Milyen hasonlóságokat mutatott a rasszizmus a náci Németországban és az Egyesült Államokban az 1920–1940-es években?

Háttér

A rasszizmus különböző környezetekben eltérő módon, az egyes országok történelmére, politikai rendszerére és kultúrájára jellemző módon alakult.

A náci Németországban és az Egyesült Államokban a vizsgált időszakban egyes diszkriminatív és szegregációs gyakorlatok hasonlóságokat mutattak. A rasszista politikai programok céljai és a politikai rendszerek jellege, amelyeken belül léteztek, azonban eltérőek voltak. Az Egyesült Államokban a rasszizmus célja az afroamerikaiak teljes szegregálása és kizsákmányolása volt a társadalom gyakorlatilag minden területén, gyakran erőszakos eszközökkel. (Egy elenyésző kisebbség az Egyesült Államokban a feketék Afrikába deportálását követelte.) A náci Németországban a kezdeti cél egy zsidóktól mentes, fajilag tiszta Németország volt. Elszigeteléssel, elszegényítéssel és terrorral próbálták a zsidókat távozásra kényszeríteni. Európa német uralmának csúcspontján, a II. világháború alatt a nácik célja az összes európai zsidó kiirtása lett.

Az egyesült államokbeli rasszizmus és eugenika mely aspektusai befolyásolták leginkább a náci Németország rasszizmusát?

Az Egyesült Államok egyes faji és eugenikai törvényei és gyakorlatai Adolf Hitler és a nácik számára is inspirációként szolgáltak.

A náci pártvezér a hatalomátvétel előtt írt, 1925-ös Mein Kampf (Harcom) című politikai kiáltványában az Egyesült Államok rendeleteire hivatkozott. Hitler megvetette az amerikai demokráciát. Ugyanakkor lenyűgözte a „nyilvánvaló végzet” amerikai eszméje. Az Egyesült Államok ezt a koncepciót arra használta, hogy igazolja az amerikai őslakosok brutális kényszerkitelepítését. Az amerikaiak nyugat felé terjeszkedtek, és elpusztították az őslakosokat, hogy helyet csináljanak a fehér telepeseknek. Hitler szerint ez precedensértékű történelmi példa volt Németország számára. Úgy vélte, hogy Németországnak is be kell teljesítenie azt a nacionalista vágyat, hogy területét kelet felé kiterjessze. Ez a vágy részben Németország csalódottságában gyökerezett, hogy későn túl szállt be a gyarmatokért folytatott európai küzdelembe. Azt a néhány gyarmatot, amelyet Németország mégis megszerzett, az I. világháborús vereség után elvesztették.

Az Egyesült Államok rasszista és eugenikai gyakorlata és törvényei mintául szolgáltak a német jogi szakértők számára. Német jogászok és náci propagandisták az Egyesült Államokban és máshol kialakult precedensekre hivatkoztak, hogy a náci faji gyakorlatot legitimnek és normatívnak tüntessék fel. Arra is felhasználták ezeket a precedenseket, hogy rámutassanak a náci rasszizmus amerikai kritikusainak képmutatására.

Német jogi szakértők például gyakran idéztek egy 1909-es kaliforniai eugenikai törvényt. Ez a törvény engedélyezte a betegek sterilizálását az állami pszichiátriai kórházakban, az értelmi fogyatékosok (köztük a „gyengeelméjűek” és az epilepsziások) számára fenntartott intézményekben és a börtönökben. Az amerikai eugenikusok büszkék voltak arra, hogy ők alapozták meg a modellértékű gyakorlatot. Egyikük például úgy kommentálta azt a náci törvényt, amely a sterilizációt az intézeteken kívüli egyénekre is kiterjesztette: „a nácik leköröznek minket a saját pályánkon!”

A náci rezsim 1935-ben hozta meg a nürnbergi törvényeket. Ezután negyvenöt német jogi szakértő utazott az Egyesült Államokba, hogy amerikai példákat kutasson a faji törvények végrehajtásának módjairól. Az egyik törvény, amelyet hasznosnak találtak, az 1924-es Johnson–Reed bevándorlási törvény volt. Ez a törvény országos kvótákat állapított meg a Kelet- és Dél-Európából érkező bevándorlás korlátozására. Az ezekből az országokból érkező bevándorlók elsősorban katolikusok és zsidók voltak.

A német szakértők a „zsidó” címke meghatározásához az amerikai „vérfrakció”-törvényeket is tanulmányozták. Megvizsgálták azokat az államokat, amelyek ezt az elvet alkalmazták a rasszok közti vegyesházasságok betiltására. Az amerikai „vérfrakció”-törvények egyike sem vonatkozott a zsidókra (akiket „fehéreknek” tekintettek). A német szakértők azonban a tágabban értett rasszista elveket vizsgálták a konkrét rendelkezések mögött. Az egyik ilyen példa az 1924-es virginiai „faji integritásról” szóló törvény volt. Ez a törvény úgy határozta meg a „fehér személyeket”, mint akikben nyomokban sem lelhető fel a kaukázusitól eltérő „vér”, vagy akiknek legfeljebb egy tizenhatodrésznyi amerikai indián „vére” van, a többi pedig kizárólag kaukázusi.

A náci rezsim átvette a „vér” fogalmát mint mérőeszközt a „faji” identitás meghatározására. Ugyanakkor kevésbé volt szigorú, mint a virginiai törvények: a zsidók „vérségi örökségét” csak három generációra vezette vissza. A német tisztviselőknek más politikai és gyakorlati eszközöket kellett alkalmazniuk egy olyan társadalomban, ahol a legtöbb zsidó asszimilálódott. Ezek közé tartozott a nem számottevő zsidó felmenővel rendelkező személyek azonosítása.

Miben hasonlított a náci Németországban és az Egyesült Államokban jelentkező rasszizmus ebben az időszakban?

Mindennapok

A „fajok” szegregálása, fizikai elkülönítése jellemezte a mindennapi életet a náci Németországban és az USA számos államában, legfőképp a „Jim Crow”-törvényeket elfogadó déli államokban – ahol számos helyi és állami szintű rendelet szisztematikusan elnyomta a feketéket. A zsidókat a náci Németországban, a feketéket és más színesbőrű amerikaiakat pedig az Egyesült Államokban „fajilag alsóbbrendűnek” tekintették, és ők voltak e társadalmakban a „mások”. Gyűlöletet és számtalan megaláztatást kellett elviselniük, és a diszkriminatív törvények és gyakorlatok következtében nélkülözésben éltek. Ezek a rendelkezések korlátozták a mozgásszabadságot, a munkavállalást, az oktatást, a lakhatást, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést, a szabadidős tevékenységeket, a házastárs megválasztását és sok más alapvető szükségletet és jogot. Mindkét országban megjelentek táblák, amelyek korlátozták a közterületekre való bejutást. A náci Németországban a parkokban „Csak zsidóknak” vagy „Csak árjáknak” feliratokat helyeztek el a padokon, valamint „Zsidóknak tilos” feliratú táblákkal látták el a nyilvános uszodákat és városok köztereit. A „Jim Crow”-törvényeket elfogadó déli államokban a mozikat, éttermeket, szökőkutakat, mosdókat vagy más nyilvános helyeket „Csak fehérek” vagy „Színesek” feliratú táblákkal jelölték.

Hadsereg

Mind a német, mind az amerikai hadsereg szegregált volt, bár eltérő módokon. A náci Németországban a zsidókat 1935-ben, a sorkatonai szolgálat újbóli bevezetésekor kizárták a katonai szolgálatból. Az Egyesült Államokban a fekete amerikaiak 1948-ig szegregált egységekben szolgáltak. (1948-ban Truman elnök rendeletet adott ki, amely előírta a megkülönböztetés megszüntetését, és elindította az integráció hosszú folyamatát.)

A faji politika és a szegregáció sikere mind a náci Németországban, mind pedig az Egyesült Államokban az átlagemberek beletörődésén, beleegyezésén vagy aktív támogatásán alapult. Sok átlagpolgár anyagilag, politikailag és lélektanilag is hasznot húzott ezekből a diszkriminatív gyakorlatokból. A nácik a faji alapú „népközösséghez” (Volksgemeinschaft) való tartozást hirdették. Ez a „közösség” kizárta köreiből a zsidókat és másokat. A hűséges „árják” számára ez azonban nemzeti egységet és büszkeséget kínált. Sok német, különösen a fiatalok, az összetartozás érzését élte meg. Az Egyesült Államokban a fehér állampolgárok kiváltságos pozíciót és lehetőségeket élveztek. Mindkét országban sok polgár hitt a fehér felsőbbrendűségben vagy az „árja” felsőbbrendűségben. Ezek a hiedelmek különböző mértékben a mai napig fennmaradtak.

A rasszizmus és az antiszemitizmus továbbélése

A rasszizmus és az antiszemitizmus továbbra is jelen van az Egyesült Államokban, Európában és máshol, annak ellenére, hogy a modern tudomány teljesen elvetette a biológiailag meghatározott, különálló „fajok” XX. századi elképzeléseit.

A második világháború és a holokauszt után az eugenika több okból is hiteltelenné vált. Részben a náci faji ideológia nevében elkövetett népirtás és egyéb bűnök miatt. A másik ok pedig a humángenetika terén azóta szerzett fejlettebb tudományos ismeretrendszer. A kutatások bizonyították, hogy nem léteznek a „faji származást” kimutató, elkülönülő genetikai halmazok. A DNS minden embernél körülbelül 99,9%-ban azonos. A kutatások továbbá kimutatták, hogy az emberiség egészének genetikai gyökerei közös kelet-afrikai eredetre vezethetők vissza.

Ma a tudósok között egyetértés van abban, hogy a „faj” nem genetikai vagy biológiai fogalom. A „faj” inkább kulturális és társadalmi elképzelés, amely időtől, helytől és körülményektől függően változik – tehát emberi találmány.

A történelem során a csoportok elleni gyűlöletkeltés fennmaradt, még ha a kísérletek a racionalizálására időről időre változtak is. Az indoklástól függetlenül az egyének bőrszín, vallás, etnikai vagy nemzetiségi hovatartozás alapján történő megkülönböztetése továbbra is diszkriminációhoz, üldözéshez és erőszakhoz – köztük tömeges atrocitásokhoz és népirtáshoz – vezet.