A holokauszt után
1945-ben, amikor az angol, amerikai és szovjet csapatok elérték a náci koncentrációs táborokat, megtalálták a felhalmozott holttesteket, emberi csontokat és hamvakat, a tömeggyilkosságok bizonyítékait. A katonák több ezer éhező és súlyos beteg zsidó és nem zsidó túlélőt is találtak. A túlélők számára az élet újrakezdése elrettentő feladatnak tűnt.
A felszabadítás után sok túlélő félt visszatérni korábbi otthonába az Európa egyes részein továbbra sem szűnő antiszemitizmus (a zsidók elleni gyűlölet) és az átélt traumák miatt. A hazatérők közül sokan halálfélelemben éltek. A háború utáni Lengyelországban például több pogromra (erőszakos zsidóellenes zavargásra) is sor került. A legjelentősebb ezek közül Kielce városában történt 1946-ban. A pogrom során a lengyelek legalább 42 zsidó lakost öltek meg, sokukat pedig összeverték.
Az emigrációra kevés lehetőség volt, mégis több tízezernyi otthontalan holokauszt-túlélő indult nyugat felé, a nyugati szövetségesek által felszabadított európai országokba. Őket több száz menekültközpontban és -táborban helyezték el, például a németországi Bergen-Belsenben. Ezeket a táborokat az ENSZ Segélyezési és Helyreállítási Igazgatósága (United Nations Relief and Rehabilitation Administration, UNRRA) és az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország megszálló hadseregei felügyelték.
Az otthontalan zsidók megsegítésén számos zsidó szervezet dolgozott. Az American Jewish Joint Distribution Committee élelemmel és ruházattal látta el a holokauszt túlélőit, míg az Organization for Rehabilitation through Training (ORT) szakmai képzéseket szervezett. Maguk a menekültek is létrehozták saját szervezeteiket, és sokan dolgoztak egy független zsidó állam létrehozásán Palesztina területén.
A túlélők legnagyobb szervezete, a Sh’erit ha-Pletah („életben maradott”) jobb emigrációs lehetőségekért küzdött. Az érvényben lévő kvóta mértékét meghaladó törvényes bevándorlás az Egyesült Államokba azonban továbbra is nehézségekbe ütközött, a brit hatóságok pedig a palesztinai bevándorlást korlátozták. Sok európai határ is lezárult az otthon nélkül maradottak előtt.
A brit hadsereg palesztinai zsidó egységeként működő Zsidó Brigád 1944 vége felé jött létre. A szervezet a Közép-Európában harcoló, lakhelyét elhagyni kényszerülő volt partizánokkal együttműködve létrehozta a Brihah (héberül „menekülés”) nevű szervezetet, amely segítette az európai zsidó menekültek Palesztinába történő kitelepülését. A már Palesztinában élő zsidók részt vettek a hajókon érkező „illegális” bevándorlók utazásának (más néven Aliyah Bet) megszervezésében. A brit hatóságok azonban a legtöbb ilyen hajót feltartóztatták és visszafordították. 1947-ben a Palesztinába tartó Exodus 1947 nevű hajót a fedélzetén utazó 4500 holokauszt-túlélővel arra kényszerítették, hogy térjen vissza Németországba. A britek általában a földközi-tengeri Ciprus szigetén létesített fogolytáborokban helyezték el azokat, akiktől a Palesztínába való belépést megtagadták.
Izrael Állam 1948. májusi megalakulása után azonban a menekült zsidók áramlani kezdtek az új, független országba. 1953-ra feltehetően mintegy 170 000 zsidó menekült vándorolt Izraelbe.
1945 decemberében Harry Truman elnök kibocsátott egy rendeletet, amely a náci rezsim miatt otthontalanná vált áldozatok érdekében enyhített az amerikai bevándorlási kvótarendszer korlátozásain. A rendeletnek köszönhetően több mint 41 000 menekült érkezett az Egyesült Államokba, akik közül mintegy 28 000 volt zsidó.
1948-ban az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadta a menekülttörvényt, amelynek értelmében nagyjából 400 000 amerikai bevándorlási vízumot osztottak ki 1949. január 1. és 1952. december 31. között a menekülteknek. A törvénynek köszönhetően az Egyesült Államokba érkező 400 000 személyből nagyjából 68 000 volt zsidó.
Más európai zsidó menekültek Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra, Nyugat-Európába, Mexikóba, Dél-Amerikába és Dél-Afrikába emigráltak.