Versailles-i békeszerződés
Az I. világháború pusztítása után a győztes hatalmak egyezmények sorának megkötésére kötelezték a legyőzött országokat. Az egyezmények közt az 1919-es versailles-i békeszerződés Németországot tette felelőssé a háború kirobbantásáért. Ennek megfelelően Németországra hárult a hatalmas anyagi károk megtérítése. A vereség szégyene és az 1919-es békeszerződés jelentős szerepet játszott a nácizmus németországi előretörésében, és abban, hogy alig húsz évvel később kitört a második világméretű háború.
A legfontosabb tények
-
1
A szerződés előírta a Rajna-vidék demilitarizálását, Németország elveszítette a háború előtti területeinek 13%-át, illetve jelentős jóvátétel kellett kifizetnie.
-
2
A „háborús felelősség” cikkelye is a szerződés része volt. Ez teljes mértékben Németországot tette felelőssé az I. világháború kirobbantásáért.
-
3
Az I. világháború és az azt követő megosztó békeszerződés hatása befolyásolta a következő évtizedeket, és egy második világháborúhoz, valamint az annak leple alatt elkövetett népirtáshoz vezetett.
Háttér: az I. világháború hatása
Az I. világháború a modernkori történelem egyik legpusztítóbb háborúja volt, amelyben az antanthatalmak és a központi hatalmak álltak szemben egymással.
Közel tízmillió katona halt meg. A mindkét oldalon elszenvedett hatalmas veszteségek részben az új fegyverek, például a géppuska és a harci gázok bevetésének tulajdoníthatók. A katonai vezetők nem igazították taktikájukat a hadviselés egyre inkább gépesített jellegéhez. A felmorzsoló hadviselés több százezer katona életét követelte, különösen a nyugati fronton.
A háborús évek alatt elszenvedett civil veszteségeket egyetlen hivatalos szerv sem tartotta pontosan nyilván. A kutatók szerint azonban a háborúnak közvetlenül vagy közvetetten akár tizenhárom millió nem harcoló áldozata is lehetett. A konfliktus miatt emberek milliói kényszerültek elhagyni otthonukat Európában és Kis-Ázsiában.
A vagyoni és gazdasági veszteségek katasztrofálisak voltak, különösen Franciaországban, Belgiumban, Lengyelországban és Szerbiában, ahol a legsúlyosabb harcok folytak.
Háttér: Wilson elnök tizennégy pontja
1918 januárjában, tíz hónappal az I. világháború vége előtt Woodrow Wilson amerikai elnök listát készített az általa javasolt háborús célokról, amelyek Wilson tizennégy pontjaként váltak ismertté.
Ezek közül nyolc kifejezetten az antanthatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) győzelme esetén megvalósítandó területi és politikai rendezéssel foglalkozott. Az egyik fontos pont az európai etnikumok nemzeti önrendelkezésének gondolata volt. Más pontok a jövőbeli háborúk megelőzésére összpontosítottak. Az utolsó pont javasolta a Népszövetség létrehozását a nemzetközi viták rendezésére. Wilson remélte, hogy javaslata igazságos és tartós békét eredményez: egy „győzelem nélküli békét”.
A német vezetők 1918. november 11-én a compiègne-i erdőben aláírták a fegyverszüneti egyezményt a harcok beszüntetéséről. Sokan közülük akkoriban úgy vélték, hogy a wilsoni tizennégy pont képezi majd a jövőbeli békeszerződés alapját. Amikor azonban a négy nagyhatalom – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország – kormányfői Párizsban találkoztak, hogy egyeztessék a békefeltételeket, az európai „nagy négyek” elutasították ezt a megközelítést.
Az I. világháború pusztítása után a győztes nyugati hatalmak (Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország és Olaszország) egy sor egyezmény megkötésére kényszerítették a legyőzött központi hatalmakat (Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát, Bulgáriát és Törökországot).
Mivel Németországot tekintették a konfliktus fő okozójának, az európai szövetséges hatalmak úgy döntöttek, hogy kemény békefeltételeket szabnak a legyőzött országnak. A szerződést 1919. május 7-én a Párizs melletti versailles-i kastélyban adták át a német küldöttségnek aláírásra. A versailles-i békeszerződés Németországot tette felelőssé a háború kirobbantásáért és a hatalmas anyagi károkért.
A versailles-i szerződés rendelkezései
Németország elvesztette területének tizenhárom százalékát és ezzel együtt lakosságának tíz százalékát. A versailles-i békeszerződés további Németországra vonatkozó területi rendelkezései voltak:
- az Eupen-Malmédy körzet átengedése Belgiumnak,
- a Hultschin körzet átengedése Csehszlovákiának,
- Poznań, Nyugat-Poroszország és Felső-Szilézia átengedése Lengyelországnak,
- az 1871-ben, a porosz-francia háború után Németországhoz csatolt Elzász-Lotaringia visszacsatolása Franciaországhoz.
A szerződés továbbá előírta:
- a Rajna-vidék demilitarizálását és a győztesek általi megszállását,
- a francia fennhatóság alá került Saar-vidék speciális jogállását,
- népszavazásokat a dán-német határon fekvő észak-schleswigi területek és a lengyel-német határon fekvő Felső-Szilézia egyes részeinek jövőjéről.
Továbbá minden tengerentúli gyarmatot elvettek Németországtól, és népszövetségi mandátumterületté nyilvánították őket. A nagyszámú német lakosságnak otthont adó Danzig (a mai Gdańsk) szabad várossá vált.
A szerződésnek a legyőzött Németország számára talán legmegalázóbb része a 231. cikkely volt, amely a „háborús felelősség megállapítása”-cikkelyként ismert. Ez a cikkely arra kényszerítette a német nemzetet, hogy teljes felelősséget vállaljon az I. világháború kirobbantásáért, ezzel együtt pedig minden anyagi kárért.
Különösen Franciaország miniszterelnöke, Georges Clemenceau ragaszkodott a hatalmas jóvátétel előírásához. Bár tisztában voltak azzal, hogy Németország nem tud ekkora adósságot kifizetni, Clemenceau és a franciák tartottak a németek gyors talpraállásától, és attól, hogy újabb háborút indítanak Franciaország ellen.
A franciák próbálták korlátozni Németország lehetőségeit gazdasági fölénye és katonai ereje visszaszerzésére. A német hadsereget százezer főre korlátozták. A sorkötelezettséget megtiltották. Az egyezmény kikötötte, hogy a haditengerészet legfeljebb tízezer tonnás hajókkal rendelkezhet, és megtiltotta a tengeralattjáró-flották létrehozását és fenntartását. Németország emellett légierővel sem rendelkezhetett.
Végezetül, Németországnak háborús bűnpereket kellett lefolytatnia a császár és más vezetők ellen agresszív háború folytatásának vádjával. Az ezt követő lipcsei perek, amelyekben a császár és más jelentős országos vezetők végül nem kerültek a vádlottak padjára, nagyrészt felmentő ítéleteket hoztak. Műpereknek tartották őket, még Németországban is.
A békeszerződés hatása
A békeszerződés kemény feltételei végül nem segítettek rendezni az I. világháborút kiváltó nemzetközi vitákat. Éppen ellenkezőleg, a szerződés akadályozta az Európán belüli együttműködést, és felerősítette a háborút kiváltó alapproblémákat.
A legyőzött hatalmak – Németország, Ausztria, Magyarország és Bulgária – lakossága számára a békeszerződések igazságtalan büntetésnek tűntek. Kormányaik hamar kénytelenek voltak megsérteni a szerződések katonai és pénzügyi feltételeit. Ez ugyanúgy megtörtént a demokratikus vezetésű országokban – Németországban és Ausztriában –, mint a tekintélyelvű kormányok alatt, Magyarországon és Bulgáriában. A békeszerződés rendelkezéseinek felülvizsgálatára és a velük való szembeszegülésre irányuló erőfeszítések ezekben az országokban a külpolitika kulcsfontosságú elemei lettek, és destabilizáló tényezővé váltak a nemzetközi politikában.
„Békediktátum”
Az újonnan megalakult demokratikus német kormány a versailles-i békeszerződést „békediktátumnak” (Diktat) tekintette. A háborús felelősségi cikkely, a hatalmas jóvátételi kötelezettség és a német hadsereg korlátozása különösen zsarnokinak tűnt a legtöbb német számára. Sok német úgy vélte, hogy a szerződés ellentmond Wilson tizennégy pontja közül a legelsőnek, amely a béketárgyalások és a diplomácia átláthatóságára szólított fel. A versailles-i békeszerződés revíziójára való törekvés volt az egyik olyan téma, amely az 1920-as években és az 1930-as évek elején olyannyira hitelessé tette a németországi radikális jobboldali pártokat az átlagos választók körében. E pártok között volt Adolf Hitler náci pártja is.
A megalázó vereség és békekötés után az újrafegyverkezésre, a német területek visszaszerzésére, a Rajna-vidék remilitarizálására, valamint az európai és nemzetközi vezető szerep visszaállítására vonatkozó ígéretek erősen hatottak a szélsőségesen nacionalista érzelmekre. Ezek az ígéretek elterelték az átlagszavazók egy részének figyelmét a náci ideológia radikálisabb kijelentéseiről.
A jóvátételek és az 1920-as évek általános európai inflációja 1923-ra együttesen a német birodalmi márka óriási értékvesztéséhez vezettek. A hiperinflációs időszak az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság hatásaival együtt aláásta a német gazdaság stabilitását. E körülmények felemésztették a középosztály megtakarításait, és tömeges munkanélküliséghez vezettek. A gazdasági káosz hozzájárult a társadalmi nyugtalansághoz és a törékeny weimari köztársaság instabilitásához.
A „hátbadöfés-legenda”
A nyugat-európai hatalmaknak a versailles-i békeszerződéssel Németország marginalizálására tett erőfeszítései végezetül meggyengítették és elszigetelték a német demokratikus vezetőket.
A lakosság egy része úgy vélte, hogy Németországot „hátba döfték” a „novemberi bűnözők” – azok, akik segítettek az új weimari kormány megalakításában, és részt vettek a béketárgyalásokban. Sok német „elfelejtette”, hogy eleinte üdvözölték a német császár bukását, lelkesedtek a parlamenti demokrácia reformjai iránt, és örömmel fogadták a tűzszünet hírét. Csak arra emlékeztek, hogy a német baloldal – amelyet a közvélekedés szerint szocialisták, kommunisták és zsidók alkottak – feladta a németek méltóságát egy szégyenletes békéért.
Ez a Dolchstosslegende („hátbadöfés-legenda”) hozzájárult azoknak a német szocialista és liberális köröknek a lejáratásához, amelyek a leginkább elkötelezettek voltak Németország törékeny demokratikus kísérlete mellett. Az I. világháborút és az azt lezáró békét követő társadalmi és gazdasági nyugtalanság okozta nehézségek aláásták a weimari Németország demokratikus jövőjére vonatkozó kilátásokat.
A német választók végül Adolf Hitlerben és náci pártjában találták meg az új vezetőt.
Továbblépés A náci népirtáshoz vezető út című ismeretterjesztő filmhez.