A nácik hatalomra jutása
A náci párt egyike volt Németországban az I. világháborút követően megjelenő szélsőjobboldali politikai csoportoknak. A nagy gazdasági világválság kitörésekor az ismeretlenségből gyorsan fontos politikai tényezővé emelkedett, és 1932-ben a német parlament legnagyobb pártjává vált.
A legfontosabb tények
-
1
A náci párt üstökösszerű hatalomra jutása 1930-ben kezdődött, amikor 107 mandátumot szerzett a német parlamentben, a Reichstagban. 1932 júliusában a náci párt 230 képviselőjével a Reichstag legnagyobb politikai pártja lett
-
2
A weimari köztársaság utolsó éveiben (1930–1933 között) a kormány szükségrendelettel kormányzott, mivel nem tudott parlamenti többséget szerezni. A politikai és gazdasági bizonytalanság, valamint a választóknak a status quóval szembeni elégedetlensége a náci pártnak kedvezett.
-
3
A nácik tömeges támogatottságának eredményeként Paul von Hindenburg német elnök 1933. január 30-án Hitlert nevezte ki kancellárrá. Kinevezése megnyitotta az utat a náci diktatúra bevezetéséhez Hindenburg 1934 augusztusában bekövetkezett halála után.
Mielőtt a nagy gazdasági világválság 1929–1930-ban begyűrűzött Németországba, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (röviden: náci párt) a német politikai spektrum szélsőséges jobboldalán álló kis párt volt. Az 1928. május 2-i Reichstag-választáson (parlamenti választáson) a nácik az országos szavazatok mindössze 2,6 százalékát szerezték meg, ami csökkenést jelentett az 1924-es eredményhez képest, amikor 3 százalék szavazott rájuk. A választások eredményeként Németország Szociáldemokrata Pártja, a katolikus Centrumpárt, a Német Demokrata Párt és a Német Nemzeti Néppárt „nagykoalíciója” kormányozta a weimari Németországot a gazdasági visszaesés első hat hónapjában.
1930–1933 között borús hangulat uralkodott Németországon. A világméretű gazdasági válság súlyosan érintette az országot, és emberek milliói maradtak munka nélkül. A munkanélküliekhez több millióan csatlakoztak, akik a gazdasági válságot Németországnak az I. világháborús vereséget követő nemzeti megaláztatásával hozták összefüggésbe. Sok német úgy látta, hogy a parlamenti kormánykoalíció gyenge, és nem képes enyhíteni a gazdasági válságot. Az általános gazdasági nehézségek, a félelem és a jövőre vonatkozó borúlátás, valamint a kormány válságkezelési kudarca miatti düh és türelmetlenség termékeny talajt kínált Adolf Hitler és náci pártja felemelkedéséhez.
Hitler hatásos és magával ragadó szónok volt, aki a választók nagy része által érzett dühöt és tehetetlenséget kihasználva a változásra vágyó németek széles táborát tudta megszólítani. A náci választási propaganda azt állította, hogy kihúzza Németországot a gazdasági válságból. A nácik azt ígérték, hogy helyreállítják a német kulturális értékeket, elérik, hogy visszavonják a versailles-i szerződés rendelkezéseit, megállítják a kommunista felkelés vélt veszélyét, újra munkához juttatják a német népet, és visszaszerzik Németország számára „az őt megillető” nagyhatalmi pozíciót. Hitler és más náci propagandisták nagy sikerrel irányították a lakosság haragját és félelmét a zsidók, illetve a marxisták (kommunisták és szociáldemokraták) ellen, valamint azok ellen, akiket a nácik felelősnek tartottak az 1918. novemberi fegyverszünet és a versailles-i szerződés aláírásáért, továbbá a parlamentáris köztársaság megalapításáért. Hitler és a nácik gyakran „novemberi bűnözőknek” nevezték az utóbbiakat.
Hitler és más náci szónokok mindig gondosan hozzáigazították beszédeiket az aktuális hallgatósághoz. Amikor például üzletemberekhez szóltak, a nácik mérsékelték az antiszemita üzeneteket, és helyette az antikommunizmust és a versailles-i szerződéssel elvesztett német gyarmatok visszaszolgáltatását hangsúlyozták. Amikor a náci propaganda katonákat, veteránokat vagy más nacionalista érdekcsoportokat próbált megszólítani, a hangsúlyt a hadsereg megerősítésére és a Versailles után elvesztett területek visszaszerzésére helyezte. A gazdákat arról biztosították a náci szónokok, hogy a náci kormány meg fogja állítani a mezőgazdasági árak zuhanását. A nyugdíjasoknak szerte Németországban azt mondták, hogy a havi nyugdíj összege és vásárlóereje stabil marad.
A „nagykoalíciós” partnerek közötti patthelyzetet ürügyén Heinrich Brüning centrumpárti politikus és birodalmi kancellár arra vette rá az idősödő birodalmi elnököt, Paul von Hindenburg I. világháborús tábornagyot, hogy 1930 júliusában oszlassa fel a parlamentet, és 1930 szeptemberére tűzzön ki új választásokat. A parlament feloszlatásához az elnök a német alkotmány 48. cikkelyét alkalmazta. Ez a cikkely lehetővé tette a német kormány számára, hogy a parlament hozzájárulása nélkül kormányozzon, ugyanakkor ez csak közvetlen nemzeti szükséghelyzetben volt alkalmazható.
Brüning rosszul mérte fel, milyen az ország hangulata hat hónapnyi gazdasági depresszió után. A nácik a szavazatok 18,3 százalékát szerezték meg, és az ország második legnagyobb politikai pártjává váltak.
A Brüning-kormány két éven keresztül sikertelenül igyekezett olyan parlamenti többséget kialakítani, amely kizárta volna a szociáldemokratákat, a kommunistákat és a nácikat, többször is alkalmazva a 48. cikkelyt elnöki szükségrendeletek kiadására. 1932-ben Hindenburg menesztette Brüninget, és a korábbi diplomatát és centrumpárti politikust, Franz von Papent nevezte ki kancellárnak. Papen ismét feloszlatta a Reichstagot, de az 1932. júliusi választásokon a náci párt a szavazatok 37,3 százalékát szerezte meg, és ezzel Németország legnagyobb politikai pártjává vált. A kommunisták (akik az egyre kétségbeejtőbb gazdasági helyzetben a szociáldemokratáktól vettek el szavazatokat) a szavazatok 14,3 százalékát kapták. Ennek eredményeként az 1932-es Reichstagban a képviselők több mint fele különböző politikai meggyőződésből nyilvánosan elkötelezte magát a parlamenti demokrácia megszüntetése mellett.
Amikor Papen nem tudta megszerezni a kormányzáshoz szükséges parlamenti többséget, a Hindenburg elnök tanácsadói körében lévő politikai ellenfelei lemondásra kényszerítették. Utódja, Kurt von Schleicher tábornok ismét feloszlatta a Reichstagot. Az ezt követő 1932. novemberi választásokon a nácik visszaestek, a szavazatok 33,1 százalékát szerezték meg. A kommunisták ugyanakkor 16,9 százalékra növelték a szavazataik arányát. Ennek eredményeképpen a Hindenburg elnök körüli szűk kör 1932 végére arra a meggyőződésre jutott, hogy a náci párt Németország egyetlen reménye a potenciális kommunista hatalomátvételben végződő politikai káosz megelőzésére. A náci tárgyalók és propagandisták sokat tettek ennek a benyomásnak a fokozásáért.
1933. január 30-án Hindenburg elnök kinevezte Adolf Hitlert Németország kancellárjává. Hitlert nem a nép felhatalmazásával, nem egy választási győzelem eredményeként nevezték ki kancellárnak, hanem a parlamentáris rendszerről lemondó konzervatív német politikusok egy kis csoportja között létrejött, alkotmányosan megkérdőjelezhető alku nyomán. Azt remélték, hogy Hitler népszerűségét a tömegek körében felhasználhatják a konzervatív tekintélyuralmi rendszer, esetleg a monarchiához való visszatérés megalapozásához. Két éven belül azonban Hitler és a nácik kijátszották Németország konzervatív politikusait, és megszilárdították a szélsőséges náci diktatúrát, amely teljesen Hitler személyes akaratának volt alárendelve.