjal pózoljanak, vagy hogy levegyék fejükről a hagyományos fejfedőt, a kipát. Néha a megszégyenítést azzal súlyosbították, hogy a zsidókat egymás megszégyenítésére kényszerítették, például az egyik zsidó férfinak le kellett borotválnia a másik szakállát.

Az Anschluss és a kristályéjszaka

A megszégyenítés az olyan nagy akcióknak is kulcsfontosságú eleme volt, mint az Anschluss és a kristályéjszaka. Németország 1938 márciusában egy gondosan megkoreografált, Anschluss néven ismertté vált esemény keretében annektálta Ausztriát. Az ausztriai zsidó közösségek nyilvános megszégyenítése lényeges eleme volt az Anschlussnak: így demonstrálták az új rendszer hatalmát és legfontosabb céljait. Bécsben a zsidókat arra kényszerítették, hogy négykézláb súrolják fel az utcákat, miközben a náci tisztviselők és a szomszédok figyelték őket. Ez a háború során más városokban és falvakban is megismétlődött, egyéb csoportos megaláztatásokkal együtt, mint például amikor tornagyakorlatok nyilvános elvégzésére kényszerítettek embereket. Egy másik példa: osztrák nácik arra kényszerítettek két zsidó férfit, hogy zsidó tulajdonban lévő bécsi üzletek homlokzatára felfessék a „Jude” (zsidó) feliratot.

Fénykép

Zsidó kávézó antiszemita falfirkával. (Fénykép)

Zsidó kávézó antiszemita falfirkával. Bécs, Ausztria, 1938. november.

Forrás:

• Dokumentationsarchiv des Oesterreichischen Widerstandes

A zsidók megszégyenítése központi szerepet játszott a kristályéjszaka, az 1938 novemberében államilag szervezett pogrom során is. A zsidók kirekesztettségének és kiszolgáltatottságának demonstrációjaként maga a pogrom is megalázó volt. Zsinagógákat, zsidó üzleteket és más zsidó ingatlanokat tettek tönkre. A nácik behatoltak a zsidó lakásokba, elloptak mindent, ami megtetszett nekik, és lerombolták a berendezést. A kristályéjszaka alatt több férfit letartóztattak, hogy aztán deportálják őket, de előtte még fegyveres őrök kíséretében végig kellett vonulniuk az utcákon a családjuk és szomszédjaik szeme láttára.

Intézményi és rendszerszintű megszégyenítés

A megszégyenítés áthatotta a náci államot és intézményeit. A nürnbergi (1935) és a hasonló antiszemita törvények értelmében Németországban a zsidókat szisztematikusan kizárták a mindennapi életből olyan módon, hogy az megalázó és büntető jellegű legyen. A zsidóknak Dávid-csillagot kellett viselniük a ruhájukon, mint a különbözőségük jól látható jelét. Az új szabályok kijárási tilalmat rendeltek el a zsidókra vonatkozóan, és korlátozták, hogy mikor és hol vásárolhattak vagy használhatták a tömegközlekedést. A padokat és egyéb közösségi használatú eszközöket felosztották: egyeseken „Csak árjáknak” vagy „Zsidóknak tilos” feliratot helyeztek el, másokat „J” betű feltüntetésével jelöltek ki a zsidók számára.

A gettók és a táborok természetüknél fogva a megszégyenítés eszközei voltak. A gettókban a túlzsúfoltság, az élelmiszerhiány és a rossz higiéniai körülmények elmélyítették a megaláztatást. A gettókban felborultak a megszokott családi struktúrák és a hagyományos nemi szerepek; az emberek gyakran szégyenkeztek, amiért nem voltak képesek továbbra is gondoskodni családjaikról és megvédeni szeretteiket.

A koncentrációs táborokban felerősödött a gettók lealacsonyító hatása: megjelentek a megaláztatás új formái, amelyek kihangsúlyozták az egyén tehetetlenségét. A koncentrációs táborokat úgy tervezték, hogy megfosszák az embereket emberi mivoltuktól és lealacsonyítsák a rabokat, amit ezek a táborok hatékonyan meg is tettek. A fejeket leborotválták, a megszokott ruházatot a testalkathoz nem illeszkedő rabruhára cserélték, és egyes esetekben azonosító számokat tetováltak a foglyok testére. A személyes tér megszűnt, a táplálék minimális volt, a tisztálkodási lehetőségek korlátozottak. A foglyok életének minden aspektusát valaki más irányította, és a tábor tisztviselői minden alkalmat megragadtak, hogy emlékeztessék a rabokat, hogy ki vannak szolgáltatva nekik. Ezek a bevett gyakorlatok nemcsak a rabok megalázására és megszégyenítésére irányultak, hanem arra is, hogy megalkossák a német propagandában ábrázolt dehumanizált egyéneket, ezáltal éppen táptalajt adva annak a fenyegetésnek, amelynek felszámolását a nácizmus ígérte.