A német papság és az egyházi vezetők szerepe

A német protestáns és római katolikus egyházak vezetői és papjai jelentős mértékben bűnrészesek voltak a zsidók üldözésében.

Németországban a legtöbb keresztény vezető üdvözölte a nácizmus 1933-as térhódítását. Nem szólaltak fel sem a gyűlöletkeltő beszédek, sem az erőszak ellen. Legtöbben 1933 után sem emeltek szót azon intézkedések ellen, amelyek fokozatosan megfosztották a zsidókat minden jogtól. Egyes egyházi vezetők lelkesen támogatták a náci rezsimet – különösen a protestáns főegyház erősen nacionalista „német keresztény” mozgalmán belül.

A vallási vezetőknek, lelkészeknek és papoknak csak egy apró kisebbsége szólalt fel a náci fajelmélet ellen, általában elszigetelt egyházi közösségekben. Némelyek vasárnapi prédikációk során ítélték el a németországi zsidók üldözését, mások segélyt nyújtottak vagy zsidókat bújtattak. Vezetőik és intézményeik támogatása nélkül a tiltakozó hangok nem voltak hatással a kormányzati politikára. A német egyházak segédkeztek a faji törvények foganatosításában. Kiadták az állampolgárok keresztleveleit. A rezsim ezeket arra használta, hogy megállapítsa a személyek faji státusát, továbbá szüleikét és nagyszüleikét.

A zsidóüldözésre adott egyházi reakciókat a vallási antiszemitizmus hagyományos formái alakították, amelyek mélyen gyökereznek a keresztény történelemben. A papságot és az egyházi vezetőket az első világháborút követő nagyobb politikai és társadalmi tendenciák is befolyásolták Németországban, beleértve az erősödő nacionalizmust és a kommunista mozgalmak hatását. Az egyházak a kommunizmust a kereszténység ellenpólusának tekintették. Féltek egy kommunista forradalom lehetőségétől, különösen az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom után, amely baloldali forradalmi tevékenységeket gerjesztett Németországban. A kommunizmus elnyomásának támogatása, valamint a Németország gazdaságának és világhatalmi státuszának az I. világháború utáni helyreállítása iránti törekvés általában felülmúlta az egyházi vezetők ellenszenvét a faji-etnikai alapú nacionalista és pogány nézetekkel szemben, amelyeket sokan közülük felismertek a nácizmusban.

A római katolikus egyház németországi üldözésének története és 1933 előtti mérsékelt politikai álláspontja miatt – a katolikus „Centrum Párt” csatlakozott a weimari korszak koalíciós kormányaihoz –, a katolikus vezetők gyanakvóbbak voltak a náci párttal szemben. A katolikus intézmények megőrzésére összpontosítottak, az iskoláktól az ifjúsági csoportokig. És néhány protestáns egyházhoz hasonlóan ők is megvédték a náci faji törvények által üldözött zsidó származású, átkeresztelkedett tagjaikat. A katolikus egyházi vezetők nyíltan ellenezték a fogyatékkal élők kényszersterilizálását azon vallási tanításra hivatkozva, amely tiltja a reprodukcióba való beavatkozást. Néhány katolikus és protestáns vezető felszólalt az intézményekben gondozott németek „Eutanázia” program során történő meggyilkolása ellen a háború idején.

1938. november 9–10-én a náci vezetők Kristályéjszaka néven pogromok sorozatát indították meg a zsidó lakosság ellen Németországban és az újonnan bekebelezett területeken. Egyetlen prominens egyházi vezető sem állt ki nyilvánosan az erőszakos támadások ellen. Így osztoztak az egyetemi, gazdasági és katonai vezetők bűnrészességében, akik szintén hallgattak az események bekövetkeztekor, még ha sokan helytelenítették is azokat. De még ha az egyházi vezetők fel is szólaltak volna a Kristályéjszaka erőszak- és terrorhulláma után, valószínűleg már túl késő lett volna. Az 1930-as évek végére a náci rezsim már teljes mértékben ellenőrzése alá vonta a közbeszédet és a nyilvános tereket. Ekkorra már rendelkezésre álltak az elnyomás eszközei – a tárgyalás nélkül koncentrációs táborba deportálástól a kivégzésig.