Bergen-Belsen (rövidített cikk)

A német katonai hatóságok 1940-ben hozták létre a bergen-belseni tábort a németországi Cellétől körülbelül 18 kilométerre északra fekvő Bergen, illetve Belsen városok déli határában. Ez a komplexum számos tábort foglalt magában, amelyek fennállása különböző szakaszaiban létesültek. Három fő egysége a hadifogolytábor, a „lakótábor”, valamint a „fogolytábor” volt. 1943 előtt Bergen-Belsen kizárólag katonai fogolytáborként működött, később azonban a hadifoglyokon kívül zsidókat, politikai foglyokat, romákat (cigányokat), bűnözőket, Jehova tanúit, valamint homoszexuálisokat is szállítottak ide.

Ahogy a szövetséges erők 1944 végén és 1945 elején előrenyomultak, Bergen-Belsen gyűjtőtáborrá vált, itt őrizték a több ezer zsidót, akiket a fronthoz közelebb fekvő táborokból evakuáltak. A több ezer új fogoly érkezése, többségben a gyalogos kényszerevakuálások túlélői, nagyon megterhelte a tábor szűkös készleteit.

1945 elejére a túlzsúfoltság, a rossz higiéniai körülmények, valamint a megfelelő élelem-, víz- és egyéb ellátás hiánya miatt olyan betegségek kezdtek terjedni a lakók között, mint a tífusz, a tbc és a vérhas, így az év első hónapjaiban tízezrével haltak meg a rabok. Amikor 1945. április 15-én a brit erők felszabadították a tábort, mintegy hatvanezer foglyot találtak, akiknek túlnyomó többsége súlyos beteg volt. Ezrével feküdtek a temetetlen holttestek a barakkok körül. A korábbi fogvatartottak közül 13 000-en már annyira legyengültek, hogy nem lehetett meggyógyítani őket, és a felszabadítás után meghaltak. Miután a tábort kiürítették, a britek a tífusz terjedésének megakadályozása érdekében felégették a területet.

Fennállása során a bergen-belseni komplexumban mintegy 50 000 ember vesztette életét, köztük Anna Frank is. Az áldozatok többsége zsidó származású volt. A felszabadítás után a brit megszállók menekülttábort hoztak létre egy közeli területen, amely az egykori foglyok közül több mint 12 000 túlélőnek nyújtott átmeneti szállást.