A St. Louis hajó útja
1939 májusában a St. Louis német óceánjáró Havannába indult a németországi Hamburgból. 937 utasának szinte mindegyike zsidó menekült volt. A kubai kormány azonban nem adott engedélyt a hajónak a kikötésre, és az Egyesült Államok illetve Kanada sem volt hajlandó befogadni a menekülő utasokat. A St. Louis utasainak végül engedélyezték, hogy a náci Németországba való visszatérés helyett nyugat-európai országokban szálljanak partra. A St. Louis utasai közül végül 254-en haltak meg a holokausztban.
A legfontosabb tények
-
1
Miután a St. Louis megérkezett Havannába, az utasok megtudták, hogy a kubai kormány visszavonta a partra szállási engedélyüket. Az American Jewish Joint Distribution Committee (JDC) zsidó segélyszervezet tárgyalt Kubával az utasok nevében, de a tárgyalások kudarcba fulladtak, és a kubai kormány felszólította a hajót a kikötő elhagyására.
-
2
Bár a hajó a floridai partok közelében haladt, az amerikai kormány nem engedélyezte az utasok partra szállását, mivel nem rendelkeztek amerikai bevándorlási vízummal, és nem estek át a biztonsági ellenőrzésen. Az amerikai újságok nyilvánosságra hozták a történetet, és sok amerikai együttérzett az utasokkal.
-
3
1939 júniusában, Európába való visszatérésükkor Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium és Hollandia befogadta az utasok meghatározott százalékát. Sok utasnak sikerült bevándorlási vízumot szereznie és az Egyesült Államokba utaznia, mielőtt 1940 májusában megtörtént Nyugat-Európa német megszállása, de 254 utast végül meggyilkoltak a holokauszt során.
1939. május 13-án a St. Louis német óceánjáró Havannába indult a németországi Hamburgból. A fedélzetén 937-en utaztak. Szinte mindannyian a Harmadik Birodalomból menekülő zsidók voltak. A legtöbbjük német állampolgár volt, néhányan kelet-európaiak, néhányan pedig hivatalosan „hontalanok” voltak. A zsidó utasok többsége már kérvényezte az amerikai vízumot – ők addig akartak Kubában maradni, amíg be nem léphettek az Egyesült Államokba.
De mire a St. Louis kihajózott, már voltak arra utaló jelek, hogy a kubai politikai viszonyok megakadályozhatják az utasok partra szállását. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma, az Egyesült Államok havannai konzulátusa, néhány zsidó szervezet és a menekülteket segítő szervezetek mind tudtak a helyzetről. Magukat az utasokat nem tájékoztatták; a legtöbbjük végül kénytelen volt visszatérni Európába.
Az utazás előtt
Az 1938. november 9-ről 10-ére virradó Kristályéjszaka (Kristallnacht) néven ismert pogrom után a német kormány igyekezett felgyorsítani a zsidók kényszerített kivándorlását. A német külügyminisztérium és a propagandaminisztérium azt is remélte, hogy belföldön és külföldön egyaránt felhasználhatják a náci rezsim zsidóellenes céljainak és politikájának igazolásához a többi nemzet vonakodását a nagy számú zsidó menekült befogadására.
A St. Louis tulajdonosai (a Hamburg-America Társaság; HAPAG) már a hajó indulása előtt tudták, hogy az utasok kubai partraszállása kétséges. Az utasok, akik rendelkeztek a kubai bevándorlási hivatal vezetése által kiállított partra szállási engedélyekkel és tranzitvízumokkal, nem tudták, hogy Federico Laredo Brú kubai elnök alig egy héttel a hajó indulása előtt rendeletben érvénytelenítette az összes közelmúltban kiadott partra szállási engedélyt. A Kubába való beutazáshoz a kubai külügyminiszter és a kubai munkaügyi miniszter írásos engedélye, valamint 500 dolláros óvadék letétele volt szükséges (az amerikai turisták esetében az óvadékot elengedték).
Bevándorlóellenesség Kubában
A St. Louis útja nagy médiafigyelmet keltett. Még mielőtt a hajó elindult volna Hamburgból, jobboldali kubai újságok elítélően nyilatkoztak a hajó közelgő érkezéséről, és követelték, hogy a kubai kormány szüntesse be a zsidó menekültek befogadását. Az utasok a kubai kormányon belüli elkeseredett viszályok áldozatai lettek. A kubai bevándorlási hivatal vezetője, Manuel Benitez Gonzalez rengeteg nyilvános kritikát kapott a partra szállási engedélyek illegális értékesítése miatt. Számos ilyen dokumentumot adott el 150 dollárért vagy még drágábban, és amerikai becslések szerint fél- vagy egymillió dollár közötti vagyonra tett így szert. Bár a kubai hadsereg vezérkari főnökének (és a későbbi elnöknek), Fulgencio Batistának a pártfogoltja volt, Benitez korrupció általi meggazdagodása olyan ellenérzést váltott ki a kubai kormányban, ami a lemondásához vezetett.
Kubában azonban nem csak a pénz, a korrupció és a belső hatalmi harcok határozták meg a politikai kontextust. Az Egyesült Államokhoz és általában az amerikai kontinenshez hasonlóan Kuba is küzdött a nagy gazdasági világválsággal. Sok kubai nehezményezte a menekültek (köztük 2500 zsidó) magas számát, akiket a kormány már befogadott az országba, mert úgy tűnt, hogy konkurenciát jelentenek a szűkös munkalehetőségekért folytatott harcban.
A bevándorlóellenesség táplálta az antiszemitizmust és az idegengyűlöletet. A náci Németország ügynökei és a helyi jobboldali mozgalmak képviselői kiadványaikban és tüntetéseiken egyaránt igyekeztek kiélezni a bevándorlás kérdését, azt állítva, hogy az érkező zsidók mind kommunisták. Két lap – a befolyásos Rivero család tulajdonában lévő Diario de la Marina és a Zayas család tulajdonában lévő Avance – támogatta Francisco Franco tábornokot, a spanyol fasiszta vezetőt, aki hároméves polgárháború után, 1939 tavaszán a náci Németország és a fasiszta Olaszország segítségével megdöntötte a spanyol köztársaságot.
A hamarosan útra kelő hajóról szóló hírek nagyszabású antiszemita tüntetést szítottak Havannában május 8-án, öt nappal a St. Louis hamburgi indulása előtt. A megmozdulást, amely a kubai történelem legnagyobb antiszemita tüntetése volt, Grau San Martín, egy korábbi kubai elnök támogatta. Grau szóvivője, Primitivo Rodriguez arra buzdította a kubaiakat, hogy „harcoljanak a zsidók ellen, amíg az utolsót is ki nem űzik”. A tüntetésen negyvenezren vettek részt, és további ezrek hallgatták rádión.
A St. Louis megérkezése Havannába
Amikor a St. Louis május 27-én megérkezett Havanna kikötőjébe, a kubai kormány huszonnyolc utast fogadott be: közülük huszonketten zsidók voltak, és érvényes amerikai vízummal rendelkeztek; a maradék hat személy – négy spanyol és két kubai állampolgár – érvényes beutazási dokumentumokkal rendelkezett. Egy további utast, aki öngyilkosságot kísérelt meg, egy havannai kórházba szállítottak. A fennmaradó 908 utas (egy utas természetes halállal meghalt útközben) – köztük egy magyar zsidó üzletember, aki nem menekültként érkezett – még várt a beutazási vízumára, és csak a Gonzalez által kiadott kubai tranzitvízummal rendelkezett. 743-an vártak arra, hogy megkapják az amerikai vízumot. A kubai kormány nem volt hajlandó befogadni őket, és nem engedte, hogy leszálljanak a hajóról.
Miután Kuba megtagadta a St. Louis utasaitól a belépést, a sajtó Európa- és Amerika-szerte, beleértve az Egyesült Államokat is, olvasók millióihoz juttatta el a történetet szerte a világon. Bár az amerikai újságok általában nagy együttérzéssel mutatták be az utasok helyzetét, csak néhány újságíró és szerkesztő javasolta, hogy a menekülteket fogadják be az Egyesült Államokba.
Május 28-án, egy nappal azután, hogy a St. Louis kikötött Havannában, Lawrence Berenson, az amerikai központú Jewish Joint Distribution Committee (JDC) zsidó segélyszervezet ügyvédje megérkezett Kubába, hogy tárgyalásokat folytasson a St. Louis utasai nevében. Berenson, a Kubai-Amerikai Kereskedelmi Kamara korábbi elnöke, széles körű üzleti tapasztalattal rendelkezett Kubában. Találkozott Brú elnökkel, de nem tudta meggyőzni, hogy engedje be az utasokat Kubába. Június 2-án Brú elrendelte, hogy a hajó hagyja el a kubai vizeket. Ennek ellenére a tárgyalások folytatódtak, miközben a St. Louis lassan Miami felé hajózott. Brú felajánlotta, hogy befogadja az utasokat, ha a JDC 453 500 dolláros óvadékot (utasonként ötszáz dollárt) helyez letétbe. Berenson tett egy ellenajánlatot, de Brú elutasította, és megszakította a tárgyalásokat.
Az ember mindig kapaszkodik a reménybe, hogy majd csak történik valami. Csak nem hagyják, hogy ott pusztuljunk el az óceánon. Úgy értem, valaminek történnie kellett velünk. Természetesen féltünk, hogy vissza kell mennünk Németországba.
Menedéket keresve
Miközben olyan közel hajóztak Floridához, hogy már látták Miami fényeit, a St. Louis néhány utasa sürgönyözött Franklin D. Roosevelt elnöknek, és menedéket kért. Roosevelt nem reagált a kérelmekre. A Külügyminisztérium és a Fehér Ház úgy döntött, hogy nem tesz rendkívüli intézkedéseket annak érdekében, hogy a menekültek beléphessenek az Egyesült Államokba. Az egyik utasnak küldött külügyminisztériumi távirat szerint az utasoknak „ki kell várniuk a sorukat a várólistán, és jogosultságot szerezve be kell szerezniük a bevándorlási vízumot, mielőtt bebocsátást nyerhetnének az Egyesült Államokba”. Amerikai diplomaták Havannában még egyszer közbenjártak a kubai kormánynál, hogy „humanitárius” alapon fogadják be az utasokat, de próbálkozásuk sikertelen volt.
Az Egyesült Államokba történő bevándorlás akadályai
Az 1924-es amerikai bevándorlási törvényben meghatározott kvóták szigorúan korlátozták az Egyesült Államokba évente beengedhető bevándorlók számát. 1939-ben az éves német-osztrák összevont bevándorlási kvóta 27 370 fő volt, és gyorsan betelt. Eddigre már többéves várólista alakult ki. Az amerikai tisztviselők csak úgy adhattak volna vízumot a St. Louis utasainak, ha megtagadják azt a várólistán előrébb álló több ezer német zsidótól. Az Egyesült Államok közvéleménye, bár látszólag együttérzően viszonyult a menekültek megpróbáltatásaihoz és kritikusan Hitler politikájához, továbbra is támogatta a bevándorlás korlátozását.
A nagy gazdasági világválság miatt az Egyesült Államokban emberek milliói maradtak munka nélkül, és féltek a szűkös munkalehetőségekért folyó versenytől. Mindez egyben táplálta az antiszemitizmust, az idegengyűlöletet, a sovinizmust és az izolacionizmust. A Fortune Magazine akkori felmérése szerint az amerikaiak 83 százaléka ellenezte a bevándorlási korlátozások enyhítését. Roosevelt elnök elrendelhette volna a St. Louis fedélzetén utazó menekültek befogadását. Az általános bevándorlóellenesség és más politikai megfontolások azonban visszatartották ettől a lépéstől. Az elszigetelődés politikáját képviselő republikánusok például számos mandátumot szereztek az 1938-as kongresszusi választásokon. Ráadásul Roosevelt azt fontolgatta, hogy indul az elnöki pozíció addig példátlan, harmadszori megszerzéséért.
Nem csak Roosevelt vonakodott szembeszállni a nemzeti közhangulattal a bevándorlás kérdésében. Három hónappal a St. Louis kihajózása előtt new yorki demokrata Robert Wagner szenátor és Edith Rogers massachusetsi republikánus képviselő olyan törvényt terjesztett elő, amely húszezer német menekült gyermeket fogadott volna be a meglévő kvótán felül. Hónapokig tartó vita után a kongresszus vezetői hagyták, hogy a Wagner–Rogers törvényjavaslat lekerüljön a napirendről, még mielőtt szavazásra kerülhetett volna.
1939 májusában két kisebb, zsidó menekülteket szállító hajó indult Kubába. A francia Flandre 104, a brit Orduña pedig 72 utast szállított. A St. Louis-hoz hasonlóan ezek a hajók sem köthettek ki Kubában. A Flandre visszafordult a franciaországi kiindulópontjára, míg az Orduña végighajózott egy sor latin-amerikai kikötőn. Utasai végül az Egyesült Államok ellenőrzése alatt álló Panama-csatorna zónában szálltak partra. Az Egyesült Államok végül legtöbbjüket befogadta.
Visszatérés Európába
Miután az amerikai kormány megtagadta az utasok partra szállását, a St. Louis 1939. június 6-án visszahajózott Európába. Az utasok azonban nem tértek vissza Németországba. Zsidó szervezetek (különösen a Jewish Joint Distribution Committee) négy európai kormánnyal tárgyaltak, hogy beutazási vízumot szerezzenek az utasoknak:
- Nagy-Britannia 288,
- Hollandia 181,
- Belgium 214 utast fogadott be,
- és 224-en találtak ideiglenes menedéket Franciaországban.
A Nagy-Britannia által befogadott 288 utas közül egy kivételével, aki 1940-ben egy légitámadás során életét vesztette, mindenki túlélte a II. világháborút. A kontinensre visszatért 620 utas közül 87-nek (az utasok 14% százaléka) sikerült kivándorolnia, mielőtt 1940 májusában a németek lerohanták Nyugat Európát. A St. Louis 532 utasa, aki nem tudott időben kivándorolni, csapdába esett, amikor Németország elfoglalta Nyugat-Európát. Alig több, mint a felük – 278 ember – élte túl a holokausztot. Az életét vesztett 254 utas közül 84-en Belgiumban, 84-en Hollandiában, 86-an pedig Franciaországban találtak korábban menedéket.