Agnes Mandl Adachi

Raoul egészen az osztrák határig ment ezekért az emberekért. De az egyik ilyen alkalommal magával vitte Per Angert is, és volt nála egy nagy fekete könyv. A vasútállomásra vezető úton megállt, és németül ráordított a nácikra, mert tökéletesen beszélt németül, „Hogy merészelitek elvinni az embereinket, ők mind védettek,” és „Mindenki, akinél ott vannak a papírjaim, forduljon meg.” Az egyik legjobb barátnőm ott volt, és azt gondolta, nincs veszítenivalója, mindenképpen meg fogják ölni. Megfordult. Sem nála, sem a nővérénél, sem az édesanyjánál nem voltak iratok. Aztán azt mondta, „Szálljatok fel a teherautóra.” Oké. Azután kinyitotta a fekete könyvet, és elkezdte hadarni a neveket. Az emberek rájöttek a trükkre, így azok, akik még tudtak járni, megindultak a teherautó felé, függetlenül attól, hogy elhangzott-e a nevük. Ezer embert sikerült visszahoznia Budapestre, ahol visszakerültek a védett házakba. A hazafelé tartó úton Per Anger azt mondta neki: „Raoul, nem tudtam, hogy van fekete könyvünk és neveink. Mikor csináltad?” Erre Raoul nevetésben tört ki és azt mondta: „Megmutatom neked, mikor csináltam.” és kinyitotta a könyvet, egy árva név sem volt benne. Semmi. De ez volt az ötlete. Tennie kellett valamit. Meg akarta menteni azokat az embereket. Volt egy hasonló trükkje, voltak jogosítványai és… és biztosítási papírjai, bármilyen magyar dokumentum, amit a németek nem tudtak elolvasni. Ezeket elvitte a vonatokhoz, követelte, hogy nyissák ki a vonatokat és rákiáltott az emberekre, hogy „X Y úr, nálam vannak az iratai, szálljon le!” És néhány ember emiatt, tudja, [rájött, hogy] „Ó, talán megmenekülhetünk.” És átadott nekik… néhányan Schutzpassokat [védleveleket] kaptak, persze nem az ő nevük volt rajta, de kit érdekel, tudja, és biztosítási papírokat és adópapírokat, mindenfélét. És visszahozta őket.