1944 áprilisában, Magyarország német megszállása után Ágit, édesanyját, hat éves öccsét és nagynénjét a munkácsi gettóba kényszerítették. Auschwitzba való deportálása előtt Áginak a gettó téglagyárában kellett dolgoznia. Auschwitzban az akkor 14 éves Ágit egy Sonderkommando tagjai közé választották. Ez a kényszermunka-alakulat az auschwitzi foglyok és áldozatok ruháit és tárgyait válogatta szét. 1945 januárjában Ágit és más foglyokat halálmenetre indították Auschwitzból. A szovjet csapatok 1945 áprilisában-májusában szabadították fel.
Nagyon hirtelen történt, bár már benne volt a levegőben. Úgy értem, már az év elejétől fogva éreztük, hogy valami nincs rendben. Az iskolák zárva voltak. Az élet egyszerűen már nem volt ugyanaz, mint régen. Sárga csillagot viseltünk, hogy zsidóként megkülönböztessenek minket, és amikor a németek megszállták – akkoriban ez Magyarország volt –, a németek átvették az irányítást a város felett, és hamarosan közölték velünk, hogy csomagoljunk össze egy 5 kilós csomagot, majd gyalog... vagyis gyalogosan hajtottak minket a saját szülővárosunkban található téglagyárba. Nagyon nehéz körülmények között éltünk ott. A nagynéném, emlékszem, egy szánból rögtönzött hálószobát. Saját párnáinkat hoztuk, a szabad ég alatt aludtunk, de a szán oldalról védett bennünket. Mi magunk építettük, téglából… mi raktuk fel a téglákat. És emlékszem, milyen aggodalommal töltötte el anyámat, hogy a gyermekének ilyen keményen kell dolgoznia, és... Négy hétig maradtunk ott. Egy áprilisi éjszakán... Minden mindig akkor történt, amikor sötét volt. Utasítottak minket, hogy sorakozzunk fel. Még mielőtt észbe kaptunk volna, már a marhavagonokban voltunk, hogy „munkára” vigyenek minket. Anélkül, hogy sejtettük volna, a hírhedt Auschwitzba érkeztünk – de még mindig nem tudtuk, hogy hová tartunk. Az Auschwitzba tartó úton a marhavagonban – ahol volt egy saját kis sarkunk: anyám, a nagynéném, és az öcsém, aki akkor hat éves volt – anyámnak az egyetlen aggodalma kizárólag apám és az én jóllétem volt. Ezeket a szavakat mondta: „Remélem, hogy nem kell éhezned… hogy soha nem kell, hogy éhes legyél, mert tudom, hogy fáj a fejed, gyermekem."
We would like to thank Crown Family Philanthropies, Abe and Ida Cooper Foundation, the Claims Conference, and BMF for supporting the ongoing work to create content and resources for the Holocaust Encyclopedia. View the list of all donors.
