Mit tesz lehetővé a háború?

A II. világháború 1939. szeptember 1-jén kezdődött Európában, amikor Németország lerohanta a szomszédos Lengyelországot. A háború egy időben jelentett lehetőségeket és kihívásokat a náci vezetők számára. Több alkalom nyílt, hogy az ideológiát átültessék a gyakorlatba egy szélesebb kiterjedésű földrajzi területen a nemzet túléléséért folytatott harcnak álcázva. Számos német ember gondolta úgy, hogy a zsidók és az ellenséges külföldi hatalmak kényszerítették ezt a harcot Németországra. A háború lehetővé tette a náci Németország számára, hogy magasabb szintre emelje a faji ideológián alapuló politika végrehajtását. A propagandisták úgy mutatták be Lengyelország megszállását, mintha az egy elkerülhetetlen védelmi művelet lett volna annak érdekében, hogy megvédjék Németországot az ellenségeitől.

A náci nézetek és ideológia alapját a rasszizmus és antiszemitizmus szélsőséges formái jelentették. A náci rasszista ideológia céljai között volt a fajilag meghatározott „népközösség” kialakítása, a terület kiterjesztése az élettér (Lebensraum) elfoglalásával, valamint Németország belső és külső ellenségeinek legyőzése. A nácik a zsidókra úgy tekintettek, mint a német emberek egzisztenciáját fenyegető népcsoportra, akik fajként az első számú ellenséget jelentik.

Lengyelország német megszállása brutális volt. A nácik a lengyel nemzet elpusztítására törekedtek, ezért mindenkit üldöztek, aki ellenállt a német hatalomnak vagy aki próbálta megőrizni a lengyel kultúrát. A német rendőrség, az SS, a katonai egységek és a helyi német milíciák több ezer lengyel katolikust és zsidót lőttek agyon. Az áldozatok között voltak papok, politikai vezetők, iskolai tanárok, hadi foglyok és túszok is. A lakossággal kényszermunkát végeztettek, területeket csatoltak a Birodalomhoz, élelmiszert és más tulajdontárgyakat koboztak el, továbbá kifosztották vagy megsemmisítették a kulturális értékeket, többek között könyvtárakat, művészeti alkotásokat, levéltárakat.

A legtöbb olyan ember, akiket később a nácik és szövetségeseik meggyilkoltak, a katonai győzelmek után kerültek Németország fennhatósága alá. Az elfoglalt Lengyelország nácik által irányított területén nagyszámú zsidó lakosság élt. A „zsidókérdés” megoldása volt a nácik egyik fő célja, amely a háború kitörése után háborús céllá is vált, bár a pontos eszközök még mindig nem voltak egyértelműek. Lengyelország háború előtti, 3,3 milliós lengyel zsidósága közül csaknem 2 millióan a németek által megszállt területeken éltek. 1,3 millió zsidó élt azon a területen, melyet a szovjetek foglaltak el az 1939 augusztusában megkötött német-szovjet megnemtámadási szerződés (Molotov-Ribbentrop paktum) értelmében, ez utóbbi nyitott utat a németeknek Lengyelország lerohanásához. A következő években a nácik a háború takarásában a „végső megoldás” kivitelezését készítették elő. Eközben a zsidókat zsúfolt gettókba kényszerítették, megfosztották őket az ételtől és a gyógyszertől, és munkára kényszerítették őket. A németek végül Európa teljes zsidó lakosságának szervezett, tömeges kivégzése mellett döntöttek – ez egy olyan program volt, amelyet a háború nélkül nem tudtak volna végrehajtani.

Ahová Hitler beteszi a lábát, ott nincs remény a zsidóságnak. Hitler, még a neve se maradjon fent, azzal fenyegetőzött egyik beszédében, hogy ha háború lesz, akkor a teljes európai zsidóságot el fogják pusztítani. A zsidók minden olyan alkalommal, amikor Hitler csapatai ideiglenes megszállásba kezdenek, értik és érzik, hogy ez a sors vár rájuk. – Chaim Kaplan naplója, 1939. szeptember 1.

A háborús időszak azt is lehetővé tette a náci vezetők számára, hogy „megtisztítsák” a „népközösséget” azáltal, hogy szisztematikusan meggyilkolták a fogyatékos németeket. Úgy tekintettek a fogyatékos németekre, mint a német faj genetikai szégyenfoltjára, illetve mint a háborúhoz szükséges erőforrások elszipolyozóira. Hitler egy 1939. szeptember 1-jére visszadátumozott feljegyzésben a háborút indokként felhasználva elrendelte az eutanázia programot. Az „eutanáziáról” és „kegyes halálról” beszélő náci vezetők azt a tényt fedték el, hogy ez a program a mentális vagy fizikai fogyatékossággal élő, intézményben gondozott betegek tömeges megölését írta elő. Az áldozatokat a szellemi fogyatékosok gondozóintézeteiből és más ellátóintézetekből átszállították speciális „eutanáziaközpontokba”, amelyeket zuhanyzóknak álcázott gázkamrákkal rendeztek be.

A táborok rendszere a háborús biztonsági intézkedések látszatát keltve kiterjedt az elfoglalt területekre is. Az SS, a rendőrségi alakulatok és a német katonaság kegyetlenül üldözte mindazokat az egyéneket és csoportokat, akikről úgy gondolták, hogy gyengítik a német háborús törekvéseket, illetve veszélyt jelentenek a német népre. A romák és a szintik, a Jehova tanúi, az Európa-szerte tevékenykedő ellenállók, a német dezertőrök és a szabályokat megszegő katonák, a hétköznapi bűnözők, a megfelelően dolgozni nem képes kényszermunkások, a fiatalkorú bűnözők és a homoszexuálisok – ezek a csoportok mind-mind célkeresztbe kerültek. Ezen kívül emberek millióit, akiket a németek semmiféle bűnténnyel nem vádoltak vittek el kényszermunkára.

A II. világháború és a durva német megszállási irányelvek biztosították azt a környezetet, alkalmat és indokokat, amelyek révén a náci civil és katonai vezetők Berlinben és helyben egyre szélsőségesebb politika és gyilkos módszerek alkalmazása felé forduljanak. A zsidók tömeges lemészárlása, mely a helyi szövetségesek közreműködésével a Szovjetunió megszállásával kezdődött 1941-ben, hamarosan az európai zsidók népirtásává vált. 1942 végére négymillió zsidót öltek meg. A szövetségesek által végrehajtott normandiai partraszállás napjáig, 1944. június 6-ig 5 millió zsidót gyilkoltak meg. A holokauszt csak akkor ért véget, amikor a szövetséges katonák legyőzték a náci Németországot.

Az európai zsidóság kiirtása, valamint a többi csoport legyilkolása és kizsákmányolása nem történhetett volna meg a II. világháború kitörése és Németország kezdeti katonai sikerei nélkül.