Gerda Weissmann Klein

Egyszer csak azt láttam, (szünet) hogy egy furcsa autó jön le a dombon. Nem zöld volt, és nem horogkereszt volt rajta, hanem egy fehér csillag. Eléggé sáros volt, de életemben nem láttam még ilyen fényes csillagot. Két férfi ugrott ki a kocsiból, futni kezdtek felénk, és az egyikük odajött hozzám. Harci felszerelésben volt. Hadd gondolkozzam... tudja. A sisakján háló volt, sötét szemüveget viselt, és németül beszélt hozzám. Azt kérdezte: „Beszél itt valaki németül vagy angolul?”, én pedig mondtam, hogy én tudok németül. Úgy éreztem, meg kell neki mondanom, hogy zsidók vagyunk. Nem tudtam, hogy tudja-e, mit jelent rajtunk a csillag, de tudja… ránéztem, és egy kicsit ugyan félve, de végül így szóltam: „Tudja, mi zsidók vagyunk”. Egy darabig nem válaszolt. Aztán a hangja elárulta érzéseit, és azt felelte: „Én is.” Azt kell mondjam, ez volt életem legcsodálatosabb pillanata. Aztán egy hihetetlen kérdést tett fel. Azt kérdezte: „Láthatnám a többi hölgyet is?” Tudja, hogy… hogy mi mindennek elmondtak minket hat éven át, aztán hallani ezt az embert. Istenként tekintettem rá. El kell, hogy mondjam, 31 kg voltam. A hajam megőszült. És el tudja képzelni, évek óta nem fürödtem. És akkor ez a valaki azt mondja, hogy „a többi hölgy.” Azt feleltem neki, hogy a lányok többsége bent van az épületben. Túlságosan betegek voltak, járni se tudtak. És akkor azt kérdezte tőlem: „Velem jön?” Én pedig azt feleltem: „Persze.” De nem tudtam, hogy mit ért ezalatt. Kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett, és ez a gesztus visszaadta az emberi mivoltomat. És ez a fiatal amerikai katona ma a férjem.