Keleti front: a németek háborúja a Szovjetunió ellen
A náci Németország és szövetségesei 1941. június 22-én támadták meg a Szovjetuniót. Hamarosan nagy kiterjedésű szovjet területeket hódítottak meg. A német erők „megsemmisítő háborút” vívtak a Szovjetunió és annak lakossága ellen, melynek során civilek millióit gyilkolták meg. A szovjet fegyveres erők azonban végül visszaszorították a német hadsereget, és 1945 tavaszán bevették Berlint. A gyakran „keleti frontként” emlegetett német-szovjet hadszíntér volt a második világháború legkiterjedtebb, egyszersmind leghalálosabb hadszíntere.
A legfontosabb tények
-
1
Adolf Hitler terve a Szovjetunió elpusztítása volt, annak érdekében, hogy Lebensraum (élettér) jöhessen létre a németek számára a szovjet területeken.
-
2
A náci Németország „megsemmisítő háborút” vívott a Szovjetunió ellen, melynek célja több tízmillió civil meggyilkolása volt. A náci „végső megoldás” a zsidók szisztematikus megsemmisítésével kezdődött a keleti frontvonal mögött.
-
3
A náci Németországot a harc és veszteség a keleti fronton sebezhetővé tette a szövetségesek olaszországi és franciaországi előrenyomulásával szemben, ami végül a teljes német vereséghez vezetett.
A Szovjetunió
A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége hivatalosan 1922-ben jött létre államként. A Szovjetunió, ahogy többnyire nevezzük, moszkvai központú kommunista diktatúra volt. A második világháború alatt a Szovjetuniót Sztálin irányította, diktatórikus eszközökkel.
A Szovjetunió megalakulása az Orosz Birodalom összeomlásának és az orosz polgárháborúnak (1917–1922) a következménye volt. 1917 februárjában forradalom döntötte meg az orosz cár hatalmát. A cári rezsim helyébe ideiglenes kormány lépett. A forradalmat 1917 októberében puccs követte, amelynek során Vlagyimir Iljics Lenin és a bolsevik párt magához ragadta a hatalmat. 1918-ban a bolsevik pártot átnevezték kommunista pártra. A bolsevik puccs polgárháborúhoz vezetett, amelynek eredményeképpen az egykori Orosz Birodalom nagy része kommunista irányítás alá került. A szovjet terület magában foglalta többek között Oroszországot, Ukrajnát és Belorussziát (Fehéroroszországot).
A Szovjetunió aktívan törekedett arra, hogy a nemzetközi munkásosztály nevében világméretű kommunista forradalmat robbantson ki. A világ szinte minden iparosodott országában léteztek kommunista mozgalmak. Számos ilyen mozgalom a Szovjetunió, az akkori egyetlen kommunista állam iránymutatását követte. A kommunisták célja az emberek közötti nemzeti, társadalmi és gazdasági különbség felszámolása volt. Emellett a vallási intézmények felszámolására is törekedtek. Mivel a hatalommal bíró társadalmi elitektől nem lehetett elvárni, hogy önként feladják az irányítást, a kommunisták az erőszakos forradalmat tartották a változás útjának. Az első világháború után Németországban és néhány más európai államban is kitörtek erőszakos kommunista felkelések. Ennek következtében a Szovjetuniót az egész világon súlyos fenyegetésnek tekintették, különösen a hagyományos egyházak tagjai, a közép- és felsőosztálybeliek, a liberális demokráciák támogatói, a kapitalisták, a nacionalisták és a fasiszták.
A Szovjetunió helye a náci világképben
A náci mozgalom németországi megalakulásától kezdve a Szovjetuniót olyan ellenségként tekintette, amellyel a leszámolás elkerülhetetlen volt. A Szovjetunióról alkotott náci vélemény a náci faji ideológia három alaptételén alapult.
- Hitler a Szovjetunió területeit a németek életterének („Lebensraum”) tartotta. Úgy vélte, hogy Németországnak meg kell hódítania ezeket a területeket, és németekkel kell benépesítenie őket, hogy a német „faj” felülkerekedjen a fajok közötti állandó túlélési harcban.
- A nácik azt vallották, hogy a zsidók hozták létre a bolsevik kommunizmust, és azt a világuralom megszerzésére használták. Következésképp a kommunizmust gyakran „judeo-bolsevizmusnak” nevezték. A nácik a Szovjetunió meghódítását elengedhetetlen lépésnek tekintették a világméretű zsidó befolyás megsemmisítéséhez.
- A nácik úgy vélték, hogy a szlávok és más népcsoportok a Szovjetunióban fajilag alacsonyabb rendűek, és természetüknél fogva ellenségei a német „fajnak”.
A náci uralom első hat évében a náci propaganda aljas módon támadta a Szovjetuniót. Privát beszélgetésekben Hitler többször beszélt egy jövőbeli konfliktusról. Ennek ellenére 1939-ben a náci Németország átmeneti stratégiai együttműködést kezdeményezett a Szovjetunióval. Ez az átmeneti fordulat Hitler taktikai döntését tükrözte, aki biztosítani igyekezett a keleti színteret, miközben Németország lerohanta Lengyelországot, és legyőzte Nagy-Britanniát és Franciaországot.
Német–szovjet kapcsolatok, 1939–1941
1939 nyarán a császári Japán és a Szovjetunió hadüzenet nélküli háborút vívott Mandzsúriában. Ugyanazon év augusztusában Sztálin üdvözölte a németek paktumajánlatát. Hitlerhez hasonlóan Sztálin is el akarta kerülni, hogy belekeveredjen egy két fronton zajló háborúba. Emellett azt remélte, hogy a Németország és Nagy-Britannia valamint Franciaország között zajló háború mindhárom nemzetet meggyengíti, és sebezhetővé teszi őket a Szovjetunió által irányított és támogatott kommunista forradalmakkal szemben.
1939. augusztus 23-án a náci Németország és a Szovjetunió aláírta a német–szovjet paktumot. Ez a megállapodás Molotov–Ribbentrop-paktum néven is ismert (a két külügyminiszter után, akik a megállapodást megkötötték). Az egyezség két részből állt: egy nyilvánosból és egy titkosból. A nyilvános részben mindkét ország vállalta, hogy nem indít támadást a másik ellen tíz évig. Egy titkos jegyzőkönyvben pedig az aláírók Kelet-Európát német és szovjet befolyási övezetekre osztották fel, és megállapodtak Lengyelország felosztásában.
A német–szovjet paktum megkötése lehetővé tette, hogy Németország 1939. szeptember 1-jén anélkül indítson támadást Lengyelország ellen, hogy számítania kellett szovjet beavatkozásra. Nagy-Britannia és Franciaország – miután öt hónappal korábban garanciát vállaltak a lengyel határok megóvására – két nappal később hadat üzent Németországnak. Ezekkel az eseményekkel kezdetét vette a II. világháború.
A paktum titkos jegyzékének megfelelően a szovjet hadsereg 1939 őszén megszállta és annektálta Kelet-Lengyelországot. 1939. november 30-án a Szovjetunió támadást indított Finnország ellen. A négy hónapig tartó harcok után a szovjetek annektálták a finn határvidékeket, különösen Leningrád (Szentpétervár) közelében. 1940 nyarán megszállták és bekebelezték a balti államokat, és elfoglalták Románia tartományait, Észak-Bukovinát és Besszarábiát.
Németország támadásra készül
1940 júliusára Németország elfoglalta Dániát, Norvégiát, Belgiumot és Hollandiát. Franciaországot is legyőzte. Hitler úgy vélte, hogy eljött az idő a Szovjetunió feletti győzelemre, még akkor is, ha Nagy-Britannia továbbra is harcolt a németek ellen. Hitler és katonai vezetői úgy vélték, hogy Németország gyorsan legyőzi a Szovjetuniót, és ezután biztos fölénybe kerül majd az európai kontinens egészén.
A német diplomaták közben azon dolgoztak, hogy szoros köteléket hozzanak létre Délkelet-Európával. Magyarország, Románia és Szlovákia 1940 novemberében csatlakozott Németországhoz és Olaszországhoz a tengelyhatalmi szövetségben. 1940. december 18-án Hitler aláírta 21. számú hadműveleti utasítást (amely a Barbarossa-terv kódnevet kapta). Ez volt a Szovjetunió megtámadását célzó első hadműveleti parancs. 1941 tavaszán Hitler beavatta kelet-európai szövetségeseit az inváziós tervekbe.
A németek inváziója a Szovjetunió ellen
Hitler és katonai tanácsadói a Barbarossa hadműveletet villámháborúnak (Blitzkrieg) tervezték el, amelynek néhány hét alatt le kellett győznie a szovjet Vörös Hadsereget. Az inváziót eredetileg májusra tervezték, majd egy hónappal elhalasztották, hogy Németország Görögország és Jugoszlávia meghódításával bebiztosíthassa a déli színteret.
A németek 1941. június 22-én – kevesebb mint két évvel a német–szovjet paktum aláírása után – hatoltak be szovjet területekre. A Barbarossa hadműveletet a hadviselés történetében a legnagyobb katonai műveletének tartják. A három hadseregcsoporthoz, melyben több mint hárommillió német katona szolgált, hamarosan csatlakozott Németország szövetségeseinek (Finnország, Románia, Magyarország, Olaszország, Szlovákia és Horvátország) több mint félmillió katonája is. A Szovjetuniót széles fronton támadták – a front északon a Balti-tengertől délen a Fekete-tengerig húzódott.
Sztálin hónapokig nem volt hajlandó figyelembe venni Nagy-Britannia és az Egyesült Államok figyelmeztetéseit, miszerint Németország hamarosan lerohanja a Szovjetuniót. Németország ezzel szinte teljes körű taktikai meglepetést okozott, és kezdetben fölénybe került a szovjet hadsereggel szemben. Szovjet katonák millióit kerítették be. Elvágták őket az utánpótlástól és az erősítéstől, és megadásra kényszerítették őket. Alig három hetes harc után Hitler és katonai tanácsadói biztosak voltak abban, hogy a Szovjetunió feletti teljes győzelem a küszöbön áll.
Megsemmisítő háború
Hitler és a német hadsereg a Szovjetunió elleni hadjáratot „megsemmisítő háborúnak” (Vernichtungskrieg) tervezte mind a „judeo-bolsevik” kommunista kormány, mind a szovjet lakosság, különösen a zsidók ellen. A Wehrmacht (a német fegyveres erők) vezetői arra utasították a katonákat, hogy hagyják figyelmen kívül a civilek védelmére vonatkozó hadviselési szabályokat, és „kíméletlenül” bánjanak el minden ellenséggel.
A német stratégák úgy döntöttek, hogy a német hadsereg a helyi forrásokból szerzi majd az ellátmányt, ahelyett, hogy Németországból kapná. A döntés része volt a felismerés, hogy ez a polgári lakosság tízmillióinak éhhalálát okozza majd.
Az ellenállás megtorlásaként a Wehrmacht kollektív büntetést vezetett be a civilek ellen. Ez gyakran egész falvak felgyújtását és lakóik meggyilkolását jelentette.
Tömeggyilkosságok a keleti front mögött
A megsemmisítő háború előkészítéseként a hadsereg főparancsnokságának (Oberkommando des Heeres, OKH) és a birodalmi biztonsági főhivatalnak (Reichssicherheitshauptamt, RSHA) tisztviselői megállapodtak az SS Einsatzgruppék bevetéséről. Az Einsatzgruppék feladata a zsidók, kommunisták és más olyan csoportok tömeges agyonlövése volt, melyek veszélyeztethették a szovjet területeken a tartós német uralom megteremtését. Az Einsatzgruppe-egységek a biztonsági rendőrség (Sicherheitspolizei, Sipo) és a biztonsági szolgálat (Sicherheitsdienst-SD) különleges műveleti alakulatai voltak. A közvetlenül a frontvonalak mögött működő alakulatokat gyakran „mobil kivégzőosztagokként” emlegetik. Az Einsatzgruppék az SS és a rendőrség más egységeivel együtt, a Wehrmacht és a helyi segéderők támogatásával 1941 végéig jóval több mint félmillió civilt lőttek agyon. Az áldozatok túlnyomó többségét zsidó férfiak, nők és gyermekek tették ki. A zsidók szisztematikus tömeges meggyilkolása a Szovjetunió lerohanása során a „végső megoldás” programjának kezdetét jelentette, amelynek célja az európai zsidóság megsemmisítése volt.
Szovjet hadifoglyok tömeges meggyilkolása
A német megsemmisítő program kiterjedt azokra a szovjet katonákra is, akik megadták magukat. A Wehrmacht a szovjet hadifoglyokat rögtönzött táborokba zárta, ahol alig volt vagy nem is volt hálóhely, élelem vagy víz. Az éhínség és a járványok gyorsan elkezdték szedni áldozataikat. Ezen kívül a Wehrmacht több százezer szovjet hadifoglyot átadott az SS-nek. Az SS kivégezte a szovjet hadifoglyokat, vagy koncentrációs táborokban dolgoztatta halálra őket. 1942 februárjáig, kevesebb mint nyolc hónappal volt az invázió kezdete után, kétmillió szovjet katona halt meg német fogságban.
A front megtorpan
1941 szeptemberének elejére a német erők északon elérték Leningrád határát. A középső térségben elfoglalták Szmolenszket, délen pedig Dnyepropetrovszkot. A német egységek december elején már Moszkva külvárosainál voltak. A tél beálltával azonban a német előrenyomulás megtorpant.
A németeket kimerítette a hosszú hónapok óta tartó előrenyomulás. A német vezetők a szovjetek gyors összeomlásával számoltak, ezért nem készítették fel a csapatokat a téli hadviselésre. Ráadásul a gyors német előrenyomulás miatt az erők túlhaladtak az utánpótlási vonalakon, amelyek a nagy távolságok miatt instabilak voltak (Moszkva kb. 1600 kilométerre van Berlintől).
1941 decemberében a Szovjetunió nagyszabású ellentámadást indított a front centruma ellen, és kaotikus visszavonulásra kényszerítette a németeket Moszkvából. A németek a front északi és déli részén visszaverték a további szovjet támadásokat. Ugyanakkor közel két hónapba telt, mire stabilizálták a frontvonalat Szmolenszk városától keletre. Ezután rendezték soraikat, és arra készültek, hogy ismét támadásba lendülnek.
A „Blitzkrieg” akció nem érte el célját. A német vezetők ennek ellenére még mindig biztosak voltak abban, hogy a Szovjetunió az összeomlás szélén áll. Azt feltételezték, hogy az ország már csaknem kimerítette erőforrásait. Továbbá úgy vélték, hogy a Szovjetunió elégedetlen állampolgárai nem hajlandók életüket áldozni a sztálini rendszerért. A Wehrmacht által elfoglalt területeken egyesek eleinte valóban felszabadítóként üdvözölték a németeket.
1941–1942 telén a szovjetek tömegesen kezdték gyártani a repülőgépeket, tankokat és más fegyvereket. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok alapanyag-szállítással támogatta ezeket az erőfeszítéseket. Eközben Sztálin kijelentette, hogy a szovjet polgárok túlélése a német megszállók visszaverésétől függ. A Vörös Hadsereg visszavonuló katonáit az NKVD, a szovjet titkosrendőrség kivégezte. A szovjet katonák, akikre, ha megadták magukat, éhhalál várt egy német táborban, ha pedig visszavonultak, golyó által kivégzés, inkább a mindhalálig tartó harcot választották.
A keleti front, 1942–44
1942–1943
1942 nyarán a németek és szövetségeseik újra támadásba lendültek: masszív offenzívát indítottak délen és délkeleten Sztálingrád, a Volga mentén fekvő nagy ipari központ, és a kaukázusi olajmezők felé. A német katonai vezetők úgy vélték, hogy az olajmezők elfoglalása megbénítaná a szovjet háborús erőfeszítéseket, és biztosítaná, hogy Németország és Olaszország elegendő üzemanyaggal rendelkezzen az offenzíva folytatásához minden fronton, és a tengeren is. Hitler számára a Sztálinról elnevezett város elfoglalása egyszerre stratégiai és pszichológiai szempontból is jelentős győzelmet jelentett volna.
1942 szeptemberére Németország elérte katonai sikereinek csúcspontját. Nyugaton Franciaországtól a keleti Volga folyóig, a norvég sarkkörtől egész Észak-Afrikáig uralta Európát. A második világháború kitörése óta eltelt három év alatt Németország egyetlen nagyobb katonai vereséget sem szenvedett el.
Novemberben két jelentős fordulat is bekövetkezett. November 8-án, amikor úgy tűnt, hogy a német erők Sztálingrád bevételének küszöbén állnak, brit és amerikai erők szálltak partra Észak-Afrikában. Hitler, hogy szembeszálljon velük, csapatokat, fegyvereket és repülőgépeket vezényelt át a keleti frontról. November 19-én a szovjet hadsereg hatalmas ellentámadást indított a Sztálingrádot elfoglalni próbáló német és román erők ellen. Kevesebb mint egy hét alatt a szovjet erők bekerítették az ellenséget, így a teljes hatodik német hadsereget is. Két hónapig tartó heves harcok következtek, amelyekben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az életben maradt német katonák 1943. január 31. és február 2. között megadták magukat.
A német vereség és negyedmillió katona Sztálingrádnál bekövetkezett halála vagy elfogása sokkolta a német közvéleményt, és megingatta a hitüket abban, hogy Németország megnyerheti a háborút. A keleti fronton folytatott hadjárat miatt a német haderő és fegyverzet jelentősen megfogyatkozott. Eközben a nyugati szövetségesek bombázásai megbénították a németek újrafegyverkezési erőfeszítéseit, és német városokat tettek romhalmazzá.
1943–1944
1943 júliusában a németek még egy jelentős offenzívát indítottak az oroszországi Kurszknál. A szovjetek tudtak a német tervről, és néhány nap alatt legyőzték a német erőket. Ezzel egyidejűleg a nyugati szövetségesek partra szálltak Szicíliában. Megérkezésük arra kényszerítette a németeket, hogy új fronton küldjenek csapatokat a harcba. Ettől kezdve a német erők folyamatosan visszaszorultak a keleti fronton. Ezután már nem sikerült támadásba lendülniük.
1943 végére a szovjet erők kiszorították a németeket Ukrajna nagy részéből, valamint Oroszország és Kelet-Belorusszia (Kelet-Fehéroroszország) szinte teljes területéről. Nem sokkal azután, hogy a nyugati szövetségesek 1944 júniusában sikeresen partra szálltak a franciaországi Normandiában, a szovjetek újabb nagyszabású offenzívát indítottak. A sikeres hadjárat következtében a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá vonta Fehéroroszország és Ukrajna többi részét, a balti államok nagy részét és Kelet-Lengyelországot is. 1944 augusztusára a szovjet csapatok áthatoltak a német határon Kelet-Poroszországba (mely a második világháború előtti Lengyelország és Litvánia között fekvő német tartomány volt).
A német kapituláció
1945 januárjában egy új offenzíva során a szovjet erők az Odera folyóig nyomultak Németországban, és mintegy százhatvan kilométerre közelítették meg Berlint.
1945 áprilisának közepére a szovjet hadsereg megindította a végső támadást a náci Németország ellen. Bécs bevételére április 13-án került sor, és április 21-én már Berlint is körülvették. Április 25-én a szovjetek előrenyomuló csapatai Közép-Németországban az Elba folyónál, Torgaunál találkoztak az amerikai csapatokkal, gyakorlatilag kettévágva az országot. Berlin utcáin a több mint egy hétig tartó heves harcok után a szovjet egységek megközelítették Hitler központi parancsnoki bunkerét. 1945. április 30-án Hitler öngyilkos lett. Berlin 1945. május 2-án megadta magát a szovjet csapatoknak.
Németország a nyugati fronton 1945. május 8-én, keleten pedig május 9-én feltétel nélkül megadta magát. A szovjet hadsereg május 9-én bevonult Prágába, az utolsó olyan nagyvárosba, melyet még német egységek tartottak ellenőrzésük alatt. A nyugati szövetségesek 1945. május 8-át az európai győzelem napjává nyilvánították.
A keleti fronton többen harcoltak és haltak meg, mint az összes többi második világháborús hadszíntéren együttvéve.