A Volksgemeinschaft (népközösség)

1933-ban a náciknak nem volt tervük az európai zsidók meggyilkolására. Ahhoz, hogy a holokauszt néven ismertté vált eseménysor megvalósuljon, számos tényező és döntés együttesére volt szükség az idők során. E tényezők között szerepelt a szélsőséges ideológia, a zsidógyűlölet és a rasszizmus. Ez a cikk a „népközösség” fogalmát vizsgálja a náci ideológiában.

Bevezetés

A Volksgemeinschaft kifejezés „nép- vagy nemzetközösséget” jelent. A fogalom eredete a tizennyolcadik század végi, tizenkilencedik század eleji Németországba nyúlik vissza. Az elgondolás nem volt szigorúan körülhatárolva, többféleképpen alkalmazták. A kifejezést átvevő különböző csoportosulások között voltak monarchisták, konzervatívok, liberálisok, szocialisták és nyíltan rasszista szervezetek is. A különböző pártok és támogatóik más-más jelentést és célt társítottak a kifejezéshez.

Az 1920-as évektől kezdve Adolf Hitler és a náci párt hangsúlyozta a rassz, etnikum és társadalmi viselkedés alapjaira épülő Volksgemeinschaft (népközösség) létrehozásának szándékát. Hatalomra kerülve a nácik igyekeztek ideológiai céljaiknak megfelelően kialakítani a népközösséget. A vezetésük alatt akarták egységesíteni a német népet. Kizárták azokat a csoportokat és egyéneket, akiket rassz-, biológiai, politikai vagy társadalmi alapon „nemkívánatosnak” tartottak. A közösségből kizártak közé tartoztak a zsidók, a feketék, valamint a romák és szintik (pejoratív megnevezéssel „cigányok”). Kizárták azokat a német nemzetiségű embereket is, akiknek politikai vagy társadalmi magatartása nem volt összhangban a náci rezsim elveivel. A náci állam ösztönzőket kínált azoknak a németeknek, akik csatlakoztak a „népközösséghez”, azokat pedig üldözte, akiket kívülállónak tekintett.

A náci propaganda és a „népközösség” mítosza

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP vagy a náci párt) egyike volt az első világháború (1914–1918) után létrejövő számos radikális jobboldali politikai pártnak. Kezdettől fogva antiszemita és rasszista szervezet volt. Ellenezte az 1918. novemberi német forradalom után létrehozott új német köztársaságot is. A náci párt 1920-as pártprogramjában azt ígérte, hogy csak a Volksgenosse (nép- vagy nemzettárs) lehet majd állampolgár. „Nemzettársnak” azt tekintették, akinek ereiben „német vér” folyt, függetlenül a vallási hovatartozástól. Ennek következtében egyetlen zsidó sem lehetett sem „nemzettárs", sem állampolgár. A nácik a zsidókat „idegen”, közel-keleti származású fajként határozták meg. A náci ideológia szerint tehát egy zsidó soha nem válhatott németté, még akkor sem, ha beszélt németül, ha áttért a kereszténységre, vagy ha a családja többszáz éve Németországban élt.

A „népközösség” fogalma az 1920-as években és az 1930-as évek elején

Az 1920-as években és az 1930-as évek elején a náci párt németek millióinak szavazataiért és támogatásáért kampányolt. Propagandistái ügyesen visszaéltek a „népközösség” és a „nemzettárs” kifejezésekkel. A weimari köztársaság (1918–1933) utolsó éveiben a náci párt drámai mértékben növelte képviseletét a német parlamentben (Reichstag). 1932 nyarán már ők voltak a legnagyobb képviselettel rendelkező politikai párt.

A náci propagandisták a pártot olyan mozgalomként állították be, amelynek célja a nemzeti nagyság és jólét helyreállítása – amely elméletileg minden németet képviselt, függetlenül osztálytól, régiótól vagy vallástól (amennyiben az keresztény volt). Hitler gyakran hangsúlyozta, hogy a náci párt az általa a jövőre nézve elképzelt „népközösség” mikrokozmosza. Azt állította, hogy a náci párt, széles tömegbázisának köszönhetően, a jövőbeli német „népközösség” élharcosa. Ez a közösség pedig cserébe a náci állam alapjául szolgált volna.

A náci propagandisták a nácizmust olyan mozgalomként definiálták, amely minden német nemzetiségű ember felé nyitott. Ez az elképzelés sok németet megnyert, aki kiábrándult a fennálló rendből és abból, hogy az ország vezetése nem tudta megoldani az ország növekvő gazdasági problémáit a nagy gazdasági világválság idején. Hitler azt ígérte, hogy helyreállítja a társadalmi harmóniát, egy zászló alatt egyesítve a kétkezi munkásokat és irodai dolgozókat, felszámolva az osztálygyűlöletet és az osztályellentéteket. Ezek a vonzó ígéretek a Németország nagyságához való visszatérés gondolatával ötvözve sokaknál visszhangra találtak.

Hitler 1932. július 15-én egy választási beszédében fogalmazta meg ezt az álláspontot:

Tizenhárom évvel ezelőtt minket, nemzetiszocialistákat gúnyoltak és lenéztek – mára ellenfeleink nevetése könnyekké változott!

Egy nép hithű közössége állt elő, amely fokozatosan legyőzi az osztályőrület előítéleteit, a rang arroganciáját. Egy hithű népközösség, amely elhatározta, hogy felveszi a harcot fajunk megőrzéséért: nem számít, hogy bajorokból vagy poroszokból, württembergi vagy szászországi fiakból áll; nem számít, hogy katolikusok vagy protestánsok, munkások vagy tisztviselők, burzsoák vagy bérből élők – csak az számít, hogy mindannyian németek. 1Footnote 11

A választási kampányok során azonban a náci párt soha nem fejtette ki, hogy kik lennének teljes jogú tagjai ennek az új „népközösségnek”, és hogyan épülne fel. És milyen áron.

A Harmadik Birodalom: az üldözés mint a „népközösség” építőköve

Fénykép

Náci propagandaposzter, amely a „Der Stürmer” hetilap „Rassenschande” [fajszennyezés] témájú különkiadását reklámozza. (Fénykép)

Náci propagandaposzter, amely a „Der Stürmer” hetilap „Rassenschande” [fajszennyezés] témájú különkiadását reklámozza.

Forrás:

• Deutsches Historisches Museum

• Gyűjteményi infomációk megtekintése

Miután hatalomra került, a náci rezsim (amely Harmadik Birodalomnak nevezte magát) igyekezett teljesíteni a minden, etnikailag és politikailag megbízható német „népközösségének” létrehozására vonatkozó ígéretét. A tudósok vitatkoznak arról, hogy sikerült-e, illetve mennyire sikerült ezt a célt megvalósítani. Az azonban kétségtelen, hogy a Harmadik Birodalom idején ez szerves részét képezte a náci propagandának. A megosztott nemzet egyesítésére szolgált az odatartozás fölött érzett büszkeség hangsúlyozásával, ugyanakkor gyanakvás, félelem és/vagy gyűlölet keltésével azokkal szemben, akik kívülállók lettek.

A náci Németországban a zsidókat, a feketéket, valamint a romákat és szintiket „fajidegenként” határozták meg, ily módon nem lehettek részesei a „népközösségnek”. Jogfosztottak és üldözöttek lettek. Később a zsidókat, valamint a romákat és szintiket kiválasztották a megsemmisítésre.

A náci rezsim azért is üldözött embereket, mert politikai vagy társadalmi magatartásuk nem illett bele az új „népközösségbe”. Politikai ellenfeleket, melegeket, Jehova tanúit, „fajtagadókat” és másokat vett célba ezen az alapon. Ha valaki etnikailag német származású volt, és megváltoztatta a viselkedését, akkor lehetősége volt betagozódni a „népközösségbe”.

A náci politika és náci törvények legalizálták az „egyenlőtlenséget”, és igazolták a különböző áldozati csoportok kizárását a „népközösségből”. Az 1935. szeptember 15-i birodalmi állampolgársági törvény, a nürnbergi faji törvények egyike, meghatározta, hogy az új Németországban ki tekinthető állampolgárnak és ki nem. A törvény kimondta, hogy csak olyan „német vagy rokon vérű személy lehet állampolgár, aki magatartásával bizonyítja, hogy kész és képes hűségesen szolgálni a német népet és Birodalmat”. Ez a záradék egyértelművé tette, hogy az állampolgárság nem jog, hanem kiváltság, amelyet a náci vezetés határoz meg. Későbbi rendeletek kimondták, hogy zsidók, feketék, romák és szintik nem kaphatnak német állampolgárságot.

A „népközösség” fogalmának átalakulása

A náci rezsimben a „népközösség” és a „nemzettárs” képlékeny fogalmak voltak. A náci vezetők képesek voltak úgy alakítani őket, hogy kizárjanak különböző embercsoportokat. Azokra a németekre, akik továbbra is zsidó üzletekben vásároltak, vagy változatlanul barátságot ápoltak zsidó szomszédaikkal, a „nép árulójaként” tekintettek. A külföldön élő németeket, akik hangot adtak a rendszerrel szembeni kritikáiknak, gyakran megfosztották állampolgárságuktól. Hasonlóképpen, a náci hatóságok nyilvános kampányokat indítottak a Gemeinschaftsfremde („nemzetidegen”) személyek ellen.

1937 decemberében a rezsim rendeletet adott ki a bűnmegelőzésről. Ez a rendelet az „aszociálisnak” minősített személyek ellen irányult. Ezek a személyek a meghatározás szerint közösségellenes magatartásukkal jelezték (akár bűncselekmény hiányában is), hogy nem akarnak a közösséghez tartozni. Ez a tág meghatározás lehetővé tette a rendőrség számára mintegy százezer személy letartóztatását és bebörtönzését. A letartóztatottak között voltak „munkakerülők”, csavargók, prostituáltak és koldusok, valamint romák és szintik.

1938 után és a háborús évek alatt a náci vezetők a német nemzetiségűekkel szemben is alkalmazták az ilyen szabályokat. A rezsim nem tekintett minden német származásút Volksdeutsche-nak (etnikailag németnek), csak azokat, akik támogatták az új Németország politikáját. Azok a német származásúak, akik továbbra is lengyel vagy szovjet állampolgároknak tekintették magukat, vagy akik „nem német módon” viselkedtek, nem lehettek a „népközösség” részei. A második világháború (1939–1945) alatt az SS több százezer német felmenőkkel rendelkező embert telepített át a Szovjetunió megszállt területeiről és máshonnan a németek által megszállt Lengyelországba. Az SS végezte el az érkezők faji és politikai szűrését.

A háború során ezenkívül nem németek millióit hurcolták a Birodalomba kényszermunkára. Mivel több millió német férfit soroztak be katonai szolgálatra, a náci hatóságok attól tartottak, hogy a nem németek, különösen a szlávok beáramlása negatívan befolyásolná a német lakosság faji és etnikai összetételét. Azokat a német nőket, akiknek szexuális kapcsolatuk volt lengyel, szovjet és más külföldi kényszermunkásokkal vagy hadifoglyokkal, illetve akiket ezzel vádoltak, gyakran nyilvánosan megszégyenítették és kitaszították a „népközösségből”. Előfordult, hogy koncentrációs táborba küldték őket. A kényszermunkásokat gyakran koncentrációs táborokba zárták vagy kivégezték.

Fénykép

Szlovák zsidó férfiak utat építenek egy kényszermunkatáborban. (Fénykép)

Szlovák zsidó férfiak utat építenek egy kényszermunkatáborban. Csehszlovákia, valószínűleg 1941.

Forrás:

• Czechoslovak News Agency

A németek megnyerése a népközösség gondolatának

Bár a náciknak a valóságban soha nem sikerült megvalósítaniuk a Volksgemeinschaftot, azt megalkották a propaganda szintjén. A náci propagandisták útmutatást kaptak arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megfelelően megrendezni olyan eseményeket, melyek a résztvevők számára azt sugallják, hogy egy „népközösség” részei.

Német filmesek és fotósok Adolf Hitlert éljenző német tömegeket jelenítettek meg. Ez a képi világ adott hitelt a „Hitler-mítosznak”, létrehozva egy képzeletbeli „népközösséget”. A németeket arra ösztönözték és kényszerítették, hogy karjukat tisztelgésre emelve köszöntsék egymást az új „Heil Hitler” köszönéssel. Ennek az erőfeszítésnek az volt a célja, hogy meggyőzzék a németeket és a külföldieket arról, hogy az egész nemzet a rezsim és politikája mögött áll. Ha valaki nem vett részt ebben, azzal felhívta magára a figyelmet. Azt jelezte vele, hogy nem érzi magát a „népközösség” tagjának. Még ha nem is támogatták teljes mértékben a kormányt, a németek gyakran részt vettek ezekben a rituálékban, hogy elkerüljék a nyilvánosság vagy a rendőrség gyanakvását.

A náci propagandisták a mozikban és a filmhíradókban azt közvetítették a nyilvánosság felé, hogy Németország a Führer mögött áll. Leni Riefenstahl Az akarat diadala című filmje jól példázza a „népközösség” náci megjelenítését. A film például ügyesen manipulált felvételeket tartalmaz a német Birodalmi Munkaszolgálat tagjairól, akik az 1934-es nürnbergi náci pártgyűlésen otthoni régióik nevét kiáltják. Ez azt hivatott bemutatni, hogyan fogtak össze a németek – régiótól, osztálytól és vallástól függetlenül – az új Németország felépítéséért.

A náci propagandisták más vizuális anyagokat is alkalmaztak, például plakátokat. A boldog német családok képei az egészséges jövő ígéretes képét közvetítették. A mosolygó gyári munkásokat ábrázoló plakátok pedig a társadalmi összhangot és az osztályellentétek megszűnését igyekeztek megjeleníteni.

Kiváltságok és egyenlőtlenségek

A rezsim kiváltságokat biztosított a lakosságnak, ha a náci normáknak megfelelően cselekedtek. A Német Munkaügyi Fronton keresztül lehetővé vált, hogy a német munkások kedvezményes áron nyaralhassanak Németországban és azon kívül. A Norvégiába és máshová tartó hajóutakat potenciális béren felüli jutalomként hirdették. Hitler egy olcsó autó, a Volkswagen („népautó”) megalkotását is megígérte, amely sok német számára megfizethető lesz, és az ország új autópálya-rendszerén közlekedhetnek vele. Bár sok német fektetett be pénzt az új autó megvásárlásába, végül senki sem kapott belőle.

A „népközösség” propagandája elfedte a náci Németországban tapasztalható égbekiáltó egyenlőtlenségeket és üldöztetést. A rezsim a munkabéreket befagyasztotta az 1932-es, gazdasági világválság idején érvényes szinten, és növelte a munkaidőt. A dolgozói fegyelem követelése fokozódott, és betiltották a sztrájkokat. Az adók emelkedtek. Korlátozták a fogyasztási cikkek, különösen a külföldi termékek elérhetőségét. Minden németnek hozzá kellett járulnia a kormány különböző segélyalapjaihoz. Ezeket az alapokat a közösség javára hozott egyéni áldozatként kommunikálták.

A „népközösség” hatása

Végezetül a nácik „népközösség” létrehozására irányuló erőfeszítései segítették elő a közösséghez tartozásból kizárt egyének és csoportok üldözését és szisztematikus megsemmisítését. A nácik célja az volt, hogy gyűlöletet szítsanak az európai zsidók és más csoportok ellen, akiket „az állam ellenségeinek” neveztek. Emellett hozzájárultak a mások szenvedése iránti közömbösség légkörének kialakításához. Számtalan német találta annyira vonzónak a „népközösséghez” tartozást, hogy hajlandó volt elnézni vagy figyelmen kívül hagyni miatta az áldozatok szenvedéseit.