Nagy-Britannia megbékítő politikája Hitlerrel és a náci Németországgal szemben
A megbékítés politikája diplomáciai stratégia, amely engedményeket tesz egy agresszív külföldi hatalom felé annak érdekében, hogy elkerülje egy háború kitörését. Ezt a típusú diplomáciát leggyakrabban Neville Chamberlain brit miniszterelnök nevéhez kötik, aki 1937 és 1940 között volt hivatalban. Az 1930-as években a brit kormány a náci Németországgal szemben a megbékítés politikáját folytatta. Ezt a politikát ma többen kudarcnak tekintik, mivel nem akadályozta meg a második világháború kitörését.
A legfontosabb tények
-
1
A megbékítés pragmatikus stratégia volt. Az 1930-as évek brit belpolitikai aggodalmait és a kor diplomáciai szemléletét tükrözte.
-
2
A müncheni egyezmény a megbékítés politikájának legjelentősebb példája. Az egyezményt 1938-ban írta alá Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország.
-
3
A stratégia azonban nem állította meg Adolf Hitlert és a nácikat, akiknek eltökélt szándéka volt a területhódítás és a háborúskodás.
A megbékítés politikája diplomáciai stratégia, amely engedményeket tesz egy agresszív külföldi hatalom felé annak érdekében, hogy elkerülje egy háború kitörését. Legismertebb példája a brit külpolitika volt a náci Németországgal szemben az 1930-as években. Ezt az irányzatot a köztudat leginkább Neville Chamberlain brit miniszterelnökhöz köti (1937 és 1940 között volt hivatalban). A náci Németország megbékítése azonban már elődei, James Ramsay MacDonald (1929–1935) és Stanley Baldwin (1935–1937) politikájára is jellemző volt.
Az 1930-as években a brit vezetők azért törekedtek a megbékítésre, mert el akarták kerülni a második világháborút. Az első világháború (1914–1918) feldúlta Európát, és milliók halálához vezetett. A hatalmas háborús veszteségek miatt Nagy-Britannia lelkileg, gazdaságilag és katonailag is felkészületlen volt egy újabb európai háborúra.
A nácikkal szembeni brit politika különösen Nagy-Britannia nemzetközi helyzete miatt volt fontos. Nagy-Britannia a világ vezető hatalmainak egyike volt az 1920-as és 1930-as években – talán épp a legjelentősebb hatalom. A világ népességének huszonöt százalékát a Brit Birodalom irányította. Az 1930-as években a Föld területének húsz százaléka brit ellenőrzés alatt állt.
Náci fenyegetés az európai békére
Adolf Hitler a náci Németország (1933–1945) vezetőjeként agresszív külpolitikát folytatott. Semmibe vette a nemzetközi határokat és az első világháború után megkötött egyezményeket.
A nácik a versailles-i szerződés felrúgásával akarták visszaállítani Németország nagyhatalmi státuszát. A szerződés megpróbálta korlátozni Németország gazdasági és katonai erejét. Németországot tette felelőssé az első világháborúért, és a németeket háborús kártérítés fizetésére kötelezte. A szerződés Németország területét is csökkentette, és korlátozta a német hadsereg méretét. A nácik a német hadsereg újjászervezését és az elvesztett területek visszaszerzését tervezték. Ám Hitler és a nácik még sokkal tovább akartak menni a versailles-i szerződés felrúgásánál. Minden németet egyesíteni akartak egy náci birodalomban, és terjeszkedni kívántak a kelet-európai „élettér” (Lebensraum) megszerzése által.
1933-ra Hitler külpolitikai elképzelései már világosan kirajzolódtak beszédeiből és írásaiból. Ugyanakkor a náci rezsim első éveiben Hitler megpróbált békés vezetőnek mutatkozni.
Brit értesülések a náci külpolitika szándékairól
1933-ban a brit kormány már tisztában volt Hitler külpolitikai és háborús elképzeléseivel. Ugyanezen év áprilisában a németországi brit nagykövet jelentést küldött Londonba. A jelentés Hitler politikai értekezését és önéletírását, a Mein Kampfot foglalta össze. Ez a jelentés világossá tette Hitler azon szándékát, hogy háborúskodással és katonai erő bevetésével rajzolja át Európa térképét.
A brit tisztviselők nem voltak biztosak abban, hogy komolyan kell-e venniük Hitler téziseit, és hogy miként válaszoljanak rá. Egyesek azt feltételezték, hogy Hitler prioritásai megváltoznak, amint átveszi a kormányzással járó felelősséget. Neville Chamberlain úgy vélte, hogy a brit kormány tárgyalásokat folytathat Hitlerrel. Chamberlain azt remélte, hogy Hitler megbékítésével (azaz bizonyos követeléseinek elfogadásával) a nácik nem folyamodnak majd a háború eszközéhez.
Mások arra figyelmeztettek, hogy Hitlerben nem lehet megbízni a nemzetközi diplomácia normái szerint. A legjelentősebb intő hang Winston Churchillé volt. Churchill az 1930-as években kiemelkedő politikai véleményvezér és parlamenti képviselő volt. Többször is nyilvánosan figyelmeztetett a veszélyekre, amelyeket Hitler és a fasizmus jelentett Nagy-Britanniára nézve.
Miért állt ki Nagy-Britannia az 1930-as évek elején a megbékítés politikája mellett?
Számos tényező késztette arra a brit kormányt, hogy a megbékítés politikáját folytassa, és mindenáron megpróbálja elkerülni a háborút. A legfontosabb tényezők között szerepeltek a belpolitikai aggályok, a birodalmi politika szempontjai és a geopolitikai megfontolások.
Brit belpolitikai aggályok
A brit megbékéítési politika részben a birodalom belpolitikai problémáit tükrözte, beleértve a gazdasági problémákat és a háborúellenes hangulatot. Az 1930-as években a nagy gazdasági világválság következtében egekbe szökött a munkanélküliség. A gazdasági válság hatására megmozdulások és tüntetések alakultak ki a köztereken.
Nagy-Britanniában széles körben elterjedt volt a háborúellenes hangulat és a megbékítési politika támogatása. A brit társadalom meghatározó rétegei is ezt támogatták. Ide tartoztak a jelentősebb üzleti vezetők és a királyi család is. A Brit Broadcasting Company (BBC) és a The Times is nyilvánosan kiálltak mellette. A legtöbb konzervatív párti vezető is ezt az irányzatot támogatta. Winston Churchill volt a figyelemre méltó kivétel.
A brit birodalmi politika
Nagy-Britannia birodalmi politikája a brit kormánynak a háborúhoz és a megbékítéshez való hozzáállását is alakította. A brit gazdagság, hatalom és identitás a birodalomtól függött, amely domíniumokat és gyarmatokat foglalt magában. Az első világháború alatt a britek a birodalmukra támaszkodtak az erőforrások és a hadsereg utánpótlása tekintetében. Egy újabb világháború esetén a briteknek megint csak a birodalmukra volt szükségük a győzelemhez. A birodalmi támogatás azonban az 1930-as években kevésbé volt biztos, mint az első világháború kezdetén.
Az 1930-as években a brit politikusok attól tartottak, hogy egy háború veszélyeztetné Nagy-Britannia és a domíniumok közötti kapcsolatot. A domíniumok közé tartozott Ausztrália, Kanada, Új-Zéland és Dél-Afrika. Az első világháború után ezek jelentős mértékű függetlenséget kaptak a Brit Birodalmon belül. A politikusok nem voltak biztosak abban, hogy egy újabb világháború esetén a domíniumok általános támogatásban részesítenék őket.
A brit politikusok attól is tartottak, hogy egy háború dekolonizációs mozgalmakat gerjeszthetne a brit gyarmatokon. A brit gyarmatok között volt Barbados, India, Jamaika és Nigéria. A britek számára a gyarmatok dekolonizációja katasztrófának tűnt, mert így elvesztenék a gyarmati befolyást, az ottani erőforrásokat és nyersanyagokat. Ráadásul a brit kormány attól tartott, hogy ha elveszít egy háborút, a háború utáni béketárgyalások során elveszítené gyarmatait is.
Geopolitikai megfontolások
A brit megbékítési politika az 1930-as évek diplomáciai viszonyaira is reagált. Az akkori legerősebb nemzetközi szereplőknek (nevezetesen az Egyesült Államoknak, Olaszországnak, a Szovjetuniónak és Franciaországnak) megvoltak a maguk belpolitikai és geopolitikai szempontjai. A háború megelőzésére létrehozott Nemzetek Szövetsége pedig hatástalannak bizonyult a náci Németország és a fasiszta Olaszország agressziójával szemben.
A megbékítés brit politikája a német újrafegyverkezéssel szemben (1933–1937)
1933 és 1937 között a brit kormány a náci Németország újrafegyverkezésére válaszul a megbékítés politikáját alkalmazta. 1933 őszétől kezdve a nácik egy sor lépéssel jelezték, hogy nem kívánják betartani a meglévő szerződéseket, és nem fogadják el az első világháború utáni világrendet. 1933-ban a náci Németország kilépett a nemzetközi leszerelési konferenciából és a Nemzetek Szövetségéből. 1935-ben a náci rezsim nyilvánosan bejelentette a német légierő (Luftwaffe) létrehozását és a hadkötelezettség visszaállítását. 1936-ban a nácik remilitarizálták a Rajna-vidéket, a Franciaországgal határos nyugat-németországi régiót.
A nemzetközi közösség számos tagját aggodalommal töltötték el a nácik tettei, és tartottak Hitler jövőbeli szándékaitól. Ám nem volt egyetértés abban, hogy miként lehet a leghatékonyabban reagálni Hitler külpolitikájára.
A brit kormányok Ramsay MacDonald munkáspárti miniszterelnök (1929–1935) és Stanley Baldwin konzervatív miniszterelnök (1935–1937) alatt úgy döntöttek, hogy nem szankcionálják vagy büntetik a náci Németországot a nemzetközi egyezmények megsértéséért. Inkább tárgyalni próbáltak a németekkel. 1935 júniusában a britek aláírták az angol-német haditengerészeti egyezményt a náci Németországgal. Az egyezmény lehetővé tette Németország számára, hogy sokkal nagyobb haditengerészeti erőt tartson fenn, mint amekkorát a versailles-i szerződés értelmében fenntarthatott volna. A brit vezetők azt remélték, hogy ez az egyezmény megakadályozza a Nagy-Britannia és Németország közötti tengeri fegyverkezési versenyt.
Neville Chamberlain és a megbékítés politikája a náci területszerző agresszióval szemben (1938)
Neville Chamberlain 1937 májusában lett miniszterelnök. Miniszterelnökként remélte, hogy a nemzetközi ügyek helyett inkább a belföldi kérdésekre összpontosíthat. Chamberlain azonban nem sokáig tudta megkerülni a külpolitikát.
Németország megszállja Ausztriát
1938 márciusában a náci Németország megszállta Ausztriát, ami az első világháború utáni békeszerződések durva megsértése volt. Ausztria megszállása egyértelművé tette, hogy a náciknak nem számít szomszédjuk szuverenitása és határai. Ennek ellenére a nemzetközi közösség kész tényként fogadta el a lépést. Egyetlen külföldi kormány sem avatkozott be. A nemzetközi közösség azt remélte, hogy a német terjeszkedés itt véget ér.
Egyesek elítélték a be nem avatkozás mellett való döntést. Churchill 1938 márciusában az alsóházban tartott beszédében arra figyelmeztetett, hogy Ausztria megszállása a nácik területszerző agressziójának csupán az első lépése. Churchill így fogalmazott:
[Ausztria megszállásának] súlyosságát nem lehet eltúlozni. Európa az agresszió jól megtervezett és időzített, lépésről lépésre kibontakozó programjával áll szemben, és csak egyetlen választása van […], vagy behódolni, mint Ausztria, vagy pedig hatékony ellenintézkedéseket tenni... Az ellenállás nehéz lesz […], mégis, meg vagyok győződve, [hogy a kormány a cselekvés mellett fog dönteni] Európa békéjének megőrzése érdekében; és ha azt nem lehet megőrizni, akkor az európai nemzetek szabadságának megőrzése érdekében. Ha késlekednénk […], hány barátot idegenítünk még el, hány potenciális szövetségest látunk majd elbukni...?
Az ezt követő hónapokban Churchill elkezdte szorgalmazni az európai nemzetek katonai védelmi szövetségének megalakítását. Sokak számára Churchill megbékítéssel szembeni kritikája és Hitlerrel kapcsolatos ismételt figyelmeztetései agresszívan háborúpártinak és paranoidnak tűntek. Kitartása amellett, hogy Nagy-Britanniának fel kell készülnie a háborúra, nem tette őt kedveltté a Konzervatív Párt Chamberlainnel szimpatizáló tagjai körében.
A szudétanémet válság
A remény, hogy Németország Ausztriánál megáll, szinte azonnal szertefoszlott, amikor Hitler célba vette a Szudétavidéket, Csehszlovákia javarészt németajkú régióját. 1938 nyarán a nácik válságot gerjesztettek a Szudétavidéken. Azt a valótlanságot terjesztették, hogy a csehszlovák kormány elnyomja a régióban élő németeket. A nácik valójában el akarták csatolni a régiót, és ürügyet kerestek a Szudétavidék megszállására. Hitler háborúval fenyegetett, ha a csehszlovákok nem hajlandók átengedni a területet Németországnak.
A britek a német-csehszlovák konfliktust nemzetközi válságnak tekintették. Ausztria diplomáciai szempontból elszigetelt volt, amikor a náci Németország megszállta. Ezzel szemben Csehszlovákia fontos szövetségese volt Franciaországnak és a Szovjetuniónak. Így a szudétanémet válságot potenciális európai- vagy akár világszintű háborús veszélynek látták.
Chamberlain tárgyalásokat folytat Hitlerrel
1938 szeptemberében úgy tűnt, hogy Európa már a háború küszöbén áll. Ekkor Chamberlain is bekapcsolódott a folyamatokba. 1938. szeptember 15-én Chamberlain Hitler berchtesgadeni nyaralójába repült, hogy tárgyaljon a német vezető feltételeiről. Chamberlain célja az volt, hogy diplomáciai megoldást találjon a háború elkerülésére.
Az ügy azonban megoldatlan maradt. Így Chamberlain és Hitler szeptember 22-én és 23-án ismét találkozott. A második találkozón Hitler közölte Chamberlainnel, hogy Németország október 1-ig elfoglalja a Szudétavidéket, akár lesz nemzetközi megállapodás, akár nem.
Szeptember 27-én Chamberlain rádióbeszédben fejtette ki álláspontját a tárgyalásokkal és a Szudétavidék sorsával kapcsolatban:
Rettentes, abszurd és elképzelhetetlen lenne, ha lövészárkokat ásnánk és gázálarcokat próbálgatnánk itt egy távoli országban, számunkra ismeretlen népek között zajló disputa miatt... Bármennyire is szimpatizálunk egy kis nemzettel, amely szemben találja magát egy nagy és erős szomszéddal, nem tehetjük, hogy az egész Brit Birodalmat háborúba vigyük pusztán az ő érdekében. Ha harcolnunk kell, akkor ennél nagyobb jelentőségű ügyért fogunk.
Müncheni egyezmény (1938. szeptember 29–30.)
1938. szeptember 29–30-án nemzetközi konferenciára került sor Münchenben. A találkozón részt vett Chamberlain, Hitler, Édouard Daladier francia miniszterelnök és Benito Mussolini olasz diktátor. A csehszlovák kormányt nem vonták be a tárgyalásokba. Münchenben Chamberlain és a többiek beleegyeztek abba, hogy október 1-jei hatállyal elcsatolják Csehszlovákiától a Szudétavidéket, és Németországhoz csatolják. A Szudétavidékért cserébe Hitler lemondott minden további területi igényéről Csehszlovákia más részeire vonatkozóan. A háborút egyelőre sikerült megakadályozni. A britek, franciák és olaszok a háború elkerülése nevében nyíltan semmibe vették Csehszlovákia szuverenitását.
A müncheni egyezmény aláírása volt Nagy-Britannia legjelentősebb kiállása a megbékítés politikája mellett.
Neville Chamberlain: „korunknak szóló béke”
Chamberlain diadalmasan tért vissza a müncheni találkozóról. Londoni elhíresült kijelentése a következő volt:
Kedves barátaim, történelmünkben másodszor tért vissza Németországból brit miniszterelnök, hogy elhozza a becsülettel megkötött békét. Hitem szerint ezzel megvalósult a korunknak szóló béke.
Chamberlaint néha tévesen így idézik: „...ezzel megvalósult a béke korunkban”.
Winston Churchill elítéli a müncheni egyezményt
Chamberlain optimizmusa nem maradt ellenválasz nélkül. Winston Churchill 1938. október 5-én az alsóházban tartott beszédében elítélte a müncheni egyezményt. Az egyezményt Nagy-Britannia és Európa többi része számára „teljeskörű és totális vereségnek” nevezte. Churchill továbbá azt mondta, hogy a brit megbékítési politika „mélyen megrendítette és talán végzetes veszélybe sodorta Nagy-Britannia és Franciaország biztonságát, sőt, a függetlenségét is”.
A müncheni egyezmény kudarca és a megbékítés politikájának vége
A müncheni egyezmény nem tudta megállítani a náci Németország területi agresszióját. 1939 márciusában a náci Németország elfoglalta Csehszlovákia többi részét, beleértve Prágát. Hitler retorikája alapján egyértelmű volt, hogy a nácik következő célpontja Lengyelország, Németország keleti szomszédja lesz.
A cseh területek náci megszállása megváltoztatta a brit külpolitikát. A brit kormány lassan elkezdett felkészülni az immár elkerülhetetlennek tűnő háborúra. 1939 májusában a brit parlament elfogadta az 1939. évi katonai kiképzési törvényt, a korlátozott sorozást.
Nagy-Britannia megerősítette az európai partnerei iránti elkötelezettségét is. Nem sokkal azután, hogy a nácik elfoglalták Prágát, a brit és a francia kormány hivatalosan garantálta, hogy segít megvédeni Lengyelország szuverenitását. 1939 augusztusának végén a brit és a lengyel kormány aláírta az ezt megerősítő egyezményt. A britek megígérték, hogy egy agresszív külföldi hatalom támadása esetén Lengyelország segítségére sietnek. Ezt az egyezményt csupán néhány nappal azelőtt írták alá, hogy a náci Németország lerohanta Lengyelországot.
Nagy-Britannia hadat üzen a náci Németországnak
1939. szeptember 1-jén a náci Németország megszállta Lengyelországot. A nemrég aláírt angol-lengyel megállapodás ellenére a brit kormány először diplomáciai megoldással próbálkozott a háború elkerülése érdekében. A nácik figyelmen kívül hagyták ezeket a diplomáciai kezdeményezéseket.
Szeptember 3-án a brit és a francia kormány hadat üzent Németországnak. Ezzel Lengyelország német megszállása egy szélesebb körű háborúvá vált – ez lett a második világháború. Ugyanezen a napon a brit parlament törvényt fogadott el az általános hadkötelezettség bevezetéséről. Chamberlain rádióbeszédében így szólt a brit néphez:
Képzelhetik, milyen keserű csapás számomra, hogy a békéért folytatott hosszú küzdelmem kudarcot vallott. Mégsem tudom elhinni, hogy bármi többet vagy mást tehettem volna, ami sikeresebb lett volna.
A legutolsó pillanatig lehetséges volt egy békés és tisztességes rendezés Németország és Lengyelország között. De Hitler nem akarta ezt. Nyilvánvalóan elhatározta, hogy megtámadja Lengyelországot, bármi történjék is.... Ebből is látható, hogy nem lehet arra számítani, hogy felhagyjon azon gyakorlatával, hogy erőszakot alkalmazzon akarata érvényesítésére. Éppen ezért őt is csak erővel lehet megállítani.
A brit kormány a lehető leggyorsabb mozgósításba kezdett – mind az otthoni színtéren, mind az egész birodalomban. Emellett tengeri blokádot vezetett be Németország ellen. Annak ellenére, hogy Németország és Nagy-Britannia hivatalosan háborúban álltak egymással, a két hadsereg között csak korlátozottan került sor összecsapásokra. Következésképpen ezt az időszakot „furcsa háborúnak” nevezték.
A „furcsa háború” 1940 májusában ért véget, amikor Németország lerohanta Belgiumot, Franciaországot és Hollandiát. A britek 1939 szeptemberében a Brit Expedíciós Haderő (British Expeditionary Force, BEF) néven ismert katonai egységeket küldték Franciaországba. 1940 májusában a BEF belga, a francia és a holland sereggekkel együtt harcolt a németek ellen. Végül a BEF visszavonult Dunkerque-be, majd evakuálták őket.
Neville Chamberlain 1940 májusában egészségügyi okokból lemondott a miniszterelnöki pozícióról. 1940 novemberében rákban meghalt. Chamberlain lemondását követően Winston Churchill lett a brit miniszterelnök. Ő irányította Nagy-Britanniát az angliai csata során, London bombázása (a „Blitz”) idején. Ő határozta meg a brit háborús politikát, és ő irányította Nagy-Britannia háborús szövetkötéseit az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval.
A következő öt évben a britek Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten harcoltak a nácik és szövetségeseik ellen. A szövetséges hatalmak (köztük a britek) 1945 májusában végül legyőzték a náci Németországot.
A megbékítés utólagos megítélése
A második világháború és a holokauszt jelentős mértékben befolyásolta a megbékítés megítélését. A diplomáciai stratégiát gyakran kudarcnak tekintik, mind gyakorlati, mind pedig morális szempontból.
Ma már a levéltári dokumentumok alapján tudjuk, hogy Hitler megbékítése szinte biztosan kudarcra volt ítélve. Hitler és a nácik kifejezett célja a háborús offenzíva és területszerzés volt. Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy azok, akik elítélik Chamberlaint, gyakran az utólagos ismeretek fényében teszik ezt. Az 1940-ben elhunyt Chamberlain nem láthatta előre a nácik és mások által a második világháború alatt elkövetett atrocitások mértékét.
Lábjegyzetek
-
Footnote reference1.
Az Egyesült Államok az elszigetelődés külpolitikáját követte. A fasiszta Olaszország a náci Németország közeli szövetségese volt. A Szovjetunió kommunista ország volt. A nemzetközi közösség többi részétől viszonylag elszigetelten létezett, és feszült volt a viszonya Nagy-Britanniával. Ezenkívül a britek féltek a kommunizmus terjedésétől. Franciaországnak érdekében állt, hogy megvédje magát a katonailag erős Németországgal szemben. A britek azonban nem értettek egyet a francia szemlélettel, mert a franciák keményen akartak fellépni Németországgal szemben, és a britek attól tartottak, hogy ez háborúhoz vezethet.