Bevándorlás az Egyesült Államokban 1933–1941 között
Sokan, akik az 1930-as és 1940-es években az üldöztetés elől biztos menedéket kerestek, az Egyesült Államok korlátozó bevándorlási kvótái és a vízum megszerzésének bonyolult követelményrendszere miatt elutasítással szembesültek. Az Egyesült Államokban a közvélemény nem támogatta a bevándorlás kiterjesztését, és nem gyakorolt nyomást a kormányzatra, hogy az változtasson bevándorláspolitikáján. A korszak bevándorláspolitikája a gazdasági szempontokat és a nemzetbiztonságot helyezte előtérbe.
A legfontosabb tények
-
1
Amerika korlátozó bevándorlási törvényei az elszigetelődés, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a rasszizmus és a gazdasági bizonytalanság I. világháború utáni légkörében fogantak.
-
2
Az Egyesült Államoknak a nácizmus idején nem volt kifejezett menekültpolitikája – az USA-nak csak bevándorláspolitikája volt. A náci üldöztetés elől menekülőknek egy lassú és körülményes bevándorlási folyamatot kellett végigjárniuk. Szigorú kvóták korlátozták a bevándorlók évenkénti számát.
-
3
Bár 1933 és 1941 között legalább száztízezer zsidó menekült vándorolt be a nácik által megszállt területekről az Egyesült Államokba, további százezrek bevándorlási kérelmét elutasították.
Az 1924-es bevándorlási törvény
1924-ben az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta a Johnson–Reed-törvényt, amely a bevándorolni kívánók kérelmeit a „nemzeti eredet” mentén vizsgálta felül. A törvény kvótákat állapított meg, azaz az egyes országok számára évente meghatározott számú vízumot biztosított. A kvótákkal, amelyeknek bevezetését részben az eugenika eszméinek amerikai terjesztői inspiráltak, az észak- és nyugat-európai „kívánatos” bevándorlókat részesítették előnyben. Korlátozták a „fajilag kevésbé kívánatosnak” tartott bevándorlók, köztük a dél- és kelet-európai zsidók számát. Sok Ázsiában és Afrikában született embernek kizárólag faji alapon akadályozták az Egyesült Államokba való bevándorlását.
Az Egyesült Államoknak nem volt menekültpolitikája, és az amerikai bevándorlási törvényeket 1933 és 1941 között sem vizsgálták felül vagy igazították ki. A Johnson–Reed-törvény 1965-ig maradt érvényben.
A potenciális bevándorlóknak nem az állampolgárságuk szerinti ország, hanem a születési ország szerint kijelölt szabad helyre kellett jelentkezniük. Nagy-Britannia után Németország számára ítélték meg a második legtöbb vízumot: 25 957-et (27 370-et, miután Roosevelt az Anschluss után összevonta a német és az osztrák kvótát). Az engedélyezett összlétszám megközelítőleg 153 000 fő volt.
A kvóta a bevándorlók maximális számát jelentette, nem pedig a célt, amelyet a külügyminisztérium tisztviselői igyekeztek elérni. A fel nem használt kvótahelyeket nem vitték át a következő évre.
Az Egyesült Államokba történő bevándorlás feltételei
Az Egyesült Államokba tartó menekülőknek számos dokumentumot kellett összegyűjteniük ahhoz, hogy megkaphassák az amerikai bevándorlási vízumot, elhagyhassák Németországot, és elutazhassanak egy európai kiindulási kikötőbe. A kérelmezők először a konzulátuson jegyeztették be kérelmüket, majd várólistára kerültek. Ezt az időt arra használták fel, hogy beszerezzék a vízumhoz szükséges dokumentumokat, például a személyazonossági okmányokat, rendőrségi igazolásokat, kiutazási és átutazási engedélyeket, valamint egy pénzügyi kezeslevelet. Sok ilyen okmány – ideértve magát a vízumot is – lejárati dátummal rendelkezett. Mindennek egyszerre kellett meglennie.
A nagy gazdasági világválság hajnalán, 1930-ban Herbert Hoover elnök utasítást adott ki a „feltételezhetően közteherré váló” bevándorlók kitiltására. A bevándorlás mértéke ennek következtében drámaian visszaesett. Bár Franklin D. Roosevelt lazított az előíráson, sok amerikai továbbra is ellenezte a bevándorlást, gazdasági okokra hivatkozva (nehogy a bevándorlók „elvegyék” a munkahelyeket). A bevándorlóknak ezért olyan amerikai támogatót, szponzort kellett keresniük, akinek megvoltak az anyagi forrásai ahhoz, hogy kezeskedjen, hogy a bevándorló nem válik az állam terhére. Számos bevándorló számára a pénzügyi támogató megtalálása volt az amerikai vízumeljárás legnehezebb része.
A potenciális bevándorlóknak érvényes hajójeggyel is rendelkezniük kellett, mielőtt vízumot kaptak volna. A háború kitörése után azonban az Atlanti-óceánon keresztüli hajózás rendkívül kockázatossá vált, tartani lehetett tőle, hogy a német tengeralattjárók célba veszik az utasszállító hajókat. Sok utasszállító társaság teljesen leállt, vagy legalábbis csökkentette az óceánon átkelő hajók számát, ami megnehezítette és megdrágította a menetjegyek beszerzését.
Várólisták és a menekültválság
Amikor 1938-ban kitört a menekültválság, a véges számú vízumért, kezeslevelekért és utazási lehetőségekért folyó, növekvő verseny tovább nehezítette a bevándorlást. 1938 júniusában 139 163 személy volt a német kvóta várólistáján. Egy évvel később, 1939 júniusában a várólistán szereplők száma már 309 782-re ugrott. Egy 1939-ben Magyarországról érkező menekülőnek közel negyven évet kellett várnia az Egyesült Államokba való bevándorlásra.
Az 1939-es kvótaévben a német kvótát 1930 óta először töltötték be teljesen, 27 370 személy kapott vízumot. Az 1940-es kvótaévben 27 355 személy kapott vízumot. A tizenöt fel nem használt vízum valószínűleg elírás következménye volt. Nehéz megbecsülni, hogy közülük hányan voltak a náci üldöztetés elől menekülők. 1943-ig a „héber” egy faji kategória volt az amerikai bevándorlási törvényben. 1939–1940-ben az Egyesült Államokba bevándorlók több mint 50 százaléka zsidónak vallotta magát, de ez feltehetően túl alacsony szám, mivel számos menekült valószínűleg más kategóriát választott (például a „németet”), vagy nem tartotta magát zsidónak, annak ellenére, hogy a nácik annak tartották őt.
A menekültek és az amerikai közvélekedés
Annak ellenére, hogy a menekülteknek sürgető szükségük volt a menedékjogra, az amerikai közvélemény ellenezte a további újonnan érkezők befogadását. Egy 1938. november 24-25-én (két héttel a Kristályéjszaka után) végzett Gallup-felmérés a következő kérdést tette fel: „Engedélyezzük-e, hogy Németországból nagyobb számú zsidó menekülő jöjjön az Egyesült Államokba, és itt letelepedjen?” A válaszok 72 százaléka nemleges volt.
A háború 1939. szeptemberi kitörése, és különösen a nyugat-európai országok 1940. tavaszi német inváziója után sok amerikai úgy vélte, hogy Németország és a Szovjetunió felhasználja a zsidó menekültek tömegét, hogy kémeket küldjön külföldre. Az USA külügyminisztériuma figyelmeztette a konzuli tisztviselőket, hogy különös gondossággal járjanak el a kérelmezők átvilágításakor. 1941 júniusában a Külügyminisztérium kiadta a „rokonsági törvényt”, amely megtagadta a vízumot azoktól a bevándorlóktól, akiknek közeli hozzátartozóik még a nácik által uralt területen tartózkodtak.
A menekültek segítése
Noha a közvélemény ellenezte az amerikai bevándorlási törvények felülvizsgálatát, néhány magánszemély és menekülteket segítő szervezet mégis igyekezett támogatást nyújtani a menekülőknek. Zsidó és keresztény szervezetek adományoztak pénzt élelmiszerre és ruházatra, útiköltségre, adtak foglalkoztatási és egyéb anyagi támogatást, valamint segítettek a kezeslevelek beszerzésében főleg azok számára, akiknek nem volt letelepedett családtagjuk az Egyesült Államokban. Ezek a magánszervezetek többezer ember menekülését tették lehetővé, akik máskülönben nem tudták volna beszerezni a szükséges papírokat és kifizetni az utat.
Csapdába esve a nácik által megszállt területen
1941. július 1-jén a Külügyminisztérium Washingtonban központosította az összes külföldi vízum ellenőrzését, így minden kérelmet egy washingtoni felülvizsgálati bizottságnak kellett jóváhagynia. A menekülőknek további papírokat kellett benyújtaniuk – köztük egy második pénzügyi kezeslevelet. Ezzel egyidőben a náci Németország felszólította az Egyesült Államokat, hogy zárja be konzulátusait a németek által megszállt területeken. 1941 júliusa után a náci megszállás alatt álló területekről gyakorlatilag lehetetlenné vált a kivándorlás.
1938 és 1941 között 123 868, magát zsidónak valló menekült vándorolt be az Egyesült Államokba. További százezrek jelentkeztek vízumért az Európában lévő amerikai konzulátusoknál, de nem jártak sikerrel. Sokan közülük a nácik által megszállt területeken rekedtek, és a holokauszt alatt meggyilkolták őket.