Murray Pantirer

Krakkóba mentem, elmentem a lakásunkhoz, és azonnal mondtam az ott lévő nőnek: „Abszolút semmit nem akarok ebből a lakásból.” Minden… a lakásban volt minden a miénk volt. De ez nem érdekelt. „Csak egy kis cetlit szeretnék írni. Ha valami csoda folytán a családomból bárki életben maradt, én Leyzer Pantirer másodszülött fia vagyok – én túléltem. Regisztrálok a krakkói zsidó közösségnél. Hogy hol leszek, azt nem tudom, de…” Azt mondta: „Üljön le, igyon egy csésze teát.” Aztán elküldte a fiát a rendőrségre. Jöttek a rendőrök, és azt kérdezték: „Minek problémázik itt?” Azt kérdeztem: „Miféle problémát csináltam? Csak szeretnék hagyni egy üzenetet a nevemmel ezen a címen, a lakásunkban.” Aztán, mint már említettem, kaptunk néhány dolgot, amit elkezdtünk árulni az utcán, és vagy azt mondták, hogy „My nie kupujemu u zydov! – Nem veszünk semmit a zsidóktól!”, vagy azt hogy „Nézd, de hiszen azt mondták, hogy megölték őket. Nézd, milyen sokan vannak.” Szóval több ezren voltunk, zsidó fiúk kettesével, hármasával összeállva, akik próbálták elcserélni a holmijukat a megélhetéshez szükséges dolgokra. Nem akarták, hogy ott legyünk. Folyamatosan azt mondogatták, hogy „Zydy do Palestuny! – Zsidó, menj Palesztinába!”