A német hadsereg és a náci rezsim kapcsolata évszámokban
Ez az idővonal a hivatásos katonai elit és a náci állam közötti kapcsolatot vázolja fel. Bemutatja a folyamatot, melynek során a katonai vezetők magukévá tették a náci ideológiát, valamint szerepüket a zsidók, a hadifoglyok és a fegyvertelen civilek elleni bűncselekmények elkövetésében a náci ideológia nevében.
A holokauszt után a német hadsereg tábornokai azt állították, hogy becsülettel harcoltak a II. világháborúban. Ragaszkodtak ahhoz, hogy az SS – a náci elitalakulat – és vezetője, Heinrich Himmler volt a felelős minden bűncselekményért.
A „tiszta Wehrmacht” mítoszát, vagyis azt a téves állítást, hogy a német hadsereg „keze tiszta”, sokan elfogadták az Egyesült Államokban, ahol a hidegháborúba bonyolódott amerikai katonai vezetők a német kollégáiktól vártak olyan információkat, amelyek segíthettek nekik a Szovjetunióval szemben. És mivel a háborúról rendelkezésre álló kevés szovjet beszámolót nem tartották hitelesnek – a német hadsereg által elkövetett bűnök többsége pedig szovjet területen történt –, a mítosz évtizedekig cáfolat nélkül maradt.
Ez a II. világháború történelmi emlékezetének két tartós torzulásához vezetett. Először is, a német tábornokokat a katonai tehetség példáinak tekintették, nem pedig a náci rezsim bűneiben közreműködő háborús bűnösöknek. Másodszor, szinte teljességgel megfeledkeztek a német hadsereg holokausztban betöltött szerepéről.
Ez az idővonal ezekre a torzításokra reflektál azáltal, hogy felvázolja a hivatásos katonai elit és a náci állam közötti kapcsolat alakulását, kiemelve azt, ahogy a katonai vezetők magukévá tették a náci ideológiát, valamint nyomon követve szerepüket a zsidók, a hadifoglyok és a fegyvertelen civilek elleni bűncselekmények elkövetésében ezen ideológia nevében.
I. világháború (1914–18)
Az I. világháború a modern kori történelem egyik legpusztítóbb háborúja volt. A gyors és döntő győzelem iránti kezdeti lelkesedés mindkét oldalon alábbhagyott, ahogy a háború – különösen a nyugati fronton – patthelyzetbe torkollott a sok áldozatot követelő csaták és lövészárokharcok következtében. Több mint kilencmillió katona vesztette életét. Ez a szám messze meghaladta az előző száz év összes fegyveres konfliktusában bekövetkezett halálesetek számát. Németország egyedül kétmillió katonát veszített. Mindkét oldalon hatalmas veszteségeket szenvedtek, részben az új fegyverek, például a géppuska és a harci gázok bevetésének következtében, részben pedig amiatt, hogy a katonai vezetők képtelenek voltak haditerveiket a háború egyre inkább gépesített jellegéhez igazítani.
A Nagy Háború meghatározó tapasztalat volt a német hadsereg számára. A harctéren és a hátországban átélt kudarcok határozták meg a háborúról alkotott vélelmeket, és befolyásolták a civilek és a katonák közötti kapcsolat értelmezését.
1916. október: zsidó cenzus a német hadseregben
Az I. világháború alatt Németországban fokozódott az antiszemitizmus. A zsidó lakosság körülbelül hatszázezer fős volt – a német lakosságnak kevesebb, mint egy százaléka. Antiszemita újságok és politikusok támadták a zsidóságot, azzal a koholt váddal, hogy a zsidók megtagadták nemzetük iránti kötelességüket, és nem vettek részt a harcokban. A porosz hadügyi miniszter elrendelte a Judenzählungot, szó szerinti fordításban a „zsidószámlálást” vagy zsidó cenzust, a fronton szolgáló zsidók számának megállapítását, melyet a háború idején hajtottak végre. A német zsidó közösséget ez felháborította. A cenzus eredményeit ugyanakkor ismeretlen okból sohasem közölték. A háború után is folytatódott a vita a zsidóság részvételéről a harcokban – antiszemita és zsidó csoportok egyaránt közreadták saját számadataikat. A zsidó közösség számítása szerint körülbelül százezer zsidó szolgált a német hadseregben, és tizenkétezren veszítették életüket a harcokban.
1918. november 11.: a tűzszünet és a „hátbadöfés-legenda”
A több mint négy évig tartó harcok után 1918. november 11-én tűzszünet, vagyis fegyvernyugvás lépett életbe a legyőzött Németország és az antanthatalmak között. A német nép számára a vereség óriási sokk volt; korábban azt mondták nekik, hogy a győzelemhez nem férhet kétség.
A németek egy része a váratlan vereséget a „hátbadöfés-legendával” magyarázta. A legenda szerint belső „ellenségek” – elsősorban zsidók és kommunisták – szabotálták a német háborús erőfeszítéseket. Valójában a német katonai vezetők vették rá a német császárt a békekötésre, mert tudták, hogy Németország nem tudja megnyerni a háborút, és féltek az ország közelgő összeomlásától. Később ugyanezen katonai vezetők közül sokan terjesztették a hátbadöfés legendáját, hogy a vereség miatti felelősséget eltereljék a hadvezetésről.
1919. június 28.: a versailles-i békeszerződés
A versailles-i szerződést 1919. június 28-án írták alá. Németország újonnan megalakult demokratikus kormánya a szerződést kíméletlen feltételeket tartalmazó „békediktátumnak” tekintette.
A szerződés más rendelkezések mellett megkövetelte a német katonai erők csökkentését. A német hadsereg létszámát százezer fős önkéntes haderőre korlátozta, legfeljebb négyezer tiszttel, akik közül mindnek huszonöt évig kellett szolgálnia. Ezzel azt akarták megakadályozni, hogy a német hadsereg a gyors fluktuációt újabb tisztek kiképzésére használja fel. A szerződés megtiltotta a tankok, mérges gázok, páncélozott járművek, repülőgépek és tengeralattjárók gyártását, valamint fegyverek behozatalát. Feloszlatta a német hadsereg elit haderőtervezési részlegét, a vezérkart, és bezáratta a katonai akadémiákat és más képzési intézményeket. A szerződés előírta a Rajna-vidék demilitarizálását, és megtiltotta, hogy német katonai erők állomásozzanak a francia határ mentén. Ezek a változások nagymértékben korlátozták a német katonatisztek karrierlehetőségeit.
1921. január 1.: a német hadsereg újjáalakulása
Az új német köztársaság, amely weimari köztársaságként ismert, számos nehéz feladat előtt állt. Az egyik legnagyobb kihívást a hadsereg, az úgynevezett Reichswehr újjászervezése jelentette. A kormány 1921. január 1-jén Hans von Seeckt tábornok vezetésével újra felállította a Reichswehrt. A Reichswehr kis létszámú és homogén tisztikarát antidemokratikus szemlélet, a weimari köztársasággal szembeni ellenérzések, valamint a versailles-i szerződés aláásására és kijátszására való törekvés jellemezték.
Az 1920-as évek során a hadsereg többször is megsértette a békeszerződést. A feloszlatott vezérkar például egyszerűen átvezényelte a haderőtervezési részleget a „Truppenamt” névre hallgató „csapathivatalhoz”. A hadsereg titokban olyan fegyvereket is importált, amelyeket a versailles-i békeszerződés betiltott. Még megállapodást is kötött a Szovjetunióval, amely lehetővé tette számára, hogy tiltott tankgyakorlatokat tartson szovjet területen. A Reichswehr középszintű tisztjei később Hitler alatt a német hadsereg vezetői lettek.
1929. július 27.: a genfi egyezmény
1929. július 27-én Németország és más vezető országok Genfben aláírták a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló egyezményt. Ez a nemzetközi megállapodás a korábbi, 1899-es és 1907-es hágai egyezményekre épült, és a hadifoglyok fokozottabb védelmét szolgálta. Egyike volt az 1920-as években a hadviselés szabályozása céljából kötött számos fontos nemzetközi egyezménynek. A genfi jegyzőkönyv (1925) korszerűsítette a mérgező gázok használatára vonatkozó korlátozásokat. 1928-ban a Kellogg-Briand-paktumban az aláírók lemondtak a háborúról mint a nemzeti politika eszközéről.
Ezek a háború utáni megállapodások kísérletet tettek a nemzetközi jog modernizálására, hogy megakadályozzák egy újabb, az I. világháborúhoz hasonlóan pusztító konfliktus kirobbanását. A német hadseregben azonban az volt az uralkodó álláspont, hogy a katonai szükségszerűség mindig felülírja a nemzetközi jogot.
1933. február 3.: Hitler találkozik a legfelsőbb katonai vezetőkkel
Adolf Hitlert 1933. január 30-án nevezték ki Németország kancellárjává. Mindössze négy nappal később magánbeszélgetés keretében találkozott a legfelsőbb katonai vezetőkkel, hogy megnyerje támogatásukat. Ez azért volt különösen fontos, mert a hadsereg történelmileg fontos szerepet játszott a német társadalomban, és ily módon képes volt az új rendszer megdöntésére.
A katonai vezetés nem bízott meg teljesen Hitlerben, és nem támogatta őt populizmusa és radikalizmusa miatt. A náci pártnak és a német hadseregnek azonban hasonló külpolitikai céljai voltak. Fel akarták mondani a versailles-i békeszerződést, bővíteni a német fegyveres erőket, és megsemmisíteni az állítólagos kommunista fenyegetést. Ezen az első találkozón Hitler megpróbálta megnyerni a német tisztikart. Nyíltan beszélt a diktatúra kiépítésére, az elveszett területek visszaszerzésére és háború indítására vonatkozó terveiről. Majdnem két hónappal később Hitler a német katonai hagyományok iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy nyilvánosan meghajolt Hindenburg elnök, az I. világháború ünnepelt tábornoka előtt. 1933 októberében Németország elhagyta a Leszerelési Értekezletet és kilépett a Nemzetek Szövetségéből.
1934. február 28.: az „árja paragrafus”
Az 1933. április 7-én elfogadott, a hivatásos közszolgálat helyreállításáról szóló törvénybe belefoglaltak egy Arierparagraph („árja paragrafus”) elnevezésű szakaszt is. A paragrafus kötelezővé tette, hogy minden „nem árja” származású németet (azaz zsidót) távolítsanak el a közszolgálatból.
Az árja paragrafus kezdetben nem vonatkozott a fegyveres erőkre. Werner von Blomberg hadügyminiszter 1934. február 28-án azonban saját hatáskörében a hadseregben is érvénybe léptette. Mivel a Reichswehr már diszkriminálta a zsidókat, és megakadályozta az előléptetésüket, a szabályozás kevesebb mint száz katonát érintett. Erich von Manstein ezredes a magas rangú katonai vezetőkhöz írt memorandumban a német hadsereg hagyományos értékeire és szakmai kódexére hivatkozva elítélte a leszerelést, de ez hatástalan maradt. Blomberg döntése az árja paragrafus alkalmazásáról pontosan tanúskodik róla, hogyan működtek együtt a náci rezsimmel a magas rangú katonai tisztviselők. A katonai egyenruhákat és jelvényeket náci szimbólumokkal látták el, és a katonai kiképzésbe náci eszméken alapuló politikai oktatást vezettek be.
1934. június 30. – július 2.: „a hosszú kések éjszakája”
1933–1934-ben Hitler véget vetett Ernst Röhm SA-vezető azon törekvéseinek, hogy a hivatásos hadsereget egy SA-központú népi milícia váltsa fel. A katonai vezetők Röhm megállítását követelték. Hitler úgy döntött, hogy egy professzionálisan kiképzett és szervezett hadsereg jobban megfelel terjeszkedési céljainak. A hadsereg érdekében, a jövőbeni támogatásukért cserébe közbelépett.
1934. június 30. és július 2. között a náci pártvezetés meggyilkolta az SA vezetőségét, köztük Röhmöt és más szembeszegülőket. A gyilkosságok megerősítették a náci rezsim és a hadsereg közötti megállapodást, amely – kevés kivételtől eltekintve – a második világháború végéig fennállt. E megállapodás részeként a katonai vezetők támogatták Hitlert, amikor 1934 augusztusában kikiáltotta magát a Német Birodalom Führerének (vezetőjének). A katonai vezetők azonnal új esküt tettek, amelyben személyesen Hitler mint a német nemzet megszemélyesítője szolgálatára tettek fogadalmat.
1935 márciusa – 1936 márciusa: a Wehrmacht létrehozása
1935 elején Németország – a versailles-i békeszerződést megszegve – megtette az első nyilvános lépéseket az újrafegyverkezésre. Egy 1935. március 16-i új törvény ismét bevezette a sorkötelezettséget, és hivatalosan 550 000 főre emelte a német hadsereg létszámát.
Májusban egy titkos birodalmi védelmi törvény a Reichswehrt átalakította a Wehrmachttá, és Hitlert tette meg főparancsnokká, aki „a hadügyminiszter és Wehrmacht-parancsnok” felettese. A névváltoztatás főként külsőség volt, de az átalakítás azt célozta, hogy a békeszerződés által létrehozott védekező haderő helyett megteremtsenek egy támadó háborúra képes haderőt. Ráadásul a sorkötelezettségi törvény kizárta a zsidókat, nagy csalódást okozva azoknak a zsidó férfiaknak, akik bizonyítani akarták, hogy továbbra is hűségesek Németországhoz. A katonai vezetők együttműködtek a náci rezsimmel a fegyvergyártás kiterjesztése érdekében. 1936 márciusában az új Wehrmacht megszállta a Rajna-vidéket.
1937. november 5.: Hitler ismét találkozik a legfelsőbb katonai vezetőkkel
1937. november 5-én Hitler egy szűk körű megbeszélést tartott a külügyminiszterrel, a hadügyminiszterrel, valamint a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és a légierő vezetőivel. Hitler megvitatta velük Németország külpolitikájával kapcsolatos elképzeléseit, amelyek között szerepeltek Ausztria és Csehszlovákia mielőbbi bekebelezésének tervei, szükség esetén erőszakkal, amit további terjeszkedés követ. Werner Freiherr von Fritsch, a hadsereg főparancsnoka, von Blomberg hadügyminiszter és Konstantin von Neurath külügyminiszter ellenezte a terveket, nem erkölcsi okokból, hanem mert úgy vélték, hogy Németország katonailag nem áll készen, különösen, ha Nagy-Britannia és Franciaország is belép a háborúba. Az ezt követő napokban és hetekben több más katonai vezető, aki tudomást szerzett a találkozóról, szintén nemtetszését fejezte ki.
1938 január–február: a Blomberg–Fritsch-ügy
1938 elején a Wehrmacht felső vezetőit érintő két botrány lehetővé tette a nácik számára, hogy eltávolítsák azokat a parancsnokokat, akik nem támogatták teljes mértékben Hitlernek a novemberi találkozón felvázolt terveit. Először a frissen nősült Blomberg hadügyminiszter feleségéről derült ki, hogy „múltja” van, amelyről pornográf képek árulkodnak. Ez teljesen elfogadhatatlan volt egy katonatiszt esetében. Hitler (a többi magas rangú tábornok teljes támogatásával) Blomberg lemondását követelte. Ugyanebben az időben mondott le von Fritsch, a hadsereg főparancsnoka is, miután Himmler és Hermann Göring birodalmi marsall hamisan homoszexualitással vádolták meg.
A két lemondás a Blomberg–Fritsch-ügy néven vált ismertté. Ezek lehetőséget adtak Hitlernek a Wehrmacht átszervezésére és az irányítás totális átvételére. A hadügyminiszteri posztot maga Hitler vette át, a fegyveres erők katonai vezetőjévé pedig Wilhelm Keitel tábornokot nevezték ki. Fritsch helyére a sokkal engedékenyebb Walther von Brauchitsch vezérezredes került. Ezek csak a legnagyobb nyilvánosságot kapott személycserék voltak. Hitler egy február eleji kabinetülésen egy sor kényszerű lemondást és áthelyezést is bejelentett.
1938 márciusa–1939 márciusa: külpolitika és terjeszkedés
1938 márciusától 1939 márciusáig Németország egy sor olyan területszerző lépést tett, amelyek egy európai háború kitörésével fenyegettek. Először, 1938 márciusában Németország magához csatolta Ausztriát. Hitler ezután háborúval fenyegetőzött, hacsak Csehszlovákia nem adja át a Németországgal határos, német többségű Szudéta-vidéket. Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Németország vezetői 1938. szeptember 29–30-án konferenciát tartottak a németországi Münchenben. Megegyeztek abban, hogy Németország annektálhatja a Szudéta-vidéket, amennyiben Hitler ígéretet tesz a békére. 1939. március 15-én Hitler megszegte a müncheni egyezményt, és a német csapatok bevonultak a csehszlovák állam megmaradt részébe. Ezek az események feszültséget váltottak ki a katonai főparancsnokságon belül. Ludwig Beck tábornok, a vezérkari főnök már régóta tiltakozott az ellen, hogy egy újabb megnyerhetetlen háborút indítsanak. Kollégái azonban nem voltak hajlandók támogatni őt – készek voltak átadni a stratégiai irányítást a Führernek. Beck lemondott, de lemondása hatástalan maradt.
1939. szeptember 1.: Németország megtámadja Lengyelországot
1939. szeptember 1-jén Németország megtámadta és hamarosan legyőzte Lengyelországot, ezzel kezdetét vette a II. világháború. Lengyelország német megszállása rendkívül erőszakos volt. A német rendőrség és az SS egységei a terrorhadjárat során lengyel civilek ezreit lőtték agyon, és minden lengyel férfit kényszermunkára köteleztek. A nácik a lengyel politikai, vallási és szellemi vezetők kiiktatásával igyekeztek elpusztítani a lengyel kultúrát. Ezeket a bűncselekményeket elsősorban az SS követte el, ugyanakkor a Wehrmacht vezetői teljes mértékben támogatták az intézkedéseket. Sok német katona is részt vett az erőszakos cselekményekben és a fosztogatásban. A Wehrmachtban egyesek nem értettek egyet azzal, hogy a katonákat bevonják a terrorhadjáratba, megdöbbentek az erőszak mértékén, és aggódtak, hogy felbomlik a rend a katonák között. Blaskowitz és Ulex tábornok még a feletteseiknek is panaszt tettek az erőszak miatt. Őket azonban gyorsan elhallgattatták.
1940. április 7. – június 22.: Nyugat-Európa lerohanása
1940 tavaszán Németország megtámadta, legyőzte és elfoglalta Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot és Franciaországot. Ez a győzelmi sorozat – különösen Franciaország elképesztően gyors térdre kényszerítése – nagymértékben növelte Hitler népszerűségét otthon és a hadseregben. Az a néhány katonatiszt, aki ellenezte a terveit, most azzal szembesült, hogy elveszítették a hitelességüket, és csökkent a rezsimmel szembeni ellenállás megszervezésének lehetősége. A nyugat-európai győzelem után Hitler és a Wehrmacht a Szovjetunió megtámadásának megtervezésére fordította figyelmét.
1941. március 30.: a Szovjetunió megtámadásának eltervezése
1941. március 30-án Hitler kétszázötven parancsnoka és vezérkari tisztje előtt beszélt egy titkos találkozón a Szovjetunió elleni közelgő háborúval kapcsolatos elképzeléseiről. Beszédében hangsúlyozta, hogy a keleti háborút rendkívüli erőszakkal kell megvívni, hogy a kommunista fenyegetést fel tudják számolni. Hallgatósága tudta, hogy Hitler a hadijog egyértelmű megsértésére szólít fel, de nem voltak komoly ellenvetések. Sőt, Hitler ideológiájával összhangban a hadsereg egy sor olyan parancsot adott ki, amelyek világossá tették, hogy megsemmisítő háborút kívánnak vívni a kommunista állam ellen. E rendeletek közül a leghírhedtebbek közé tartozott a Kommisarbefehl („komisszár-parancs”) és a Kriegsgerichtsbarkeitserlass („Barbarossa-rendeletként” is ismert). Ezek és más parancsok együttesen egyértelműen megalapozták a Wehrmacht és az SS közötti kapcsolatot. Ezen túlmenően a parancsok egyértelművé tették, hogy a katonák nem büntethetők a nemzetközileg elfogadott hadviselési szabályokat sértő tettekért.
1941. április 6.: Jugoszlávia és Görögország megtámadása
A tengelyhatalmak 1941. április 6-án megtámadták Jugoszláviát, feldarabolva az országot és kihasználva az etnikai feszültségeket. Az egyik régióban, Szerbiában, Németország létrehozott egy katonai megszálló közigazgatási egységet, amely rendkívül erőszakosan lépett fel a helyi lakossággal szemben. Ugyanazon év nyarán a német katonai és rendőri hatóságok a legtöbb zsidót és romát fogolytáborokba zárták. Őszre egy szerb felkelés súlyos veszteségeket okozott a német katonai és rendőri állománynak. Válaszul Hitler utasította a német hatóságokat, hogy minden egyes német haláláért száz túszt végezzenek ki. A német katonai és rendőri egységek ezt a parancsot ürügyként használták arra, hogy gyakorlatilag az összes szerbiai zsidó férfit (körülbelül nyolcezer embert), körülbelül kétezer tényleges vagy vélt kommunistát, szerb nacionalistákat és a két világháború közötti időszak demokratikus politikusait, valamint nagyjából ezer roma férfit agyonlőjenek.
1941. június 22.: a Szovjetunió megtámadása
A német erők 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót. Három, összesen több mint hárommillió német katonából álló hadseregcsoport indult meg a Szovjetunió ellen, északon a Balti-tengertől délen a Fekete-tengerig elnyúló frontvonalon.
Parancsaiknak megfelelően a német erők rendkívüli erőszakot alkalmaztak a Szovjetunió lakosságával szemben. Egész falvakat gyújtottak fel, és egész körzetek vidéki lakosságát lőtték agyon a partizántámadások megtorlásaként. Szovjet civilek millióit küldték kényszermunkára Németországba és a megszállt területekre. A német stratégák a szovjet erőforrások, különösen a mezőgazdasági termények kíméletlen lefoglalására szólítottak fel. Ez volt Németország egyik fő háborús célja keleten.
1941 júniusa–1942 januárja: a szovjet hadifoglyok szisztematikus meggyilkolása
A keleti hadjáratban kezdettől fogva a náci ideológia vezérelte a szovjet hadifoglyokkal kapcsolatos német politikát. A német hatóságok a szovjet hadifoglyokat alsóbbrendűnek és a „bolsevik fenyegetés” részének tekintették. Azzal érveltek, hogy mivel a Szovjetunió nem írta alá az 1929-es genfi egyezményt, annak rendelkezései, amelyek előírják, hogy a hadifoglyoknak élelmet, hajlékot és orvosi ellátást kell biztosítani, valamint tiltják a a foglyok dolgoztatását és testi fenyítését, nem alkalmazandók. Ez a politika katasztrófát jelentett a háború során fogságba esett több millió szovjet katona számára.
A háború végére több mint hárommillió szovjet fogoly (mintegy 58 százalékuk) halt meg német fogságban (a brit és amerikai foglyok három százalékos halálozási arányával szemben). A halálos áldozatok ilyen nagy száma nem volt véletlenszerű vagy a háború járulékos következménye, hanem tudatos politika. A hadsereg és az SS együttműködött több százezer szovjet hadifogoly lelövésében, mert zsidók vagy kommunisták voltak, vagy „ázsiai vonásokat” lehetett felfedezni rajtuk. A többiek erőltetett meneteknek, szisztematikus éheztetésnek és kényszermunkának voltak kitéve, orvosi ellátás nélkül, zord lakhatási körülmények között vagy fedél nélkül. A német erőket újra és újra felszólították az „energikus és kíméletlen fellépésre”, és hogy habozás nélkül „használják fegyverüket” a szovjet hadifoglyok „legkisebb ellenállásának letörésére”.
1941 nyár–ősz: a Wehrmacht részvétele a holokausztban
A legtöbb német tábornok nem tekintette magát nácinak. Ugyanakkor egyetértettek a nácik céljainak jelentős részével. Katonailag indokoltnak tartották a náci politika támogatását. A tábornokok úgy vélték, hogy a kommunizmus erősíti az ellenállást. Arról is meg voltak győződve, hogy a kommunizmus hajtóerejét a zsidók képezték.
Amikor az SS felajánlotta, hogy biztosítja a megszállt területeket, és felszámolja a zsidó fenyegetést, a hadsereg együttműködött velük oly módon, hogy logisztikai támogatást nyújtott az SS-egységeknek és koordinálta a mozgásukat. A hadsereg egységei segítettek összegyűjteni a zsidókat a kivégzőosztagok számára, lezárták a gyilkosságok helyszíneit, és néha maguk is részt vettek a kivégzésekben. Gettókat hoztak létre azok számára, akiket a kivégzőosztagok hátrahagytak, és kiaknázták a zsidó kényszermunkát. Amikor egyes csapatok a nyugtalanság jeleit mutatták, a tábornokok parancsokat adtak ki, amelyek szentesítették a gyilkosságokat és egyéb kegyetlen intézkedéseket.
1943. február 2. – a német 6. hadsereg megadja magát Sztálingrádnál
Az 1942 októberétől 1943 februárjáig tartó sztálingrádi csata a háború egyik legmeghatározóbb fordulópontja volt. Hónapokig tartó ádáz harcok és súlyos veszteségek után, Hitler parancsának ellenszegülve, a megmaradt német haderő (mintegy 91 000 ember) 1943. február 2-án letette a fegyvert. Két héttel később Joseph Goebbels propagandaminiszter Berlinben beszédet tartott, amelyben a mozgósítási intézkedések fokozására és totális háborúra szólított fel. Beszédében elismerte, hogy az ország nehézségekkel néz szembe, és ekkor volt először érezhető a náci vezetés körében megjelenő pánik.
A sztálingrádi vereség a német csapatokat védekezésre kényszerítette, és a Németországba vezető hosszú visszavonulás kezdete lett. A visszavonulást általános pusztítás kísérte, mivel a hadsereg Hitler parancsára a felperzselt föld taktikáját alkalmazta. A katonai fegyelem fenntartása is hangsúlyosabbá vált, beleértve azon katonák kíméletlen letartóztatását, akik kétségeket fogalmaztak meg Németország végső győzelmével kapcsolatban.
1944. július 20.: a Valkűr-hadművelet
Magas rangú katonatisztek egy csoportja elhatározta, hogy végeznek Hitlerrel. Bár a náci bűnöket nem tartották kirívónak, és az összeesküvésben résztvevők közül többen zsidók meggyilkolásában is részt vettek, Hitlert tartották felelősnek egy vesztes háború elindításáért, és úgy érezték, hogy ha továbbra is ő marad Németország vezetője, az komoly veszélyt jelent az ország jövőjére. 1944. július 20-án merényletet kíséreltek meg ellene: a kelet-poroszországi Rastenburgban lévő főhadiszállásán egy értekezleten felrobbantottak egy kisebb méretű, de nagyerejű bombát.
Hitler életben maradt, az összeesküvés összeomlott. A Führer nem késlekedett a bosszúval. Több tábornokot öngyilkosságra kényszerítettek, vagy megalázó büntetőeljárással kellett szembenézniük. Másokat a hírhedt berlini népbíróság elé állítottak és kivégeztek. Bár Hitler továbbra is gyanakvó maradt a német tisztikar megmaradt tagjaival szemben, a legtöbben tovább harcoltak érte és Németországért egészen az ország 1945-ös kapitulációjáig.
1945–1948: a nagyobb háborús bűnperek
A németek 1945. májusi kapitulációja után néhány katonai vezetőt háborús és emberiesség elleni bűncselekmények miatt bíróság elé állítottak. A legmagasabb rangú tábornokok a huszonkét legjelentősebb háborús bűnös Nemzetközi Katonai Törvényszéken zajló, 1945 októberében kezdődő perében álltak bíróság elé Nürnbergben. Wilhelm Keitelt és Alfred Jodlt, a német fegyveres erők főparancsnokságának tagjait bűnösnek találták és kivégezték. Mindketten Hitlerre próbálták hárítani a felelősséget. A Törvényszék azonban kifejezetten elutasította a felsőbb utasításra történő cselekvésre való hivatkozást mint védekezést.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék amerikai katonai törvényszék előtt zajló nürnbergi utóperei közül három szintén a német hadsereg bűneivel foglalkozott. Az elítéltek közül sokan a hidegháború és a nyugat-német haderő, a Bundeswehr megalakításának nyomására idő előtt szabadultak. Az emberiesség elleni bűncselekmények legtöbb elkövetője elkerülte a felelősségre vonást és a büntetést.
Lábjegyzetek
-
Footnote reference1.
FL Carsten, Reichswehr Politics (Berkeley: University of Pennsylvania Press, 1973), 50.
-
Footnote reference2.
Robert B. Kane, Disobedience and Conspiracy in the German Army, 1918-1945 (Jefferson, North Carolina: McFarland & Company, 2002), 82-83.
-
Footnote reference3.
Grundzüge deutscher Militärgeschichte, (Freiburg i.B.: Militärgeschichtliches Forschungsamt, 1993), 329.
-
Footnote reference4.
German Historical Institute, "Summary of Hitler's Meeting with the Heads of the Armed Services on November 5, 1937," Accessed November 25, 2019, http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/sub_document.cfm?document_id=1540. A honlapon keresztül elektronikus formátumban elérhető az eredeti német nyelvű jegyzőkönyv közvetlen, angol nyelvű fordítása: „Minutes of the Conference in the Reich Chancellery, Berlin, November 5, 1937, from 4:15–8:30PM”, amelyet az Egyesült Államok Külügyminisztériuma tett közzé.
-
Footnote reference5.
The Wannsee Conference and the Genocide of the European Jews: Catalogue with Selected Documents and Photos of the Permanent Exhibit. (Berlin: House of the Wannsee Conference, Memorial and Education Site, 2007), 39-40.